Fővárosi Hírlap, 1919 (8. évfolyam, 1-52/a. szám)
1919-02-12 / 7. szám
y^mi^cwííi^MP Budapest; 191$*. február" ti. 4. Közoktatási és közművelődési bi» o f t s á z. 5. Szociálpolitikai, népjóléti, köz- ■egészségi és kozjótékonjyság.i bizottság. 6. Közélelmezési és közgazdasági bizottság. Minden szakbizottság a tisztviselőkön, illetően a hivatalos közegeken kivül 10 tagból áll. akiket a néptanács választás utján* küld ki és pedig olyképp, hogy minden egyes szakbizottságnak legalább négy tagja a népbizottság tagjai, legfeljebb hat tagja pedig a fővárosi törvényhatósági választók sorából legyen. 1 A bizottsági üléseken a tagoknak egyenlő joguk f van. Azoknak a tisztviselőknek, akik a nép tanácsnak j Is tagjai, a .szakbizottságokban is van szavazati jo- « sok. i A szakbizottságok bizonyos kérdések tárgyald- 1 sához a városi tanács előzet s hozzájárulásával külső | szakéi őket is bevonhatnak. Ezeknek azonban az üléseken határozó szavazatuk nincsen. A megállapított állandó bizottságokon kivül a »éptanács » szükséghez képest eseti öl-esetre külön bizottságokat ks küldhet ki. A néptanács egyes fővárosi intézményekhez tagjai sorából egyeseket külön is kiküldőét, valamint egyes tanácstagokat külön megbízással is elláthat. Házi bizottságokat, különösen olyanokat, amelyek bizonyos intézet mellett működnek, a taná-s küld ki. A képzőművészeti házibizotiság szakértő tagjainak az üléseken határozó szavazatuk van. A szakbizottságok állandó elnökhelyetteseit a bizottságokban érdekelt tanácsnokok közül a polgár- mester jelöli ki. A „miniszter“ ur telefonál Vázsonyi Máv. elnök-igazgató elintézi a román követet Erdélyi János meghatalmazott „miniszter“ ur tekintélye egy kicsit — hogy úgy mondjuk — lecsúszott Budapesten az utóbbi időben. Amióta román testvéreink az emberek karját levágják és a sebeket besózzák, nemes, türelmes, krisztusi passzív rezisztenciánkban legalább a miniszter urat nem tekintjük senkinek, átnézünk rajta* mint az üres levegőn. Klasszikus példáját adta ennek a minap V á- xsonyi Jenő államtitkár, a MÁV, elnö.vigazgatoja. Megszólal az elnökigazgató telefonja. Az államtitkár felveszi a kagylót és udvariasan mondja: — Halló, itt Vázsonyi Jenő, A második: — itt Erdélyi János dr román követ. Kérem, tessék intézkedni, hogy az este Kolozsvár felé induló vonaton egy í. osztályú félfülke lezá- rassék. A fülke egy norvég ur részére kell, aki az erdélyi viszonyok tanulmányozására oda utazik. Úgy, gondolta Vázsonyi, ezek már a karmaik közé kaparintották a norvég urat, aki egyoldalú információkkal ellátva indul el tapasztalatokat szerezni. Es már el is határozta Vázsonyi, hogy ebbe a játékba nem megy bele. Megkérdezte tehát Erdélyitől: — És milyen jogcímen kéri ezt követ ur? Erdélyi kezdett gyanút 'fogni. Türelmetlenül darálta a telefonba: — Milyen jogcímen? Furcsa. Én vagyok az entente. — Én pedig — mondta szelíden Vázsonyi — a MÁV. vagyok és a követ úrhoz semmi közöm. Utasításokat nem fogadok el. Ha a norvég urnák kívánságai vannak, amelyeknek teljesítése a MÁV-ra tartozik, tessék hozzám fordulni a saját konzulja utján. Erdélyi még tovább is akaratoskodott, de az udvariatlan Vázsonyi egyszerűen lecsapta a kagylót. Nem múlt <el egy óra, amikor Gregersen Nils norvég követ megjelent Vázsonyinál egy erőben barnaképii ur társaságában. Előadták azt a kérelmet, amelyet már Erdélyi is elmondott. Vázsonyi azonban, amikor végighallgatta a kívánságot, szúrós szemekkel ránézett a barnaképii emberre: — Maga norvég? ... Maga román... Az ember dadogni kezdett: — Igen, az vagyok ... — Akkor hagyja el a szobámat. A konzul urat pedig kérem, maradjon itt. A román sietve kikotródott a szobából, ahol most már Vázsonyi előkelőén, okosan megmagyarázta' a helyzetet. Elmondta Gregersen urnák, hogy mit müveitek a románok Erdélyben. Gregersön ur itt, a.z elnökigazgató szobájában értesült először a román botozásokról, bebörtönözésekről, a sebesültek be- sózásáról... — A megszállt területek határán — mondta Vá- esonyi — még a málhákat is megvizsgálják, ide azonban mindenféle emberek járnak, az agitátorok szabadon járnak-keínek, sőt még, hogy kényelmesen utazhassanak, fülkéket is kérnek. A norvég konzul elképedve vette a Vázsonyi információit tudomásul és az elnökigazgató szobájából egészen más ember távozott, mint aki oda bement. Újságíró az újságíróról Róbert Oszkár Pogány Béláról A Hétfő cimü lapban nagy népszerűségre tett szert az a rovat, amely Pesti Városatyák Alimmá címmel hétről-hétre egy-egy városatya- jelöltet mutat be és kíméletlen őszinteséggel korbácsolj© végig azokat, akik korbácsolásra méltók. Nem árulunk el! titkot, ha megírjuk, hogy a harcias cikkek Róbert Oszkártól, aki a Nádas Sándorok, Göndör Ferencek fajtájából való fedheted en, verekedő újságíró, származnak. Ezen hétfőn azután az a meglepetés ért bennünket, hogy a Hétfő galériájában ökölnyi betűkkel a Fővárosi Hírlap olvasói előtt oly szimpatikus Pogány Béla nevét olvastuk. Az érdekes, melegszívű irásbcil kiderült, hogy Róbert Oszkár nagyszerű elismeréssel emlékszik meg Pogány Bélának, a Világ helyettes szerkesztőjének, © Fővárosi Hírlap főmunkatársának, a város ügyeiben való járatosságáróí, írásai nemes, tiszta infekciókkal ékes voltáról és arra a megállapításra jut, hogy neki több joga lenne helyet foglalni a főváros néptrmácsában, mint némelyéknek, akiknek Budapest körül nincs más érdemük, mint hogy pártemberek. Hogy ez igy van, azt a Fővárosi Hírlap hasábjain nem kell tovább bizonyítgatni, hiszen ennek a lapnak évfolyamai minden szónál ékesebb bizonyitékái annak, hogy — amint Róbert Oszkár írja. — „Nagy Vince belügyminiszter gyorsan íüttesse be az autóját és villámgyorsan robogjon el a Népszínház-utcába meghívni Pogány szerkesztő urat a város vezetésébe." Minden* szó felesleges lenne Róbert Oszkár beszédes cikke mellett, amelyet ime bemutatunk a Fővárosi Hírlap olvasóinak: „Körülnézzünk, hol vannak a polgárság nagyjai, vagy legalább azok, akik igazán értenek a városi ügyekhez és a progresszivitásuk régi, színtiszta lelki kristályosulás. És ... kissé bátortalanul, de fejtörő lelkesedéssel, büszkén lobogtatunk meg itt egy ismeretlen nevet. Egy tisztességes városházi újságíró nevét. A városi sajtó egyik régi, névtelen, egyszerű, de páratlanul buzgó és komoly munkásának nevét: a Pogány Béláét, aki mindenkinél illetékesebb volna s akire mindenkinél inkább van szükség, hogy nagyszerű kommunális tudásával és becsületes demokratikus érzésével részt vegyen és irányt mutasson a főváros vezetésének munkájában. Ez a Pogány Béla tényleg ért a városi dolgokhoz. Egészen bizonyosan jobban ért, mint a ncpia- nácsi urak külön-kíilön és együttvéve. Ez a Pogány Béla a Fővárosi Hírlap cimü városi lapot Írja s ami jó és okos ebben a lapban akad — pedig sok akad — az mind az ő munkája. Nem mintha Pogány Bélát fejedelmileg fizetné a kiadója, óh nem ezért irja tele a lapot gondos, értelmes, bölcs cikkeivel, hanem mert nagyon szereti a főváros ügyeit és értük és bennük él. ö koptatja a legtöbbet a városházi ajtók kilincseit, de ö információért koptatja, mindig, mindig, mindig csakis és kizárólag információért. ő az, aki órákon át tanulmányoz minden városi reformtervet, az utolsó nüanszig belemélyed minden városi ügybe s csak az a szempont vezeti, mi lehet hasznára ,a fővárosnak. Minden városi dolgot nagyszerűen ért Pogány Béla és nélküle, az ő tudta nélkül egy gyertyaszál nem tűnhetik el a városházán. És az ügyek mélyén, s az ügyeken át ő látja az igazi megoldást, a helyes eszközöket és célokat. A kommunális tudásánál csak a szive nagyobb, már pe,- dig ez a kettő igazán ritka és becses portéka a városháza táján. Különös városházi ember ez a Pogány Béla. Gusztáv, .egy Samu vagy Iván például soha se tudná megérteni, hogy akadhat egy ember, aki ennyire otthon van a városházán, ennyire tisztába van mindennel ami ott történik, és nem kér semmit ott, ahol mindenki kér. Ez a Pogány Béla nem jár ki magának protekciós kedvezéseket, nem interveniál építési engedélyek, olcsó városi telkek, sőt még csak holmi tanítói kinevezések érdekében sem, egyáltalán nem kér és nem fogad el sem a tanácstól, sem mástól se pénzt, se állást, se semmit. Ez a Pogány Béla, szegény, lelkes, régi újságíró, s az elsők közöli van a tiz között, akik miatt nem volt sza-bad megke-' gyelmezni a régi városházi Szodomának, 3 akinek; bizony mondom néktek, vannak egynémely érdemei abban, hogy a városházán az állapotok kezdetiek másfajták lenni... Pogány Bélának esze ágában sincs, hogy vá- rosatyaságra gondoljon. Neki megvan a tribünje. az újságja s ö az az ujságiró-tipus, aki nem foead- el sem pénzt, sem állást, mert a becsületes újságírás ben kimentve látja lelke minden vágyát és ambícióját. Nem tudom a városatyasággal, a tanácstagság gal miként van Pogány Béla, azt is állásnak tekia- tené,-e vagy pedig boldogan foglalná el, hogy még inkább használni tudjon ennek a szivéhez nett váróinak. Mondom, én ezt nem tudom, — de ha én Nagy Vince belügyminiszter urnák volnék, beülnék az au fontba és villámgyorsan elrobognék a Népszínház-, utcába, meghívni Pogány szerkesztő urat a váró., vezetésébe. Nem azért, mert Pogány Béla már sík kor pompás hozzáértéssel és meleg szeretettel foglalkozott a városi ügyekkel, amikor dr. Nagy Vince ugyanazon lapnál még szerény volontőr minőségé- ben működött, hanem mert a fővárosnak elsőrendű érdeke, hogy Pogány Béla szakavatott és ritka okos szavát a tanácsban is halljuk, élvezzük az infcelligea ciáját és gyönyörrel érezzük, mint dobog szive tisztán azért a pesti népért, amelyet senki nála igazibban, lelkesebben nem szerethet!... Miniszter ur, fordítsa eb,szemét a silány pártea- berek szomorú tülekedésétől és gyorsan, gyorsan hitesse be az autót! Pogány Béla különben a Fővárosi Hírlap utján a következő levelet intézi Róbert Oszkárhoz: Kedves Kollégám, tudom elég lett volna, ha, ahogy ezt mi már szoktuk, i&zutteil is melegen megráztam voi- na a Maga becsületes kezét, de Dacsó . Emil szerkesztőm és barátom úgy véli, hogy a Fővárosi Hírlap nyilvánosságának is , közé vas» ahhoz, hogy Mi:iga igazán váratlanul megtett engem városatya-jelöltnek. Hát jó, kedves Róbert Oszkár, ha Maga megkezdte az éti becsöo letesen titokban tartott nevemnek a nyilvánosság előtt való megburcolását, fokkor már misben mindegy: folytassa azt Dacsó Emii is a Fővárosi Hirlap-bazt. Tudtam, hogy Maga mindig kíméletlen ember volt és mindig rosszait akart nekem: ime most is valósággal a hajamnál fogva ráncigái elő az Íróasztal mellől, ahol sohasem számítottéin másra, mint a kollégáim csendes, szavakban sem megnyilvánuló megbecsülésére. És rosszat akar nekem, mert az olyan „népbiztos)“ (ahogy Polónyi hívja a tiéptamács tagjait), mint amilyen én lennék, ott is csak igavonó maradna, azt pedig el tudom végezni itt az íróasztal, a kéziratpapir és a kefele vonatok mellett is. No, de mindegy, mégis jólesett 'ía Maga jószándéku kiméletfensége, mert olyan embertől jött, akivel, érzem, egy szőlőt kapálok. Verejtékesen, becsületesen, csak azért, hogy a szőlő minél jobban teremjen és* nem azért, mert esetleg a kapa egyszer csak valami vén uzsorás elásott aranyaiba ütközve csendül meg. Nem kedves, Róbert Oszkár, mi csak kapáljuk tovább a szőlőt, hogy mások, mindig csak mások — vidám szüretet csaphassanak. A városatyánelöltség. helyett pedig jó nekem a Maga kedves, meleg szivü cikke is, amelyet el- teszek erkölcsi bizonyítványnak, mert olyan ember irta, oki nem igen szokott ilyen erkölcsi bizonyítványokat kiadni a kezéből. Igaz barátsággal küldi önnek kézszorítását hive: Pogány Béta. NEW-YORK KAVEHAZ Esténként sytnphomkus zenekar j hangversenyez. Elsőrangú étterem A Barban Oszkár zongorázik A kávéházban m’nden délelőtt » leveskülonlegességek »
