Fővárosi Hírlap, 1917 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-07 / 6. szám
4 Budapest, 1917. február 7. és külön étel-konyha), kamrák, hűtők, raktárak (külön edényeknek és fehérnemüeknek), a mosókonyhaüzem, ruharaktárak, mosógépek helyisége, mángorló, száritó és vasaló valamennyi gépüzem. Lesz azután személyzeti étkezőterem, tanterem a gondozónőknek és a személyzet nem inspekciózó tagjainak munkaterem. A csecsemők elhelyezése. Ambulancia. A csecsemők elhelyezése kisebb-nagyobb kórtermekben történik, mindenütt a már említett boxokban. Minden box másfélméter széles és hosszú, fönt pedig belenyilik a kórterem légterébe. Minden két box között tejfülke készül. A tej ide a tejkonyhából 1—2 decis üvegekben sterilizálva és adagolva kerül föl. Itt az ilyen adagokat a szükséges hőfokra melegítik föl. Minden kórteremben lesz vizsgáló-asztal, csecsemő-mérleg, íiirösztö meleg és hideg vízre. Minden boxnak is külön speciális fölszerelése lesz, aminek célja, hogy fertőzés ne történhessék. A kórház üzemén kívül külön ambulancia is lesz, aminek célja, hagy az egész városból ide hozhassák a csecsemőket. Az ambuláncia bejárata szeparálva a kórháztól, utca felé lesz. Miután itt meg- vizgálták a beteg gyermekeket, az otthon kezelhetők receptet kapnak, ia szegények és a fertőzök pedig bekerülnek a kórházba. A jelek arra mutatnak, hogy ez az ambuláncia igen erős lesz, amit az is bizonyít, hogy ma egyetlen ilyen ambulancia van Budapesten, a Fehér Kereszté, amely túl van zsúfolva. A kórház méretei. Építészeti megoldás. Az uj csecsemő-kórház sokkal hatalmasabb lesz, mint azt a három bérlet tervezésénél gondolták. A legnagyobb, kimbinált bérletben, 1100 mJ hasznos alapterület lett volna. Itt a Simor-utcai kórházban ez 3400 m'-’-re rúg, tehát több mint háromszorosa lesz amannak. Nagy előny az is, hogy a bérletnél több emeletes lett volna a kórház, ami a csecsemőknél nem alkalmas. Most az összes kórtermek a földszintre kerülnek, az emeleten csak lakásokat helyeznek el. Rendkívül érdekes műszaki problémák előtt állott K a b d e b o Gyula műszaki tanácsos, akinek speciális módszerek kombinációival kellett megoldani feladatát, ami nagyszerűen sikerült is. Mindenekelőtt rendkívül sürgős segítségről volt szó. Az ilyen esetben a mai szállítási viszonyok és a fennálló anyaghiány miatt, a tégla, a vas, nem kombinálhatok. Az állandó építkezés másfél, esetleg két esztendeig tartana. A Kab- debo-féle megoldás speciális szerkezetekkel mindent lehetővé tesz. Kínálkoztak erre a célra a könnyű építési modornak leginkább angol és német módjai. A legjobbat, a Humphreis angol szabadalmat, alakították át a jelen ipari viszonyokhoz. Ennek lényege: fakonstrukciós váz, kividről miipala (aszbeszt- pala) lapokkal, amelyek kitűnő szigetelők és éghetetlenek. A miipaiát kívülről lécek fogják le. A fakon- strukció belülről palaíakö (parafa-kátrányban feldolgozva) lapokkal van borítva, amivel kazánokat szoktak szigetelni. A budapesti építőipar a miipaiát kitűnő minőségben és nagy mennyiségben állítja elő. A tengerentúli anyagokból (aszbeszt és parafa) a háború előtt igen sokat hoztak be, úgy, hogy van elegendő. Végül a nyirkosság ellen való szigetelésre a fal belsejében egy réteg aszfaltot fognak alkalmazni. Modern berendezés, légfűtés, üdülőkért. A belső szerkezet, ajtók, ablakok, fütés, világítás, vízvezeték, olyanok lesznek mint a főváros legmodernebb kórházaiban. Valóságos mintaépület lesz, kivid ízléses és eleven architektúrával ellátva, belül a parafa fehérre meszelve. így tulajdonképpen a barakkszeriien épülő csecsemökórház semmivel sem áll mögötte az állandó épiiletü kórházaknak. A különbség csak az, hogy az egész épület tulajdonképpen a gyárakban készül el, készen viszik ki a helyszínére és ott állítják össze. Se tégla, se beton, se habarcs, se víz nincs benne, tehát az elkészülés napján, nzáraz és használható lesz. A fűtés is érdekesnek ígérkezik. Ez lesz az első barakképület, amit központi fűtéssel látnak el. A boxokban ugyanis nem lehet külön kályhákat fölállítani. Központi fűtés kell tehát úgy hogy a boxok belső falán mennek végig a melegvizes csövek. A csövekből fölfelé megy a meleg le- % égő, úgy hogy a terem ablakain bejövő hideg levegő nem zuhanhat be a fülkébe. Az épület körül a telekből nagy területet szántak üdiilökertnek. Ezt úgy kívánják megoldani, hogy a kórtermekből a csecsemőket kerekes bölcsőikben, szép idő esetén, egyenesen a kertbe lehessen kitolni. Esős időben kis verandákon helyezik el a gyermekeket. Egészen külön utcára nyílik az ambulancia kapuja, de lesz még három másik kapu is, a csecsemőkórház, a gondozó és az adminisztráció számára. Lesz egy szeparált bejárat gazdasági hátsó udvarral, ahol a konyhára, mosókonyhára lehet jutni, itt jönnek be a szállítók, idenyilnak a kazánház, a tüzelőanyagraktárak. A költségek egy millióra rúgnak. Mindezt a nagy munkát oly gyors iramban fogják elvégezni, hogy május végén, vagy június elején meg lehet nyitni a kórházat, szóval akkor, amikor a nyár kezdetével a gyomorhu- rutok révén legnagyobb a gyermekhalandóság. Az építkezés költsége maga 600.000 koronába kerül. A bútorberendezés, a konyhák fölszerelése, az orvosi eszközök, laboratóriumok anyaga, a Röntgen-vizsgálbó stb. 400.000 koronát emésztenek föl. Szóval az egész nagy intézmény egy millió koronájába kerül a fővárosnak. 160 ágyról lévén szó, egy-egy ágy költsége 6000 koronára rúg. Ma egyébként a fővárosi kórházaknak egy-egy ágy 12.000 boronába kerül, pedig a csecsemőkórháznál egyedül a fa- konstrukciók azok, amelyek speciálisak, minden egyéb azonos egy legújabban épült kórház felszerelésével. A bérletekkel szemben az a számítás, hogy a fizetni szándékolt évi bér egyenlő az építési költségek 6 százalékával. Vagyis igy a fővárosnak az uj kórház 35 százalékkal kerül kevesebbjébe, mintha bérletről lett volna szó. Az építkezés már február végén megindul. A helyszínén úgyszólván, semminemű munka nem folyik, ide csak április, májusban kerül ki a gyárakból a kész épület R villamos megálló. Amióta a háború tart, egyebet sem hallunk, mint a nagy mementót: „Spóroljunk! Takarékoskodjunk! Csökkentsiink!“ Elveszett számomra az a nap, amely nem hozott valami uj csökkentő figyelmeztetést és már-már úgy látszott, hogy a rendes kerékvágásba csaptunk, már engem nem lep meg, ha bármily fantasztikus cikkel, vagy áruval kezdünk takarékoskodni. De ime, a főváros közlekedési bizottsága uj meglepetéssel szolgált. A t. közlekedési városátyák körülnéztek: mit lehet még csökkenteni? És csavaros ésszel kifundálták: csökkenteni kell a villamos megállóhelyeket! Hogy fűtéssel, világítással, mosással, k irlönbe j ár a t tál és külön — inkompatibilis — kijárattal, szóval a teljes ellátással takarékoskodni kell, azt már megszoktam, de, hogy valamikor a szakaszhatárral is spórolni fogunk: ez a legcsapongóbb utópisztikus feltevéseket is túlszárnyalja. Mert hiszen én belátom, hogy sok a megállóhely a villamos érdemekben megőszült és még sok reményekre jogosító pályáján, hogy sok az indokolatlan, „feltételes“ megállóhely. De mért nem csökkentik azokat a stációkat, amelyeket nem jelez sem szemafor, sem rendes, sem feltételes tábla és mégis feltétlenül megállanak ott a villamosok! Pedig ezeknek a csökkentése sokkal célszerűbb volna, mint amelyeknek megvalósításán most dolgozik a városi bölcsesség. Mondanom sem kell, hogy én például nagyon meg volnék elégedve, ha rendkívül sietős utam alkalmával csakis a hivatalosan elismert, beliigyminiszterileg jóváhagyott és törvényileg szentesített, kis jelzőtáblácskákkal ellátott utcasarkokon állana meg a villamos, — egyebütt pedig robogna. Sőt, az is'elegendő volna, ha e megállóhelyeken tényleg megállana, hogy a jámbor polgár felszállhasson rá. De nem! ö, a drága félbarna közúti, meg a szép aranyhaju városi, ők ezt sohasem teszik! Ellenkezőleg,' ők mindenütt és mindig megállnak, csak éppen a megállóhelyeken nem. Ott... kényelmesen kitörhetem a nyakamat, ha felakarok szállani, vagy leakarok ereszkedni. Igazán angyal legyen a talpán, aki ezt a műveletet, csak úgy egyszerűen megtudja oldani. De bezzeg, ha egyszer jókedvemben a Wesselényi- és Dob-utcák sarkán, önkivégzési szándékkal odavetném magamat a villamos elé, biztos, hogy defektust kapna a robogó nyaktiló. Van azonban egy ötletem! Álljon meg a villamos a régi megállóhelyeken, a többieken pedig, (ahol — menetrend ellenére — megállani szokott), ne álljon meg! Vagy azt nem lehet? A villamosok főintézői attól félnek tán, hogy a megállóknál csoportosuló emberek örömükben a villamosok elé feküdnének?... Node, egyelőre ettől nem kell tartani. Úgy van rendjén, ahogy van. Elindulok a Boráros—Nyugati vonalon és a tavaszt a Józsefvárosban, a nyarat az Erzsébetben és az őszt a Terézben töltöm, embertársaim tyúkszemén állva, egy sárga házikóban, amelyet villamosnak neveznek érthetetlen okokból a pesti humoristák. Látogatás a népligeti kislakásokban Hogyan élnek a székesfőváros barakkházainak lakói Ahogy az ember az Üllői-út legvégén, a Népligetnél jobbra fordul, néhány égnek tornyosodó, sokemeletes palota után furcsa, végeláthatatlan telep tűnik a szemébe. Csupa, hajszálnyi pontossággal egyforma földszintes barakkház mindegyik, a Gróf Haller-utcánál kezdődik, majolika-kockás, cifra kémény-tornyos homlokzatával és szürke cementfala lehuzódik hosszan-hosszan egészen a Mihálkovics- utcáig. Olyan ez az egész telep, egyazon formájú, dísztelen házaival, a széles, négyszögletes ablakokkal, számozott ajtókkal kopár udvaraival s rengeteg, ég felé igyekvő kéményével, mint egy hatalmas, rejtélyes, gyártelep, óriási, titokzatos munkájú üzem. Csak a dübörgés, zakatolás, lenditőkerekek sírása, gépszijak sikoltása hiányzik; azaz hogy ezt is pótolja itt másféle hangverseny. A keményre fagyott földön ezernyi apró láb csikorgása hallik, (valamelyik udvaron nagy hócsata folyik), az egész telep szinte zeng a gyereksirástól, lármától, kacagástól, mikéntha diadalmas szimfóniája búgna a kicsorduló, bimbózó életnek. Az ablakokban szöszke gyerekfejek mosolyognak, az ajtók mögül csecsemősirás szűrődik elő, ami zaj közel-távol csak hallatszik, az mind a gyerekeké ... És reng, dübörög, dalol a..te- lep, az Élet magasztos és szent gyártelepe, az örökkévaló,' kínban, fagyban éhségben is folytatódó Élet csodálatos, elpusztíthatatlan üzeme . . . Nem füstölnek a kémények. Ahány ajtó, annyi keskeny vaskémény. A nap lassanként már delelőre hajlik a szürke téli égen, de a kémények hideg egykedvűséggel ásítanak a tetőkön. Nagy ritka, minden harmadik-negyedik házsorban, ha egy, amelyikből kékes fiistszallag kerengö- zik fölfelé. Két pöttöny gyerek lohol el mellettem, a nyomukban deszkaládából primitiven összetákolt szánkó siklik. A szánon zsákrongy alá lekötözve kicsike rejtélyes halom puposodik. — Mit visztek, aprószentek? Ijedten torpannak meg a fürge, kicsi lábak. Ritka erre a bundás, városi ur. A négy álmélkodó gyerekszem rajtakapott za- vartsággal, pityergésre hajlón csillan felém. Végre a nagyobbik kiböki alig hallhatóan: — Kox! — Honnan hozzátok? — A gázgyárbul! — Mennyi ez? — Tizenöt kila. —- Többet nem adnak? — Nem. — Sokat kellett várni rá? — Reggel óta! De tegnap is ott voltunk! Hát ezért nem füstölnek a kémények errefelé a külső ré-szeken, a székesfővárosi kislakások környékén . . . A íelepfelügyelönél. A legvégén a telepnek, ott, ahol megszakad a vaskerítés s elfogynak a komplikált, római törtszámokkal ellátott jelzőtáblák, egy külsőleg is kiváltságos kényelemmel ellátott lakás ötlik szembe. Az apró üvegveranda felett csinos tábla hirdeti: Telepfél ügyelő. Benn alig lehet mozogni a sok egybehalmozott bútortól. Látszik, hogy az egyetlen szobába két szoba bútort kellett elhelyezni, s jutott belőle a pincébe is bizonyára. A kövér, aprószemii telepfeliigyelöné készségesen felel a kérdésekre. Az asztalon garmadában áll a rengeteg színes lisztjegy. cukorjegy, petróleumjegy és egyéb háborús értékpapírok . . . — Kétszáz család él most itt a telepen. Kiadó lakásunk egy sincs. Minden lakás egy nagy szobából, konyhából, speizböl és külön
