Fővárosi Hírlap, 1918 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1918-05-29 / 22. szám
Budapest, J9I8. május 29. 5 nek a még az ácsorgásnál is kellemetlenebb következménynek szintén véget fog vetni. Megkérdeztük az igazgatót, ini az oka annak, hogy ma, amikor a legelőkelőbb csernege- iizletekben sem lehelt 1 i p t ó i-t u r ó t kapni, a községi élelmiszerüzem valóságos egyedárusitó- ként szerepel? Liptói túrónak — volt a válasz — nem vagyunk egyedárusitói, ezt a cikket másutt is csak épugy kell, vagy legalább kellene kapni, mint a községi élelmiszerüzemnél, ahol azt a közönségnek mérsékelt áron és korlátlan mennyiségben bocsátjuk rendelkezésre. A liptói túró az ország egyik kiváló export-cikke és a kormány úgy intézkedett hogy a szövetséges külföldre kivihető legyen, de a termelő ugyanakkora mennyiséget, amennyit exportál, köteles a Hadi- termény r.-t. rendelkezésére bocsátani. A kormány pusztán az eljárást egyszerűsítette meg akkor, amikor a székesfőváros közélelmezési ügyosztályának kérésére a liptói túróra, erre a kiváló népélelmezési cikkre vonatkozóan a Hadi- terményével teljesen azonos joggal ruházta föl a községi élelmiszer tizemet, azzal1 a korlátozással természetesen, hogy mi csak a magunk közönségének ellátásának szükséges mennyiségre tarthatunk igényt. A többire vonatkozólag a Haditermény intézkedik és ilyenformán, hogy miként bocsátja áruba, nekem arról tudomásom természetesen nem lehet. Az épitkezés kérdéséhez Irta dr. Halom Dezső' a Magyar Általános Ingatlanbank vezérigazgatója A sok programnyilatkozaton, ankéten, bizottsági üléseken és a közéleti és társadalmi, valamint politikai rendes és rendkívüli szerveknek megfontolásaiból és nyilatkozataiból szerencsésen elérkeztünk a következő megállapításokhoz: Az épitkezés szünetelése katasztrofális lakáshiányt eredményez. Ép'itketzni ma is lehetséges, ha munkaerő és szén volna. Minden más anyagot elő lehet teremteni. A vasat túlnyomó részben lehet mellőzni, pótanyagokkal ideiglenes jeillegü építkezéseknél, csak szén mellőzhetetlen a téglatermcléshez. Az épitkezés rendkívül drága, úgy, hogy semmiféle magas lakbérrel sem lehet azt rentabilissé. tenni. Pénzbeli áldozatokat kell hozni, hogy épitkezés történhessék. Ezeken a megállapításokon túl nem jutottunk. Ezeket a megállapításokat a gyakorlat emberei a hónapokig tartó hatósági tanácskozások nélkül is már régen tudták. így az egész akció meglehetősen erélytelennek látszik és ebből lakások nem fognak származni. Az épitkezés kérdésében, mely az országban, de különösen a fővárosban életkérdéssé sulyo- sodott, el kell jutni ahhoz az elhatározáshoz, hogy az államnak milliókat kell áldoznia, akár az állam, vagy a főváros maga épit, akár magánvállalkozást akarunk ösztökélni építkezésre. Meddő lesz minden tervezgetés és tanácskozás, migaz állam —vagy a főváros? — el nem határozza, hogy ennyi meg ennyi milliót szán építkezésre, vagy pedig megfordítva, amíg az állam, vagy/a főváros el nem határozza, hogy bizonyos mennyiségű lakások termelésére minden áldozatot meghoz, amely szükséges arra, hogy a lakások felépüljenek. Az elhatározás, — de nem a tanakodás — fél eredmény volna. Tulajdonképpen nem volna túlságosan nehéz a magávállalkozást a lakáskérdés megoldására bilrni. Helyesebb is volna a magánvállalkozás leleményességét, alkalmazkodóképességét, ügyességét igénybei venni, mint a nehézkes mozgású hatósági építkezést. A sok tervezgetésnél többet érne, ha az állam vagy a város megkérdezné konkrété; az arra hivatott vállalkozókat, hogy például 100 lakószoba és megfelelő mellékhelyiségek termeléséhez minő pénzbeli támogatást kér és elhatározni, hogy a legkedvezőbb ajánlatok elfogadtatnak addig, amig bizonyos számú, például 10,000 lakás építése ilyen módon nem biztosíttatott. Meg vagyok győződve róla, mert beható tájékozódást megejtettem e téren magam is, ho ha ezt az állam vagy a főváros megpróbálná, meglepően egyszerűvé válnék ez a súlyos kérdés. Rövid határidőn belül oly konkrétumok kerülnének a döntésre hívatott hatóságok elé, melyekből könnyedén ki lehet számítani, minő áldozatot igényelne az épitkezés. Csodálatosképen a magánvállalkozás üldözése, annak irigy szemmel való elbírálása az épitkezés kérdésében domináló szempontnak látszik. Bármily más téren, Így a hadsereg rendkívül nagy igényéinek kielégítésénél, beletörődik az állam és a közvélemény abba, hogy a magánvállalkozás haszon nélkül nem dolgozik és belenyugszik abba, hogy a vállalkozásnak szertelen nyereség hit a verseny, a pályázati feltételek, a szállítások ellenőrzése stb. korlátozzák. Más téren az eredmény nem is kedvezőtlen, mert bár egyesek tetemes hasznokra tesznek szert, ismét mások a versenyzés súlya alatt oly olcsón szállítanak, hogy veszteséget szenvednek s végeredményben a hadsereg megkapja szükségleteit olcsóbban, mintha maga teremtené elő, de legföképen eléri azt a legeslegfontosabb eredményt, hogy szükségletei tényleg kielégítést nyernek. Úgy látszik azonban, hogy az Építkezés terén elviselhetetlen gondolat az, mikép a magánvállalkozás életre kelhetne és haszonra tehetne szert. Inkább tanácskozunk, ankétezünk hónapszámra, évszámra, próbálkozunk felelőtlen és gyakorlatlan hatósági közegekkel és tiirjük az idő eredménytelen múlását, semhogy a háborúnak ez az égető nyomora: a lakásínség — mint a divó jelszó hangzik — egyes vállalkozók jövedelmi forrásává lehessen. A háború folyamán a magánvállalkozás már tett kísérletet arra, hogy az épitkzést meglendítse. Két évvel ezelőtt, mikor az épitkezés szintén nehéz volt, de még inkább lehetségesnek látszott, mint ma, az építési vállalkozók egész sora olyan irányú, valóban szerény, mozgalmat indított meg, hogy az állam biztosítson rendkívüli adómentességet az építkezések céljára és akkor felépült volna a házaknak egész sora. Akkoir nyomban felhangzott a válasz: ohó, a háborús nyomorúság nem arra való, hogy építési vállalkozók és telekspekulánsok adómentesség formájában nemzeti ajándékot kapjanak. Nemcsak a kormány, hanem még inkább a főváros törvényhatóságának vezető személyei tiltakoztak ezen mozgalom ellen. Ez a szűk látókörű félelem eredményt is szült. Nem lett meg az adómentesség, de nem is épültek házak. Ma már az adómentesség oly minimális áldozat, mely az épitkezés lehetővé tételéhez nem elégséges és melynél sokkal, dei sokkal nagyobb összegű pénzáldozatokat kell majd hozni. A megoldás gyakorlatias megkísérlése céljából kétségkívül helyes volna azt a programmot megvalósítani, melyet a főváros lakásügyi bizottsága előterjesztett. Egyszerre úgysem lehet éptení 10,000 lakást és meg kellene kezdeni bármily áldozatokkal is 500 .vagy 100 lakás építését, hogy meddő idömulasztás ne történjék. Ezzel párhuzamosan gyakorlatiasnak gondolnám a magánvállalkozásnak olyan irányú pályázásra való felhívását, mely nemcsak az árra irányul, hanem konkrété megjelöli óhajait aziránt, mire volna szüksége. Mennyiségenként hány munkásra, mennyi építési anyagra, mennyi téglára stb. Igen élénk képét fogjuk nyerni a szükségletnek. Az egyik vállalkozónak ma is van asztalosmunkája, burkolólapja, festőanyagja, de nincs téglája. A másiknak van cementje, az ácsmunkához fája, mesze, nabarcsa, üvegje, de hiányzik más anyagja. így előadva a kívánság.,ivat, rövidesen kiderülne: mi az. ami senkinek sincs. Ilyen valószínűleg a tégla. A különböző ajánlattevők felhívása vagy kényszerítése kart'dlszerii egyesülésre, valószínűleg az építési anyagok egy nagyrészének előteremtése alól mentesítené az államot, a számszerű igények pedig nemcsak annak az ellenőrzését nyújtanák, hogy a folyamatba tett városi építkezések előnyösebbek-e, mint a magánvállalkozás, hanem egyúttal annak biztosítékát is képviselnék, hogy az állam nem hoz nagyobb áldozatokat, mint ami múlhatatlanul szükséges. Persze az ilyen ajánlati felhívásoknak nem szabadna csak a kíváncsiság komolytalan jellegével b'irniok, hanem olyanoknak kell lenniök, hogy a magánvállalkozást üzlettel kecsegtetve, rábírja, mikép kutasson, nyomozzon, előmun- káljon és kalkuláljon és ezzel tanakodások helyett gyakorlati, eredményt produkáljon. Ekép- pen megtudnék azt, hogyan lehet építkeznünk és az igy kiderülő áldozatokat meg kell hozni. Még egy szót a tégláról. Tégla nélkül nincs épitkezés. I -rra várunk, rnig ennek a pótlására alkalmas anyag talál tátik, az embereknek százezrei lesznek hajléktalanokká. A széndiktátor és a szénbizottság pedig azt mondják, hogy téglára szenei nem adnak. Amig ez meg nem változik, addig nem fogunk építhetni. Téglához kell szenet adni. Lehet keresni a módját, hogy a szén minél gazdaságosabban használtassák, hogy olyan téglanemek gyártassanak, melyekhez lehetőleg kevés szén kell, de a téglaterme- lésscl szemben fennálló széntilalmat meg kell szüntetni. Szén engedélyezései s lehet egyike azoknak az áldozatoknak és kedvezményeknek, melyeket az állam nyújt az építési vállalkozás javára, akár hatósági, akár magánvállalkozás az. De az abszolút széntilalmat fentartani és mégis építkezni akarni, olyan ellenmondás, melyet megoldani nem lehet. Praktikus eszme az, hogy a keleti fronton leszerelendő anyagok az épitkezés céljaira átengedtessenek. Csakhogy nem szabad hétpecsétes titok gyanánt kezelni azt, miféle és milyen mennyiségű anyagok lesznek rendelkezésre, hanem közölni kell ac/A hivatott vállalkozókkal, vagy megengedni, hogy a helyszínén maguk tanulmányozhassák annak minőségét és mennyiségét, nehogy egyesek véletlen szemlélődése egyeseknek juttassa a tudomására, hogy mi van és mi nincs. Sőt a dolog természete azt hozza magával, hogy magánember ilyen kutatásokat nem rendezhet, hanem katonai energiával és katonai parancscsal, valamint hadviselési gyorsasággal a katonai parancsnokságok állítsák össze a rendelkezésre levő anyagokat és közöljék a nyilvánosság olyan határai között, melyeket megszab a hadviselés érdeke. Azt nem lehet bevárni, hogy lassú bürokratikus utón, vagy véletlen kutatás által tudjuk meg, milyen anyagokra számíthatunk. Ellenben gyors tájékoztatás az építkezést nagyon előrevinné. Városházi kabaré «• • Szerelem és hadikoszt Saját külön állatkerti állatkertészünkkel beszélgettünk a napokban és tőle tudjuk a szomorú hirt: pang a szerelem az állatkertben és a zsiráfok, oroszlánok, elefántok tisztes világában nincs kilátás keresztelőre ... Baj van odabenn az állatkertben is, csakúgy mint idekinn és semmi kilátás arra, hogy jobb legyen a szaporodási statisztika. Itt künn a kétlábú tollatlanok világában az erősebb nemnek katonai elfoglaltsága okozza a bába-pálya teljes csődjét, az állatkertben, — igy informált bennünket az állatkertész ur — a hadikoszt rontja a szerelmi hangulatot. Hiába legény a talpán az oroszlán, semmi kedve csókra-ölelésre a nyomorúságos hadikoszt mellett és szerelmi sztrájkkal opponál a háborús kosz- tolási metódusok ellen. És ugyanígy makacskodik a zsiráf, a zebra, a szarvas, a vadkan, — úgy hogy valósággal vigasztalan a helyzet. A főállatkertész ur kétségbe van esve, szaladgál fühöz-íához, de minden hiába, — a mai körülmények közepette nem jut öt fogás a tigris urnák. Tegnap fölkereste Win- dischgraetzet, de nem kapott, csak écet: azt tanácsolta a herceg, hogy a főállatkertész igyekezzen buzdító szavakkal szerelmi kötelességükre figyelmeztetni a menazséria szerelmi amerikázóit. Lessz-e eredmény© a rábeszélésnek, — bajos megjósolni. Bizonyos azonban, hogyr komoly bajok származhatnak abból a nagy szerelmi ellanyhulás- ból, amely annyi könnyet-bánatot okoz az állatkert körül illetékeseknek. Élvégre nemcsak haszontalan vadállatok élnek a székesfőváros állat-internátusában, de vannak ott hasznos állatok: derék marhák és szürke szamarak is, amelyeknél a szerelmi sztrájk, vagy ölelési un- tauglichkeit komoly veszedelem nemcsak a mena- zsériára, de tragikus végzet lehet a közélet számára is. Annyian csináltak közülök diplomáciai, politikai és más előkelő karriert, hogy kétségbeesve kell arra gondolnunk: nem a karrierek halálát jelentené-e, ha a nyomorúságos hadikoszt miatt meghalni kényszerül a szerelem az ökrök és szamarak világában is?! Alázattal jobb kosztért esedezünk az állatkert számára. A szerelem nevében, a Köz nevében. Gázvezetéki javítások PílPfiWY BudaPest> 1 HÉ» Rökk Szilárd-utca 33 rUuMHl Telefoni József 1—48. szám*
