Fővárosi Hírlap, 1922 (11. évfolyam, 1-44. szám)
1922-05-10 / 18. szám
6 Budapest, 192-2. május 10. Szabó főorvosi nyugdíjba liQídíh Szeptemberben „nem fogják marasztani“ Valamiről megint suttognak a városházán, valakire, aki érték, valakire, aki sokat, nagyon sokat tett a főváros polgárságáért — már megint nincsen szüksége a kurzusnak. Immár két esztendeje lesz annak, hogy megindult a pártpolitika nagy rostája és kirostáltak vele mindenkit, aki nem hajtotta meg a derekát a kurzus-politikának, vagy akinek a vallásfelekezete nem volt ugyanaz, mint az uraké. Mi néhányan, akik vagyunk olyan régi keresztények, mint Wolff Károly, de mindenesetre sokkal régibb magyarok, mint ez a rettenthetetlen vezér, mi, akik már akkor ismertük a városházát, amikor ott még alkottak, amikor ott hatalmas tervek, nemes akarások rajzottak, mi nem tudjuk megérteni a rombolás politikáját soha. Mi nem tudjuk, miért kellett elmenni azoknak az embereknek, akik közül csak egy is többet tett Budapestért, mint a kurzus-kreaturák egész hadserege. Értékes nevek, pompás talentumok hullottak le a gyűlölködés sorvasztó levegőjében. Azok az emberek azonban, akik értékek voltak a városházán, mindenesetre értékek maradtak egyebütt is és határozott tudomásom van róla, hogy mind egy szálig nagyobb szelet kenyeret tud a családja asztalára tenni, mint tudott, amikor a városházán robotolt. Ki vesztett hát az üzleten? Vesztesek Wolff ék, akik ezekkel az emberekkel egészen mást tudtak volna produkálni, mint amit ma fel tudnak mutatni. Hiszen, ha ez a város ma valahogya mégis csak él, lélekzik és lanyhán bár, de mozog, azt azoknak a régieknek köszönhetjük, akik az uj rezsimtől türelmi bárcát kaptak. De vesztettünk mi, Budapest polgárai, akik a saját becses bőrünkön éreztük a hozzáértést és érezzük most a tapogatódzást, a kisérletezést, ami ott ma folyik. Annál megdöbbentőbb azután az, hogy most megint újabb nevek kerülnek a fekete listára, megint meg akarnak szabadulni valakitől, aki érték, aki nélkülözhetetlen mindaddig, amig gazdag életét és termékeny munkáját a fővárosnak akarjá ajándékozni. Az ember önkételenül is megkérdezi, hogy meddig tart még ez a hajsza, az értékek kirostálása. Hiszen a hatalom mai urai ne aludjanak nyugodtan amiatt, hogy örökké úgy lesz minden Budapesten, ahogy az ő hisztérikus nótájuk szól; lesznek még józanabb urai is ennek a szerencsétlen városnak, akik majd visszahozzák a régi jó polgárokat, akik ezt a várost azzá tették, ami ma. Most is egy ilyen régi jó szolga ellen indult meg a hadjárat. Sokan lesznek, akik elképednek, ha elolvassák, hogy ma már dr. Szabó Sándor tiszti főorvos is útban van. Igen jó forrásból értesülünk, hogy a főorvosnak már értésére is adták, hogy szeptemberben, amikor harminc- ötödik szolgálati évét betölti, nem fogják tovább marasztani. Meg is okolják, hogy miért. Mert „túlságosan sokat barátkozik a zsidókkor. Egyszóval, nincsen rá többé szükség és felhasználják a legelső alkalmat, amikor megszabadulhatnak tőle. Dacára annak, hogy dr. Szabó Sándort józan, megfontolt embernek tartjuk, mégis csak ürügynek tartjuk azt, hogy „sokat barátkozik a zsidókkal“. A mi véleményünk szerint egészen másfelől fuj a szél . . . Ki is ez a Szabó Sándor? Mi mem akarunk egyebet azoknak az uraknak az emlékezetébe idézni, akiknek terhére van ez a tisztalátókörü, páratlan munkabiró, erélyes, talentumos, kiváló férfiú, csak azt juttatjuk eszébe, hogy négy esztendeig világháború pusztított, többek közöt itt Magyarországon, itt Budapesten is. És hogy ez alatt a négy észterül ö alatt és az utána következő viharos időkben Budapest megmenekedett a járványoktól, hogy Budapest az éhségkurában legyöngült polgárságot és munkásságot meg tudta őrizni jó egészségben, az ennek az erélyes és tehetséges férfiúnak az érdeme. Honnan veszik a bátorságot, hogyan merik vállalni a felelősséget, hogy Budapest közegészségügyét akkor is ilyen pedánsan, ilyen! példásan tudják intézni, ha Szabó Sándor nem áll többié az ügyek élén, bár munkakedve és ereje rendelkezésükre állana. Ismét annak a vakmerőségüknek akarnak-e szobrot emelni, amellyel niekirontottk a városháza adminisztrációjának? Bámulatos emberek, akik értékelvet, igazi nagy értékeket dobálnak el esztendők óta, hogy kis törtetőknek utat csináljanak, egész embereket távolítanak el, hogy kis famulusiok üljenek a helyükre, tehetségeket rombolnak, hogy orgiát ülhessen! a tehetségtelen ség. Sokáig tarthat-e még ez? És sikerül-e azt a nemes férfiút- is kilendíteni sikeres munkájából, akire most valaki kivetette a hálóját? Pogány Béla. Wolff Károly talaja Budán véli legelőször hatalmas lendületet a Gazdaságpolitikai Párt szervezkede'se. Csupa autochlon budai ember, csupa praktikus férfiú állott a mozgalom élére. Csak Becsey Antalt, Szávay Gyulát, dr Lend! Adolfot, tzxner Kornélt kell említeni. A derék budaiak még az irodalomban is gazdaságpolitikát csinálnak, ami nagyon helyes is, mert igy talán nem kopik fel az irók és tudósok álla. A Hollós Mátyás Társaságról van szó, amely olyan szerencsés, hogy a gazdaságpolitikus jelölteket majdnem kivétel nélkül tagjai közé számíthatja, annál is inkább, mert valamennyien írnak és tudományokkal foglalkoznak. A minap azután Hollós Máíyásék vacsorát rendeztek, amelyre hivatalosak voltak a pesti gazdaság- politikusok is. Köztük persze a népszerű Horváth Károly fővárosi bizottsági tag, aki nem állhatta meg, hogy itt, Wo!ff Károly állítólagos birodalmában véghez ne vigyen egy huszár-csinyt, meg ne állapítsa, hogy Wolff Károlynak még itt sincs talaja. Azaz, hogy talaja az van. De milyen ? Rövidesen igy mondta el ezt egy toszt keretében Horváth Károly: — Odaát Pesten azt a rémhírt terjesztik, hogy itt Budán Wolff Károlynak talaja van. Ezt ugyan sem a pestiek nem hiszik el, önök pedig valószínűleg tiltakoznak ellene. Én azonban koncedálom, hogy Wolff Károlynak talaja van Budán. De milyen talaja? Olyan mint Zlinszky Gyurkának volt itt valahol Budapest mellett. Zlinszky Gyurka nagyon büszke volt a birtokára, invitálta is a barátjait, hogy menjenek el cs látogassák meg már egyszer, Végre vagy három barátja rászánta magát az expedícióra. Megérkeznek a vicinálison és az állomás előtt ott állt Zlinszky Gyurka kis csézája, Betelepszenek és a lovak a „birtok“ felé ügetnek. Egyszer csak egy kis szellő kerekedik és a vendégeknek szeme-szája nyitva marad attól, ami eléjük tárul. Csoda történt. A kocsiút egész nagyságában megfordult. Ahol előbb domb volt, ott most völgy'keletkezett, ahol gödrös volt, ott most púpok nőttek. — Hallod-e Gyurka — kérdi az egyik vendég — az egész birtok ilyen ? — Ilyen az pajtás. — Hát ezt nem lehet valami nagyon ingatlan-nak nevezni. — Nem baj az, jó föld ez — vigasztalja talán inkább önmagát a házigazda, — Aztán nem félsz-e, hogy egyszer az egész birtokot átfujja a szél a szomszéd portájára ? — evődnek tovább a vendégek. — Nem én. A szél egy kicsit meg-megborzolja, a nap meg megint megfésüli, kisimítja. Nincsen baj ezzel a földdel. — jó, jó, de hát mi az ördögöt vetsz belé? Zlinszky Gyurka megvakarta a tarkóját: — Hogy mit vetek bele ? Hát bukfencet. . . Hollós Mátyásék nagyot nevetlek az ötleten, Horváth Károly büszkén telte hozzá : — Ilyen talaja van Wolff Károlynak is Budán. Majd a választások megmutatják, hogy ő sem vethet ebbe a talajba mást, mint Zlinszky Gyurka az övébe. A budaiak nem hálátlanok, Horváth Károly is sürgősen megkapta a jutalmát a derüsjpercekért. Felállt Szávay Ciyula és a következő nagy fontosságú kijelentést tette: — Nem tudjuk eléggé meghálálni azt a sok el- mésséget, amelyet Horváth Károly barátunk ránk pazarolt. Nem akarunk egészen hálátlanok lenni és igy tiszteletteljesen indítványt teszek, amit azt hiszem valamennyien kitörő lelkesedéssel fogadhatunk el Indítványozom, hogy tisztelt barátom kedves toszl- jának emlékére a szemben fekvő kertet barátunk nevéről — Iiorváth-kertnek nevezzük el. És felharsan az éljen, a taps. És egész Buda „Horváth“~kertnek nevezi a szemben fekvő kertet Annyival is inkább, mert Hollós Mátyásék a vacsorát a Fővárosi Nyári Színházzal szemben fekvő vendéglőben költötték el. . . Veszélyben az Alagút Lift-épités robbantással Nemrégiben — mint megírtuk — érdekes kérés érkezett a városházára. B e n á r d Ágoston, volt népjóléti miniszter és érdektársai arra kérték a fővárost: adjon előmunkálati engedélyt egy. az Alagút közepe tájáról az Alagút egyik oldalfalába bevésett aknanyiláson keresztül egészen a Szent György-térig vezetett lift építésére. A tervet meghányta-vetette a közlekedésügyi bizottság és tekintetted arra. hogy egy' volt miniszter is érdekelve volt a dolognál: meglehetősen keztyüs kézzel bántak a tervvel. Azonban még igy sem lehetett teljesen elhallgatatni a közlekedésügyi bizottság egyik-másik tagjának az aggodalmát. Ez az aggodalom — úgy látszik alapos volt — mert amint a tervekből meg lehetett állapítani: a liítház megépítéséhez föltétlenül robbantásokra lenne szükség, már pedig könnyen megeshetik. hogy egy ilyen alapos robbanás szétrobbantja nemcsak az Alagutat, hanem a Várhegy laza kőszerkezetét is. Mivel azonban — mint már említettük — egy volt miniszterről van szó, ennélfogva a közlekedésügyi bizottság Z i e 1 i n s z k y Szilárdnak, a Közmunkatanács elnökének a javaslatára, úgy döntött, hogy adják meg a liftépitésre az előmunkálat! engedelmet és az iratokat küldjék föl a kereskedelmi miniszternek, mert a katonai vár- erődítési bizottság úgy sem fogja megengedni. hogy az A 1 a g útban robbantsanak és ezekkel a robbantásokkal megzavarják a Várhegy kőszerkeze- t é t. Ezzel aztán a közlekedésügyi bizottság —- mint aki dolgát jól végezte — a lift-aktákat felküldte a kereskedelmi miniszternek. Azóta ott fekszenek az akták. A lift-ügyet azonban ezzel a határozattal kár lenne befejezni, mert vagy igaz az. hogy robbantás nélkül nem lehet az alagútba liftet építeni, és ebben az esetben nem szabad megengedni a robbantást; vagy pedig, ha a liftet meg lehet építeni robbantás nélkül is. akkor miért nem építi meg ezt a liftet maga a főváros?! A dologban ugyanis az a legérdekesebb, hogy a liftet meg lehet csinálni robbantás nélkül is. mert a liftház céljára szükséges aknákat magával az Alagúttal egyidejűleg megépítette Clark Ádám. Ez világosan kitűnik a régi aktákból, amelyek elmondják, hogy az Alagút építésének munkálatait 1853 február 10-én kezdte meg Clark, még pedig egyszerre három oldalról; úgymint: a Duna partján a Lánchíd felől; a budai Horváth-féle kert felöl és felülről a várhegyi Szent G y ö r g y-t é r- ről lefelé vágott aknával. Az átfúrás — mondja az írás —- hét és fél hónapig tartott. Az átfúrt hegy kevés kivétellel „kemény agyagkőből“ áll, amelyet lőporral kellett szaggatni. A 800 mázsa puskaport a király az előállítási áron engedte át az Alagut-társulatnak. mely ezért az Alaguton át a katonaság részére szabad átjárást biztosított. Az Alagút közepe táján, — mondja tovább a műszaki leírás — 150. illetőleg 200 méternyire a Duna felöli kaputól, a déli oldalon két ajtó nyílik be. amiken 16 méter hosszú mellékágakon át egy 50^ méter hosszú tárnába jutunk, amely tárna az Alagúttal párhuzamosan halad. A tárna keleti végétől 27 méter hosszú s emelkedő vágat az Alagút boltozata fölé vezet, s innét 39.20 méter magas függélyes akna nyílik a várhegyi Szent G y ö r g y-t é r r e. Ezt az aknát a budai várparancsnokság azért vágatta annak idején, hogy rajta a várbeli helyőrség hadászati célból az alagútba lejuthasson. E célból az aknában csigalépcsőt akartak elhelyezni, továbbá az Alagút mellékfolyosójában kutat akartak ásni. amelynek vizét az aknán át emelték volna föl a várba. A lépcső és a felvonó céljára az akna átmérőjét még 10 lábbal akarták kibővíteni. Időközben azonban lemondtak erről a tervről, minthogy a budai vár h a d á- s z a t i jelentősége megszűnt. Így aztán ott maradt az üres akna. melynek semmiféle- célja nem volt többé. Ezért gróf Haller, a magyarországi csapatok főparancsnoka. 1860 február 28-án átírt a katonai műszaki igazgatóságnak, hogy a részben már bedőlt aknának Szent György-téri nyílását az Alagut- társulat be fogja födni; ami meg is történt. Szóval a Várban van egy akna.^ amely a Szent György-‘térről levezet az Alagútba és egy volt miniszter most kitűnő üzleti ötlettel liftet akar építeni az Alagút aknájába. Dehát„ — ismételten kérdjük miért nem építi meg ezt a liftet a főváros? A városházán azt mondják, hogy az Alagút nem a városé, hanem, az államé. Dehát akkor építse meg az állam. Egyébként, hogy mindent ’tudjunk: az állam szives örömest odaadná az Alagutat a városnak, de a város kijelentette, hogy ő csak akkor fogadja el az ajándékot, ha az állam előbb fakockákkal kirakatja az Alagút kocsiutját. Az állam azonban erre nem hajlandó.
