Fővárosi Hírlap, 1917 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-31 / 5. szám
4 Budapest, 1917. januárul. Bersné nevű, szegény cselédszerzö asszonyt, akinek iparjoga volt ugyan, de az üzlete nem ment. Szóval F r e i n d, mint ennek üzletvezetője szerepelt tovább a régi, Patzauer-féle üzletben. Később, mikor ez az asszony meghalt, Freind áttette székhelyét a IX. kerületbe, ahol most, mint K ő g 1 István üzletvezetője (Üllöi-út 9.) működik. A Pártos-Freind-féle szerződés az egyetlen, amely az ilyen szerződések közül eddig a hatóság kezére került, de ebből az egy példából is látható, milyen tömeges visszaélésekről van szó. Az V. kerületi elöljáróság 1915. februárjában indította meg az eljárást, amely 1916. december 29-ikén fejeződött be a belügyminiszter jóváhagyó leiratával. Rettenetes kulturkép ez, amelyből láthatjuk, hogy egy veszedelmes precedenst képező esetben hatóságaink két álló esztendeig a me- rikáznak, mig végre eléri a bűnöst a büntetés és a többiekkel szemben is el lehet járni. Az elöljáróság ítélete a tanácshoz került, a tanács, mint másodfokú rendőri büntető biró Pártosé- kat nemcsak pénzbüntetéssel sújtotta, de Pártos iparjogát érvénytelennek nyilvánította és felhívta, hogy iparengedélyét m utassa vissza és üzletét szüntesse be. 1916. februárjában kelt ez az ítélet, amelyet megfellebbeztek a kereskedelmi miniszterhez. Itt volt aztán az ügynek igazi kálváriája. A kereskedelmi minisztérium elküldte véleményezés céljából a m. kir. jogügyek igazgatóságához. Innen került a belügyminisztériumba, ahol 1916. december 29-ikén jóváhagyták véghatározatát. így most az V. kerületi elöljáróságra hárul a feladat, hogy Pártos üzletét bezárassa, de ez december óta mind a mai napig nem történt meg. Ha azonban az elöljáróság mégis rászánja magát, hogy a tanácsi határozatot végrehajtja, akkor ez lesz az első eset, hogy Budapesten hatóságilag bezáratnak egy cselédszerző intézetet. Sajnálkozni nem kell, hiszen Pártos-Pa- tzauer Adolf a Semmeringen is egészen jól érzi magát. A jogász-cupringer és kijárója a főv. biz. tag A másik konkrét esetben, miután az még fellebbezés alatt áll, nem írunk ki neveket. Itt egy asszony volt a tulajdonos, aki Andrássy-uti üzletét a kerületi elöljáróság törvényellenes engedélyével szintén üzletvezetőre, illetve bérlőre bizta. Miután üzletvezetője kilépett, 1915. májusában bejelentette, hogy üzletét szüneteltetni kívánja. Az asszony még ez év augusztusában meghalt, az üzlet jogérvénye pedig 1916. áprilisában lejárt. Férjének, aki 1915. szeptemberében ugyancsak meghalt, szintén volt egy cseléd- közvetitő-üzlete és pedig az V-ik kerületben, iparjogositványának érvénye pedig, miután örököse nem volt, halála napján megszűnt. Almády tanácsnoki volt az, aki észrevette, hogy a cselédszerző család V. kerületi üzlete ma is nyitva van és működik. Vezeti pedig az asszony elsőházasságbeli fia, akit az üzlethez az V. kerületi elöljáróságnak 1915. nov. 17-ikén kelt véghatározata segített. Mondani sem kell, hogy a véghatározatot megtévesztéssel, hamis alapon hozták. Az uj tulajdonos előbb joghallgató, majd orvosnövendék volt, aki nyilván megint bérlővel dolgozik. A jogász-cupringer családjának ügyvédje egy fővárosi bizottsági tag, aki egyben országgyűlési képviselő is. ö szerezte azt a helyhatósági bizonyítványt, amelynek alapja téves és amikor az V. kerületi elöljáróság egyik alkalmazottját megkérdezték, az kijelentette, hegy az ügyre nem nagyon emlékszik, s az nem az ö munkakörébe tartozott és azt csak egyik szabadságon volt kollégája helyett intézte el. A székesfőváros tanácsa fölülvizsgálván az előljárósági véghatározatot, azt megsemmisítette, a régi iparengedélyt érvénytelenítette és utasította az V. kerületi elöljáróságot a cseléd- szerző-iizlet bezárására. A jogász-cupringer azonban megfellebbezte a tanács határozatát, miután azonban a minisztérium — a föntebb említett esetben — már precedenst alkotott, semmi kétség nem lehet benne, hogy ezúttal is helyben fogja hagyni a tanács intézkedését és ezen helyes nyomon fog tovább folyni a purifikálás a cselédszerzők között. V/ínciii/rxi 'TdonfekFÍL : /rcv/iKy/fyi'i/i' Az én „titkos“ imádóm. Méltóztassanak meghallgatni engem: azonkívül, hogy az A p o 11 o-k a b a r é színpadán, mint konferanszié tengetem egyszerű civiléletemet és hogy hét- ről-hétre e lap hasábain is konferálok, mondom, mindezeken fölül még katona is vagyok. Azért avval nam hancegek, hogy katona vagyok, én belőlem ugyan harapófogóval sem húzzák ki hőstetteim sorozatát, sem pedig frontáttöréseim történetét. Ütközeteim, amelyekben résztvettem, két részre oszlanak: először a III. pót-pót-pótszemlén az orvos azt mondta rám: alkalmas, — ekkor majdnem gránátnyomást kaptam; hősiességem érzését másodszor a bevonuláskor éreztem, ekkor ugyanis a főorvos ur a neuraszténia terén elkövetett bokros érdemeim elismeréséül két hónapi szabadságot adott. Ezeken kívül említésre méltó szuronyrohamban egyszer vettem részt, a múlt kedden, amikor éjszaka egy szu- ronyos őrjárat rohant velem a Mária Terézia-laktanya felé. Elmondom ennek a történetét is, de remélem, köztünk marad a dolog, mert én szerény ember vagyok, nem szeretek hencegni. A dolog ott kezdődik, hogy lejárt a szabadságom és most felülvizsgálatra küldtek. Rettenetes érzés. Az ember, se hús, se hal. Se katona, se civil, így aztán nem lévén tisztában, melyik rendeletet tiszteljem jobban, a minap fönnmaradtam éjszaka és nekimentem gyanútlanul egy patrujnak. Az őrjárat állott egy titkos rendőrből, egy szakaszvezetöből és tiz szuronyos 32-es bakából. Megfogtak. Nem volt nálam igazolvány. — Katona maga? — kérdezte a szakaszvezető. - Nem kérem — feleltem — én csak közönséges polgár vagyok. A szakaszvezetö átadott a rendőri közegnek. — Maga untauglich? — faggatott a rendnek titkos őre. — Hogy képzel ilyet, — feleltem — katona vagyok. Összenéztek. — Na, majd kiderül a vallatásnál -— mondták. Es azzal már közre is fogott a tiz kedves pesti baka. Nagyon örültek nekem. Mindegyik ismert. Aztán megálltunk a külső Józsefváros egyik előkelő mellékutcájában, hogy a betöréseket 40 százalékra csökkentsük. Még tizenkét zsentelmén került hozzánk a kutyaszorítóba. Nagyon kellemes társaság volt. Még cigány is akadt köztünk. — Hol vagyunk, erdőben? — kérdeztem indig- nálódva. — ügy van, még pedig szurony-erdőben, — felelték a derék vitézek. Erre én fölmentve éreztem magamat attól, hogy rendes polgári foglalkozásomat iizzem (— a szellemeskédést), de a vitéz urak kérfek, hogy adjak elő valamit. Hiszen, ha tudnék valamit előadni. — előadnám az igazolványomat. De az nincs nálam. így aztán, hogy még se érezzék sértve magukat a fiuk, hát dzsiggelni kezdtem. Mert nagyon hideg volt és igy nagyon jól esett az angol tánc. — Szorult helyzetem két és félóráig tartott. Akkor végre megindultunk a kaszárnya felé. Engem nem kötöztek meg, mert katonai és polgári becsületszavamat adtam, hogy nem szököm meg. Félötkor reggel bevonultunk a kaszárnyába, ahol az- inspekciós tisztek rámismertek és szabadlábra helyeztek. Ezt aztán igazán legnagyobb titokban súgom most meg, hogy a katonák mind ismertek és nagyon aranyosak és drágák voltak hozzám. Csak egy szigorú ember volt — a detektív. A polgári rendőr. A titkos, ö nem ismert. Neki szigorú parancsa volt, hogy fogja el a betörőket, ha gyanúsak. Még ha zeneszerző lennék, nem csodálnám, hogy befogtak, de én csak szerény szövegíró vagyok. Hát azért a pár rossz viccért, amit néha elkövetek: illik ennyire haragudni rám? De hát most már mindegy! Megtörtént. Katona vagyok, és katonai hatóságomnak igaza van. Nem is ez a panaszom, hanem azt rös- tellein, hogy polgári rendőr avatkozott belém. Ez még most is nagyon sérti az önérzetemet. De mindegy, emelt fővel szenvedtem át az éjszakai kalandot. Epilógus. Hogy mért meséltem el ezt a dolgot? Mindjárt meg tetszik érteni. Másnap a kabaréban nagyon hangulattalan volt a t. közönség, akármit csináltunk, nem nevettek, nem melegedtek föl. Csak egyetlen egy ember mulatott, ha a színpadra kiléptem. Majd megpukkadt a- nevetéstől. Hátul állt az ajtóban. Érdeklődtem, hogy ki lehet ez a végtelenül kedves, intelligens, finom, tanult ember, aki annyira megért engem, és igy tulteszi magát a köz-közönyön. A jegyszedök felvilágosítottak: a titokzatos férfiú egy titkos rendőr, aki imád engem -és két év óta mindennap végighallgatja a mókáimat, ö az én legjobb közönségem. No, ezt az unikumot megnézem — és megnéztem. Hát ki volt? ö volt. Az én éjszakai titkos rendőröm, aki a patrujt vezette. A jegyszedők azt mesélték, hogy tegnap este (szóval elfogatásom szomorú estéjén) lepedőben vitték haza, annyira oda volt a kacagástól. És az én titkos rend . . ., akarom mondani: titkos imádóm elfogott az éjszaka. Ezekután még büszkébb és még nyugodtabb vagyok. Ha ilyen polgári őrei vannak Pest közbiztonságának, akkor nyugodtan indulok ezentúl rendes, megszokott betörő-utamra. Veszély kizárva! Éljen az általános, titkos, város- részenkinti rendőrség. Hoppmester ur Halász nem gondoskodik a hivatalok fütéséró'l Ebben a városban sokan vannak, akik láznak és pedig' sokat fáznak. Szén nincs, vagy legalább is nehéz hozzájutni és bizony nemcsak Párisban, de Budapesten is van okúink és módunk széninségről panaszkodni. Mégis el lehet mondani, hogy Eludapest lakosságának többsége jól el van látva szénnel, csak ai szegényeknek és az élhetetleneknek nem jutott. Nem tudjuk, a fővárost hamarosan melyik kategóriába sorozzuk. A szegények, vagy az élhetetlenek közé, mert megesett az elmúlt héten, hogy egyes hivatalokban dideregtek az emberek. Az egyik tanácsnok máskor bájos titkárnője kékre torzult arccal, téli kabátban fogadott bennünket, a tanácsnok pedig, mint előfázó, kénytelen állva megadni a szükséges fölvilágo- sitásokat, mert ülve didergett volna. A másik ügyosztályban topogta^ az emberek a lábukkal és a kezüket a hónuk alá csapdosták, mint a tutajos-tótok. Történt pedig ez a különös eset a Gerlöczy- utcza 11. számú bérházban, ahol a jogügyi, köz- gazdasági ügyosztályok, a vérrekvirálók, a vásárigazgatóság, a „Fővárosi Közlöny“ kiadóhivatalai stb. vannak elhelyezve. Az épület kály^- fiáit kox-szal fűtik és megtörtént az a szégyen, hogy nem tudtak befűteni, annak dacára, hogy a gázgyár, minden szükség dacára, annyi koxot szállít a fővárosnak, amennyi éppen kell. Ráadásul a helyzet komikumát növeli az, hogy egyike a legdidergőbb ügyosztályoknak a közgazdasági volt, amelynek tanácsnoka, Vita Emil dr. hónapokon át elkeseredett és eredmé: nyes harcokat viv a főváros szénellátása érdekében. Most az a csúfság esett meg, hogy a szén-ügyosztálynak valami csekélyke aprófával lehetett csak befűteni és a tisztviselők a többi ügyosztályok tisztviselőivel együtt télikabátban fagyoskodtak. Érdeklődtünk a dolog után, ki a felelős az ilyesmikért. Megtudtuk, hogy a városházán van egy várnagy, vagy hoppmester, akinek az ilyen teendők tartoznak feladata körébe. Halász József igazgató ur seperteti a folyosókat, neki kell gondoskodni a fűtésről is. Amint a példa mutatja1, ezt a magas szellemi munkát sem képes elintézni, mit szóljunk hát akkor a városi zöldségüzem bódéihoz és kofáihoz, akik szintén az ő kormányzata alatt állanak. Szinte úgy érezzük, hogy a hoppmesteri állás, ha mellette a tisztviselők a didergés miatt nem tudnak dolgozni, kissé fölöslegesnek bizonyult.
