Fővárosi Hírlap, 1921 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1921-03-26 / 13-14. szám

Tizedik évfolyam

Budapest, 1921 március 26-án

13—14. szám.

ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 160 K. Félévre 80 K. Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban <£> <s> <s> <£> <£) <s>

VAROS!, POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP

FELELŐS SZERKESZTŐ DAC SÓ EMIL

Megjelenik minden szerdán. Szerkesztőség és kiadóhivatal : VI. kér., Sziv-utca 18. sz. Telefon 137—15. szám.

—J'ir- -mr—1 imnnnir mmii~ mi ni Thiiibi^h— i \i— iii% mimi^)—■rgw^u— m _____I

Tí

z esztendő

Nem tüzűnk ki zászlókat, nem rakunk girlandokat, nem állítunk színpadot, amelyről rekedt torkú aktorként a saját dicsőségünket hörögetnénk. Egyszerűen egy újabb téglát teszünk az épülethez, amelyet tiz esztendőn át építünk és soha sem romboltunk. Az első jubileum alkalmából nem mutogatjuk a kapott és osztott sebeket, csak íöljegyezzük, hogy valamennyi szabályszerű mérkőzésben esett, amit kaptunk, nyitott sisakkal, szembeszállva fogadtuk, ami csapást lemértünk, nem orozva, nem hátulról mértük az ellenfélre. De nem tárjuk eléd szives és remélhetőleg tiz éven át velünk kocogó olvasó, jubiláns, ősz fürteinket. Sőt tiltakozunk az ellen, hogy az esztendőnek fejünk fölött való tizedik megfordulása alkalmával bárki az idő múlandóságáról elmélkedjék. Nem történt semmi csak dolgoztunk, csak irtunk, csak sok-sok becsületes munkát végeztünk, de fiatalok maradtunk. Frissek erőben, frissek akaratban, de frissek a jók és hasznosak szeretetében, a rosszak, a kártékonyak üldözésében is. Nem vagyunk fáradtak, kedvvel, boldog örömmel, lelkesen végeztük el tiz esztendő munkáját, most csak egy pillanatra állunk meg meghatottál! közönségünk előtt, csak addig, amíg egyik fiatal vállunkról a másikra dobjuk át a forduló évtizedet, mint juhászlegény a subáját.

Most tiz esztendeje annak, hogy a Fővárosi Hírlap első száma elhagyta a nyomdát és az első eleven, friss újságszám megjelenése óta, amig az Íróasztalon szorgalmasan, megszakítás nélkül róttuk a betűt, a hátunk mögött a polcon tizre szaporodott a kötetek száma. Ez a múlt nem olyan hosszú, hogy meg kellene Írni a történetét, hogy nagyképü beszámolót kellene adnunk arról, amit cselekedtünk. Erre nincs szükségünk. Akit Budapest dolga érdekelt, vagy érdeke], az nem tudott és nem tud ma sem meglenni a Fővárosi Hírlap nélkül. A mi olvasó- közönségünk a legbeavatottabb közönség, amelyre nem lehet hatni ferdítésekkel, az újságírás ügyes trükkjeivel. A mi kritikánkat mindig kritikával olvassák az emberek, nekünk többet kell tudnunk, nekünk jobban kell értenünk a dolgokat, mint azoknak, akik csinálják az eseményeket. Nem könnyű munka ez, de ma, amikor tiz esztendő áll a hátunk mögött, túlzások és dicsekvések nélkül állapíthatjuk meg, hogy becsületesen és jól végeztük a munkánkat, aminek tanúbizonysága az a szakértő, érdekelt közönség, amely évek során mellénk sereglett és évek során fokozódó bizalmával ajándékozott meg bennünket. Pedig nem igen invitáltuk a közönséget. Mi nem ígértünk se albumot, se évenkint tizenkét regényt, se gramofont, se zenélő-órát: csak komoly kritikát a kommunális és közgazdasági kérdésekben. Ma az önérzetek elhalavá- nyodásának napjaiban szinte feltűnik az a mód, amivel mi annak idején a közönséghez fordultunk. Egyetlen mondat volt az, amelyet meghívóként küldtünk a közönségnek az első újságszám legelső hasábján. Azt mondtuk: „Helyes nyomokon és túlzás nélkül keresni az igazságot: ezt az utat választja a Fővárosi Hírlap. Akinek tetszik, szívesen látjuk utitársül.“ Ezt az Ígéretet betartottuk, senki sem érezheti magát becsapottnak, megcsaltnak. Ma már tanunk lehet rá mindenki, hogy ezek az egyszerű szavak nem hetykeségből, nem kérkedésből fakadtak, ez volt

a belső meggyőződésünk, ezt cselekedtiik és ezt fogjuk tenni a jövőben is.

Amikor megindult nagy útjára ez az újság, amely most érkezett meg első fontosabb mért- földkövéhez, úttörő volt. Ha most visszatekintünk az első bizonytalanba tett lépésekre, bevallhatjuk, hogy hivatottságunkban senki más nem hitt, csak mi magunk Kritizálni, támadni, verekedni, javítani' jöttünk akkor, amikor senki sem kritizált, amikor mindenki a mamelukok hitével csodálta azokat a férfiakat,'akik a város élén állottak. Kommunális és közgazdasági problémákat fejtegettünk akkor, amikor a város lakosságában még alig-alig élt érdeklődés ezekkel a kérdésekkel szemben. Az emberek boldog jólétben éltek, nem volt gond a betevő falatra, a kávéházakban jólakott emberek cigánymuzsika mellett füstölték az olcsó és jó magyar trafikot és esténkint palackborokat, durranós pezsgősüvegeket bontattak. Ki törődött akkor azzal, hogy mi történik a városházán? A mi fanatikus hitünk és a mi újságírói ügyességünk volt az, amely megolvasztotta a közönyösség jegét. Lassan megértette a közönség, hogy a világ legeslegszebb hivatása. Budapest polgármesterének lenni, ha az ember érti a dolgát, ha van benne alkotó, teremtő erő. Belátta a közönség, hogy a városháza, ha hivatása magaslatán áll, nem közönséges aktagyár, hanem műhely, ahonnan a jólétet terjesztik, a város budoárja, ahol szépségét cicomázzák, agyvelő, ahol ennek a metropolisnak gondolatait termelik. És valóban voltak a budapesti városházának időszakai, amikor az emberi tökéletesség határai között meg is felelt becsületesen ennek a feladatának. És a kritika, amelylyel a városházát a Fővárosi Hírlap illette, ilyenkor megenyhült, mert el kellett ismernie az érdemeket; de megszűnni ez a kritika tiz esztendő óta nem szűnt meg egy pillanatra sem. Ha erős legények álltak a kormányaidnál, csak bátrabb lett a hangunk, ilyenkor még többet kívántunk Budapest polgárai javára. Az erős, okos és becsületes vezetők kibírták, sőt javukra szolgált, hogy a komoly, a kérlelhetetlen, a megalkuvást nem ismerő kritika tovább is megmaradt a maga mivoltában és nem állott be tömjénezni, nem állt be szolgalelkü tapsolónak. Ha gyöngék, de jóindulatuak akadtak az ügyek intézői között, iparkodtunk őket a helyes útra vezetni, szeretettel a hónuk alá nyúltunk; de ha a polgárság rovására bűnt követett el valaki, azt megismertettük az igazmondás korbácsával.

Tiz esztendő alatt sok csatát vívtunk meg, de nyilainkat sohasem mártottuk a rosszakarat, vagy a pártpolitika mérgébe. Rezsimek jöttek, rezsimek mentek, rezsimek voltak, vannak és lesznek; mi azonban nem ismertünk és nem ismerünk ma sem pártokat, uralmi csoportokat, klikkeket, de legkevésbé bálványokat. Mi nem aggattuk tele érdemtelen emberek mellét a szóvirágok kitüntetéseivel, de az igazi érdemek dicséretében is a tényeket vonultattuk fel. Az ember helyett a mi szemünkben csak a végzett munka, a teremtő akarat, a becses alkotás beszélhetett és nem egy esetben csak az irótol- Iunk hegyét kellett megnyomnunk, hogy felfújt nagyságok potrohából kiszálljon a levegő.

Ma harcok, kritikák, békés tanácsadások, tanulmányok, riportok százai és százai tárulnak elénk a kötetekből, amelyek tiz esztendő szellemi munkáját alkotják. Ez az, amire büszkék vagyunk. Tiz esztendő alatt vagy tízezer cikket irtunk a Fővárosi Hírlap-ba. A jó kedvtől a keserű reménytelenségig játszottunk hangulataink minden húrján; de valljuk és állítjuk, hogy Budapest népe hangulata is mindig ugyanaz volt, mint a mienk. Emberek tettei eltántoríthattak az egyes emberektől, csoportok ellen fegyverkeztünk, az egész városházát ostromoltuk időnkint, de egyhez, Budapest polgárságához, amelynek érdekében tiz év előtt fölvettük a tollat, mindig hiiek maradtunk.

Hálával olvasóközönségünkön kívül, amely megértett és amely életet, virágzást adott nekünk, nem tartozunk senkinek, csak annak a budapesti ujságiró-társadalomnak, amely jóindulatával és munkájával támogatott minden időkben. A kommunális ügyekkel foglalkozó újságírók nagy tudásukkal, szorgalmas munkájukkal, szinte kivétel nélkül részt vettek a tiz esztendő munkájában. A Fővárosi Hírlap abban a szerencsében részesült, hogy a magyar sajtó legkiválóbb tagjai tüntették ki állandóan írásműveik legjavával. Ha végigtekintünk azoknak a névsorán, akik ennek az újságnak egy évtizeden át munkatársai voltak, őszinte büszkeség tölt el bennünket. A jubileumi alkalom nem késztet bennünket dicsekvésre, kérkedésre, nem akarunk ma munkatársaink diszes névsorából Ilimet varrni egyszerű köntösünkre, de belső hálával gondolunk mindenkire, aki szellemi kincseinek átengedésével tett gazdagabbá bennünket. Aki ismeri a mi múltúnkat, tudja nagyon jól, hogy ennek az újságnak minden egyes közleménye nemcsak igazságérzetről és tudásról tett tanúságot, de egyben minden sor, amit ezeken a hasábokon leirtunk, az irásmüvészet szépségeivel is dicsekedhetik. Voltak és vannak munkatársaink, akiknek érzékenységét nem akarjuk sérteni azzal, hogy nevüket bokrétának tüzzük oda ünneplő süvegünkre; de ezek azok, akik múlhatatlan érdemeket szereztek ennek az újságnak életre- keltésében, számottevő, irányitó orgánummá való növelésében. Esztendők hosszú során át gerincei voltak a lapnak és kincsestárrá tették a megszaporodott ujságköteteket.

Ugyanezekkel az erőkkel és ugyanezekkel az erényekkel indulunk el a második évtized felé. Jóleső érzéssel tekintünk vissza a múltra és bátran köszöntjük a jövendőt. Az újság nem érzékenykedik, ha napoktól, évektől, vagy évtizedektől búcsúzik, mert az^ újság előtt mindig ott van a jövő kapuja, amely mindig fényesebbnek, reményekkel ékesebbnek tetszik, mint a hervadt múlt. Emberek, rezsimek, pártok, politikák, gondolatok és eszmevilágok omlanak össze és maradnak el az utszélen, mig az újság uj gőzzel vagy uj szárnyakkal száguld tovább az ut közepén. Az újság csak akkor szédülhet bele árkokba, szakadékokba, ha emberek vagy pártok szekerére kéredzkedik fel, ha emberek vagy pártok múló, elsülyedő népszerűségéhez köti a maga exisztenciáját. A Fővárosi Hírlap nem tudott volna egy pillanatig sem élni a függetlenség levegője nélkül; de a jövőben sem hajlandó a szabadságából föláldozni egy mákszemnyit sem. Fiatalon, növekvő kedvvel, régi becsülettel, uj akarásokkal, függetlenül, szabadon, az egyedül állni tudás büszkeségével masírozunk tovább, mint Budapest hü katonái.