Fővárosi Hírlap, 1922 (11. évfolyam, 1-44. szám)
1922-08-02 / 26. szám
Tizenegyedik évfolyam Budapest, 1922. augusztus 2. 26. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 400 K. Félévre 200 K. Egyes számok kaphatók a kiad óhi vatalban <£><£><£><£> <£><$> VÁROSI, POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP FELELŐS SZERKESZTŐ DAC SÓ EMIL Megjelenik minden szerdán. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI. kér., Sziv-utca 18. sz. Telefon 137-—15. szám. Mines orvosság, az operáló kés pedig azoknak a kezében van, akik nem akarnak a beteg ország ágyához járulni. Segíteni rajtunk egyedül és kizárólag a felébredd emberi szolidaritás, a győztes államok jobbik eszének fölülkerekedése tudna és semmitől olyan messzire nem vagyunk, mint éppen ettől. És ebben a rettenetes nemzeti szerencsétlenségben megint a város és legelső sorban a főváros szenved. Szenved pedig a háború kitörésének napja óta állandóan, szakadatlanul és szenved ugyanakkor, amikor az ország más részeinek nincs oka, nem lehet oka a panaszra. Nem ,a gyűlölködés vezeti a toliunkat, hiszen ezen, az ujsághasábon mi városi emberek magunk között beszélgetünk csöndes szóval: de meg kell mondani, hogy a falu síró szava olyan távol van az igazságtól, meg az őszinteségtől, mint Makó Jeruzsálemtőlő. Mi nem hisszük el, amit unos-untig süvöltenek a fülünkbe, hogy nincs ruhája a falunak; de ha tényleg nem volna is, mi a jövő rémületével zugjuk bele a levegőbe, hogy nekünk nemcsak ruhánk, de betevő falatunk sincsen. Pedig vigyázzanak jól a várossal, amely ma még jó fejőstehén, de az elkeseredésnek, a korgó gyomornak nincs türelme, nincs alázatossága. A politikában tengerek választanak el bennünket Wolff Károlytól, de nem tagadhatjuk meg tőle igazságának elismerését, amikor a nemzetgyűlés drágasági bizottságában azt kívánta, hogy az ipari munkásságot tovább is vegyék be az ellátatlanok kategóriájába. És ne mondja senki, hogy ez Wolff Károlynak nem volt őszinte kivánsága. Hiszen bolond és gonosztevő mindenki, aki a polgári rendhez tartozik és ha lemondás, ha áldozatok, ha önfeláldozás árán is a nagyobb darab kenyér nyújtásával meg nem akadályozza, hogy a munkásság a korgó gyomor gyilkos indulójára masírozzon. Ezúttal mi, Wolff Károly ék elszánt ellenfelei, mondjuk, hogy higyjenek neki ebben a kérdésben és a kormány ne tekintse tovább megközelíthetetlen bálványnak a falu legendás étvágyát, magasan szárnyaló önzését. És nekünk ne meséljen arról senki, hogy itt, Budapesten, egymást esszük meg az árdrágítással Mert ha igy lenne, azon se csodálkoznánk, amikor azt látjuk, hogy a korona értéke állandóan csökken, a búzáé meg állandóan emelkedik, a város munkája azonban meddő marad, az ipar áll, a kereskedelem halott, a gazdasági élet ravatalon fekszik. Ennek azonban már a budapesti és a vidéki Wolff Károlyok az okai, akik idejuttatták az ipart és a kereskedelmet. A csapások ilyen kettős malomköve között felőrlődni, rettenetes tragédia, de hogy legyen és miként, amikor mind a két malomkő érzéketlen, belá- tástalan és a veszedelmeket csak a másikban felismerő. És ne csináltasson magának diadalkaput Wolff Károly abból se, hogy most Kállay pénzügyminiszter másfél milliárdos hitelt helyezett kilátásba a főváros számára a liszt beszerzésének szükségleteire. Ne varr jón hímet, ebből magának, mert az ilyen diadal könnyen visszafelé sülhet el. Ezt a másfél milliárdos hitelt meg kellett adnia az államnak és az államnak kellett megadnia, mert más senki sincs a láthatáron, aki ilyen tekintetben a fővárosnak rendelkezésére állana. A bölcs és előrelátó városi politika, amely elvágott minden köteléket, amely a városházát belekötötte annak a városnak szerves életébe és hozzákapcsolta r— nos igenis, ha a hátuk borzong is bele — a művelt Nyugathoz. Mert ime, ha az államnak nincs, nekünk sincs, ha az állam rosszkedvű, haragos, akkor nem ad. Ettől tenni függővé mindent, erre a kockára dobni oda mindent, talán még sem helyes és a főváros autonómiája tekintetében kellően aggodalmas. Igenis, függetlenítenünk kell magunkat mindenkitől, de meg kell tartani a jóindulatú és hasznos kapcsolatokat, közben pedig teremtő, alkotó politikát csinálni. Alkotó politikát, amely, céltudatosán törekszik, hogy ez a város maga termelhesse meg magának a betevő falatját. És akkor legyünk jóban állammal, faluval, bankokkal és még a müveit Nyugattal is. De ne függjünk senkitől. Krausz Simon és a budapesti kereskedelmi kikötő Schneiderék megkezdték az építést — Fel kell hivni az angolok érdeklődését Hónap hónapot követ, sőt az egyik év a másikat követi, a budapesti kereskedelmi és ipari kikötő megvalósítása tekintetében azonban állandóan halogatást és tanácstalanságot látunk. Olvasunk ugyan híreket, amelyek arról szólanak, hogy a Schneider és Créusot-cég, amely a. múlt évi indemnitási törvényjavaslat egyik szakaszának intézkedése alapján a kikötő építésére opciót kapott, a napokban hozzáfogott az építéshez, de maguk a hírhozó közlemények is bevallják, hogy a munka csak lassan, vontatottan indul. Sajnos, amikor ilyen per fektéknek látszanak a.dolgok, semmi bizonyosat nem lehet még tudni. Amikor Budapest egész jövendőjét érintő kérdésiről van szó, a kereskedelmi kormány nem tartja szükségesnek a francia céggel megkötött szerződés alapelveinek nyilvánosságra hozatalát, sőt a városháza is, amelynek legelsősorban való érdekei fűződnek a kikötőhöz, s’zintén teljesen., tájékozatlan. Ettől azonban eltekintve, tisztáoan vagyunk azzal, hogy mi késleltette a Schneider- céggel való szerződés megkötését. Tudjuk nagyon jól, hogy a francia kormány jóváhagyása azért járt ólomlábon, mert a csehek mindent elkövettek a pozsonyi éls komáromi kikötők érdekében, illetve áttért, hogy a budapesti kikötő megépülését megakadályozzák, vagy legalább, ameddig csak lehet, azt kitolják. Annyival is inkább törekedtek erre, hiszen ugyanaz a francia cég a mi vállalkozónk, amely a pozsonyi kikötőt is építi.“ El lehetünk készülve azonban arra is, hogy a csehek, akiknek aknamunkái]'át jól ismerjük, újabb és újabb akadályokat fognak a csepeli kikötő megépítése elé gördíteni és ha tőlük telnék, megfordítanák a Duna folyását és egyszerűen telekkönyvileg átíratnák Budapest központi fekvését Pozsonyra, hogy a természetadta előnyöket ne mi, hanem ők élvezhessék. Igenis, el kell tehát készülnünk nemcsak újabbJntrikákra, hanem újabb veszedelmekre is, már csak azért is, mert a francia cég és a cseh kormány között a pozsonyi kikötő építése révén régibb és szoros kapcsolatok vannak. De meg a franciák nem fognak mindent elvégezni abban az irányban, hogy Budapestet modern kikötő-várossá tegyék, ök megélpitik a kikötőt és learatják stterződé- sük gazdag vetését. Egy meztelen kikötő azonban nemi elegendő ahhoz, hogy Budapestet felvirágoztassa. A kikötő környékét olyan intézményekkel kell majd gazdagítani, hogy az ipar, a kereskedelem, ,a külföldi és hazai érdekeltségek a maguk üzlete, a maguk szükséglete számára itt mindent megtaláljanak. Egyben pedig a ma meglehetősen magára hagyott területet teljesen és tökéletesen bele kell forrasztani Budapest testébe. Mindehhez pedig pénz kell, sok pénz, ami nekünk nincsen és amelynek olyan soknak kell lennie, hogy ha netán — hiszen a Schneider-szerződést nem ismerjük — felborulnának a ma látszólag meglevő összeköttetések, egyszerűen, minden zökkenő és minden késedelem nélkül építeni lehessen a kikötőt. Olyan embert kerestünk, akinek a külföldi pénzvilágban messzemenő összeköttetései vannak és akinek Budapest iránt való mélyen érzett szerctetében megbízhatunk. Krausz Simonra, az Angol-Magyar Bank iigyvezető-alclnökére gondol tunic, aki annyi nagyszerű ügy kezdeményezője és végrehajtója volt. Szinte az utolsó órában fordulunk hozzá, hogy szívlelje meg a helyzetet, tekintsen bele a budapesti kereskedelmi és ipari kikötő szomorú lassúsággal haladó ügyébe, érdeklődjék, tudja meg, hogy — még abban az esetben is, ha Schneiderék immel-ám- ma! tényleg építenek — mit lehetne és mit kellene méjg| tenni. Tudakolja meg, hogy a meztelen kikötőnek élő, alkotó szervezetté való alakítása, Budapest testébe való bekapcsolása tekintetében, mik a szükségletek? A mai városi tanács több tagja, legelső sorban Fock Ede tanácsnok, bőséges felvilágosítást nyújthat, de ne sajnálja a fáradságot és lépjen érintkezésbe ebben att ügyben Bárczy Istvánnal, Déri Ferenccel és Vita Emillel is, akik a kikötő ügyét annak idejében a megvalósulás) egyenes vonalába állították és akik ma is lelkes rajongói ennek a kérdésnek. ök meg fogják mondani, mire van szükség és hol fejthet ki Krausz Simoni olyan tevékenységek amelyért hálás lesz a jövő nagy Budapestje. Ismételjük, hogy — még ha Schneiderék a kellő tempóban! meg akarnák is építeni a kikötőt — akkor is hatalmas összegekre van sziik- sélg. Krausz Simonnak, akinek olyan kitűnő ösz- szeköttetései vannak az angol pénzpiac előkelőségeivel, nem okozna nagy gpndot, ha ezeknek az előkelőségeknek figyelmét erre az angol közgazdaságra nézve is elsőrendűen fontos feladatra ráirányítaná. Nem1 szabad ugyanis elfeledkezni arról, hogy az angol tőke nem ok nélkül helyezkedett el a magyar folyamhajózási vállalatokban. Az angoloknak tehát, akik Trou- bridge admirálisról is kaptak már némi információt, nem mond majd egyben újdonságot Krausz Simoni, ha felhívja figyelmüket Buapest központi fekvésére és a budapesti kereskedelmi kikötő nemzetközi és nemzeti fontosságára. A csehek lázas tempóban dolgoznak abban a tudatban, hogy ebben a játszmában az nyer, aki előbb elkészül és aki nagyobbat, jelentősebbet alkot. Ezért mondjuk, hogy elérkezett az utolsó pillánat ahhoz, hogy az olyan koncepciókkal rendelkező férfiú, mint Krausz Simon, érdeklődjék a dolog iránt. Sietni kell és lelkes készséggel kell ezt a jó ügyet, Budapest jövendőjének fundamentum-adó alkotását, kezébe vennie annak a férfiúnak, akinek módjában van cselekednie.
