Fővárosi Hírlap, 1923 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1923-05-16 / 20. szám

Erehy Károly első szereplése az ellenzéken

Impressziók a szerdai közgyűlésről

Idegen-vezetővel szerződve' Bädekkerrel a kezemben léptem a közgyűlési terembe, amelyben akkor voltam utoljára, amikor még az elnöki emelvényen Bárczy István tekintélyes alakja volt látható. t'iircsa látvány a parlamenthez szokott szemnek ez a közgyűlés, ahol délután négykor mái' éjfél- utáni hangulat lengedez, zagyván, zavarosan mennek a dolgok, össze-vissza beszélnek az emberek, nem lehet hallani az elnököt, nem az előadót: és nem a szónokot. Vájjon ki tartja itt számon,, hogy mit határoznak? Es határoznak itt egyáltalán valamit? Lehetetlen. Ahogy belépek, látom, hogy Csupor tanácsnok Öméltósága áll az elnöki előadó asztalnál, amely olyan foirmáju, mint egy gyerek-szék, amelyikben mindjárt az asztal is benne van. H o r v á t h Károllyal vitázik, de úgy gesztikulálnak az egymás orra alatt, mintha odaát a kis piszkosban sörözés közben folytatnának eszmecserét.

Mutatnak itt nevezetes embereket. Az ellenzéken egy kövér unra azt mondják, hogy az Rotzer Zsigmond, a nagy közbeszóló, az a szélesmellü elegáns ur Gáspár Fülöp, amott Kör m ö c z i Zoltán, Karczag Vilmos, itt. még csak akad egy . csomó régi jó ismerős, de a Wólíí-oldal vadidegen. Többnyire tipikus nyárspolgári alakok, kopaszok, nagy bajszunk. Itt ül a félelmetes Z i 1 a h i Kiss Jenő magas tarajává], a kugligo-lyósaerüen borotvált fejű Biber Jenő, a mozgékony Petrovácz, a fülbesugó .Joannovich, a seprübajuszu M ü 1- ler illatszergyáros és több .idős hölgy fönt a padi- sorokból álló hegyoldalban. Egy szőke fiatalemberről, aki az elnöki emelvényen ül, azt mondja idegen- vezetőm, hogy ez lenne Sipöcz Jenő. Az pedig aki a tanácskozást vezeti és Éber Antalnak! nem akarja megadni a szót: Eolkusházy Öméltósága.

W o 1 f f hoz és Erekyhez nem kell Bädekker. Ereíkiy — mint mondják — ma ül először az ellenzék padjaiban, az első sorban szélről a többségi párt oldalán. Peckesen, egyenesen tartja magát, mint mindig, nem mozdul egy arcizma sem, merően néz szembe a referáló tanácsnokkal. Biztosan tudja, hogy ma minden szem őt keresi. Egy szempár mégsem mozdul róla: a Wolff Károlyé. Méltóságosan iil a helyén, az arca zord, minit, mindig és kitartó türelemmel fixirozza elvesztett alvezérét.

Ideges mozgás. Sokan bejönnek a teltembe, buffet, pipázó kiürülnek. Jelentéktelen javaslat, amelynek tárgyába azonban bekapcsolódhatni Eréky Károly első ellenzéki felszólalása. A többség páncélos nyugalmat parancsol magára, az ellenzéken gyér halljukok, Ereky feszesen áll a helyén, nehány szót mond a javaslatról, egy gáláns bókkal üdvözli Fock tanácsnokot, aztán szembe fordul Wolífai és neki kezd beszélni. Drill ide, drill oda, ezt már nem lehet egy kis feszengés nélkül kibírni. Egy fül mindenki.

— A napokban elhangzott ellenem a vád, hogy egyénileg és politikailag akarok érvényesülni, azért hagytam volna el a keresztény többségi pártot — mondja és az izgalom úgy játszik a többségi arcokon. mint a faleveleken áttörő napfény.

— Az se bűn — mondja egy ellenzéki.

Ereky pedig kifejti, hogy a pártban jobban érvényesülhetett volna, mint idekint pártonkiviili létére.

— Csitléry bizottsági tag ur, a többségi párt al- elnctkie, mindig ajánlotta, legyek a párt ügyvezető alelnöke . . .

Erre már Wolff is megmozdul, a könyökét cseréli, hátul pedig a hegyoldalban, mintha a vipera csípett volna meg egy nagybajszu kőbányait, felkiált :

— Ez nem tartozik ide.

A baloldal Erekynek kel pártjára. Az elnöklő Buzáth alpolgármester megkérdi a közgyűlést, elitérhet-e Ereky a tárgytól. Wolff int, a többség kényszeredetten mormog valamit: most már beszélhet. A jobb oldalon úgy érzik, nagy kegyet gyakoroltak, ámulnák a saját gavallériájukon.

Ereky fejtegeti, hogy á párt mindig mellé állt az ő javaslatainak, csak a többségi párt elnöksége akasztotta meg abban, hogy a pártnaik az akaratát keresztül vigye. A párt hallgat, a vezér szól:

— Ez nem áll.

Úgy mondta, hogy ezek sa rövid kis szarvacskák is szinte darabokra töritek a szájában.

— El fogom mondani.

Már mondja is az üzemi bizottság ismert históriáját és mikor bizonyított, mintha tálcán nyújtaná oda Wollftiak a kellemetlen kérdést:

Miért méitóztatik hát azt mondani, hogy nem áll?

Wolff szelídül:

— Nem akadályoztató én meg.

Ma a vezérnek szabad közbeszólni, akkor a Pánt is zajonghat egy kicsit. Mind sűrűbb lesz a mű- felháborodás és amikor Ereky arról beszél, hogy a pártot apró-cseprő dolgokkal foglalkoztatták, a nagy ügyöket elintézte az elnökség, fölcsattan egy parlagi hang:

— Legalább igazat mondjon.

Aki ismeri Erekyt, tudja, hogy ezt nem lehet szárazon elvinni. Leméri neki a szabályszerű vágást és megy tovább:

Igen tisztelt Wolfí bizottsági tag ur azt mondja, hogy ma nem lehet nagyszabású politikát csinálni ...

Ezzel megkezdődött a párviadal. Wolff nem tud többé magán uralkodni. Ereky minden mondatánál, minitüia kardot rántana, amelyet azután a szónok a maga mindig engedelmes, friss kardjával véd ki.

— Ez privát vitatkozás volt.

— Ha Wolff ur mondotta,, akkor tény.

— Ez nem tartózik önre.

— Az a kérdés, igaz-e, vagy nem?

— Az egy hónap előtti nyilatkozatomat is tessék idehozni.

— Azt méltóztatott mondani, hogy Európa egyik városában sem, történtek invesztíciók.

— Nem személyes kérdés.

így csattognak a harcos, rapszodikus mondatok, majd Ereky Josse berlini tanár felolvasását hívja tanúul, amely szerint a háború-óta olyan óriási invesztíciók történtek a német városokban, amilyenek még 'soha sem voltak.

Ezt velünk szemben méitóztatik felvetni? — mondja Wolff. — Mi csináljuk az országos pénzügyi politikát?

No csak szeretnék, ele nem csinálják.

— Mi csináljuk az inflációt?

Még folytatná, de Ere k y letorkolja :

— Sokkal gyakorlottabb szónok vagyok, semhogy a bizottsági tagtárs ur engem kii tudna hozni a sodromból.

— Nem is akarom — védekezik most, de hiába:

— Veszem észre. Minden szavamra közbeszól. De ez nem fog használni semmit, én elmondom mindazt, amit akarok.

— Tessék, tessék — mondja kényszeredett kórusban a többség.

Az ellenzéken föiharsan a taps. Spontán és lelkesen. A túlsó oldal közbeszóló-taktikája megbukott ...

*

Lendületet vesz a beszéd, jönnek a keménynél keményebb vágások, odaát pedig tajtékzik a düh, to porzékolnak a wolf fi gárdisták.

— Miért méltóztaük Wolff bizottsági tag ur azt mondani, hogy ma olyan időket élünk, amikor az egyénnek el kell tűnnie a köz érdekében.

— Úgy is van — bólint rá Wolf í.

— Miért méitóztatik ezt akkor mondani, mikor rólam van szó és miért nem méitóztatik ezt mondani akkor, amikor önről van szó?

Teljes a hangulat. A vágás véres sebet ejtett. Az ellenzék viharosan tapsol. A jobboldal pillanatokig tehetetlenül dühöng, aztán merész elhatározással — elkeseredésében mi telhetett tőle — • megéljenezte Wolfí Károlyt, aki rezignáltál! jegyzi meg:

— Most van taps!

— Ez az, tapsolt a dicső tábor — folytatják a gárdisták.

De elborult Wo ló arca, amikor azt kellett hallania, hogy a többségi párttal nincs differenciája Erekynek, mert az mindén javaslatát egyhangúlag elfogadta. Megmagyarázta még Ereky, hogy a keresztény Magyarországért nem a Wolff-féle eszközzel, az ököllel, kell küzdeni, hanem aktiv munkával, valamint azt, hogy ha valaki nem tart Wolfíal. abból még nem következik, hogy‘az nem keresztény és_ nem magyar. Uj tapsot aratott ez a mondat és Wolfí Károly egyik szárnysegéde, úgy mondják, Nagy Ferencnek hívják, ki is mondta a rezümét;

— Úgy látom, hogy ilyen nagy öröme solia seni volt a túloldalnak, mint ma van.

Hatalmas tetszést váltott ki az a gondolat is, amelyben a Wolff-féle akasztófa-elméletet végezte ki:

— Igen tisztelt Y\ oIff bizottsági tag ur nagyon gyakran hangsúlyozza, hogy az akasztófa alá áll inkább, csak az elveiből nem enged. En viszont olyan elveiket hirdetek, amelyekért nem kell akasztófa alá állató: én dolgozni, előremenni akarok.

Még egyszer szemébe néz az uj ellenfélnek és kemény gesztussal vágja oda neki:

— Es éppen ezért váltam el öntől, Wolff bizottsági tagtársam.

Ezzel vége volt az első ütközetnek. A Wolff- páintiak megkönyebbiilve indultak a buffet felé, hiszen — gondolták — nein is volt olyan goromba és olyan indiszkrét, amilyen lehetett volna.

(p. b.)

Körséta a városházán

Fock Ede alpolgármestersége — Szeretnék „megtisztítani“a bizottságokat —Joannovich a belügyminiszterről — Egy érdekes interpelláció

Az alpolgármesteri állás betöltésével nem sietnek. Tulajdonképen csak a szegény tisztviselőknek lenne ez sürgős, akik egy-egy lépcsővel előbbre mehetnének. Wolff óknak azonban nem ez a fontos, hanem az, hogy megérleljék a talajt Zilahi Kiss Jenő számára. Ez ugyan aligha fog sikerülni, még ajkkor sem, ha — ami nyílt szándék el tudják kedveíleniteni Bűz á t h alpolgármestert, hogy az önmaga mondjon búcsút a kapufélfának. Az igazi érdemes jogász-pályázók Bérezel Jenő és Csupor József tanácsnokok lennének, akiknek érdemeit odaát sem tagadják, de a politika mégis csak politika és nekik a szivük szerint muzsikálni csak Zilahi Kisis tud.

Egészen bizonyos, hogy az őszig, amikor talán majd csak mégis választani fognak, jön egy hausse a kijózanodásban. De van itt még egy nagy és immár megfejtendő probléma és ez a műszaki alpot g á r m es t e r se g kérdése, vagyis az, hogy Budapest polgármesterei között Helyet kapjon végre olyan férfiú is, akinek műszáki képzettsége van. Amikor eredményes gondolkodást akarnaik folytatni és amikor helyes üzemi politikát kívánnak inaugu.rálni: ez valósággal nélkülözhetetlen. Erőteljes akció indult tehát abban az irányban, hogy valamiképen a technikusoknak ezt a rendkívüli sérelmét orvosolni lehessen. Meg van tehát a lehetősége annak, hogy egy 'alpolgármester a műszaki képzettségű legyein és ebiben 'az esetben azzal tisztelheti meg önmagát Budapest, hogy az első technikus-alpolgármesterévé olyan kiváló férfiút tesz meg, mint Fock Ede tanácsnok. Fock Ede a közgyűlés minden oldalán módfelett népszerű, politikával nem foglalkozik, hivatásának él és évtizedek óta ez a pompás europäer az, aki külföldiek előtt és a külföldön Budapest székesfőváros nevében reprezentál. Itt volna az ideje, hogy végre legalább ezzel a szerény jutalommal megköszönjék neki értékes , tevékenységét.

*

Nagy a fejtörés mostanság a többség berkeiben.

Az történt ugyanis, hogy annak idején szép egyetértéssel, a ’parlamentarizmus elvének örök dicsőségére, kizárták az ellenzéket a bizottságokból. Most azonban azon veszik észre magukat, hogy h é t- r ő 1-h é t r e több 'ellen z ék i ül le velük a z ö 1 d-a s z t a 1 h o z és ott ma már nem ritkák az éles ellenzéki beszédek stem. Ez zavarja őket az emésztésben, ez egészen kellemetlen és ezen valamiképen segíteni kellene. Valahogy úgy szeretnék megoldani a dolgot, hogy aki kilép az ő pártjukból, az egyben mondjon le a bizottsági tagságairól is. A kilépők azonban egyhangtilag azt válaszolják:

— Engem nem a többségi párt, hanem a közgyűlés küldött be a bizottságokba és én csak a többségi pártból léptem ki.

Ezért aztán még jobban haragusznak, mert sze- rimtük minden jó csak Wolf í Károly kegyeiből eredhet. Kiadták tehát a jelszót, hogy meg kell tisztítani a bizottságok'at az ellenzéktől. Igen, de hogyan? Erre a kérdésre nem tudják megtalálni a választ. Megpróbálták, hogy Szőke Gyulával beszédet mondattak a pártértekezleten, amelyben formálisan felszólították Ereky Károlyt, hogy mondjon le bizottsági tagságairól. Ez az ördöngős Ereky azonban süketnek tetteti magát, úgy tesz, mintha egy szót sem hallana. Süket emberrel pedig nem lehet elbánni,