Fővárosi Hírlap, 1916 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1916-10-11 / 41. szám

4

Budapest, 1916. október 11.

meg a kikötőt, a kijárat kérdését később is elintézhetjük. A csepelszigeti kisajátítások eszközlésével a kormány Kvassay miniszteri tanácsost bízta meg.

Sok milliós beruházás

Hoszpotzky min. tanácsos tervei és nyilatkozata.

Elmentünk a budapesti kereskedelmi kikötő régi lelkes harcosához

Hoszpotzky Alajos miniszteri tanácsoshoz, a kereskedelmi minisztérium folyam- és tengerhajózási osztályának főnökéhez. Kértük, hogy mint a kérdés legrégibb, legkiválóbb ismerője, mondja el véleményét a mai helyzetről. Hoszpotzky méltatlankodva kezdi:

— Örülök, hogy ismeri a kereskedelmi kikötő körül kifejtett tevékenységemet. Amúgy is nagyon rosszul esik, hogy lépten-(nyomon emberek jönnek hozzám és fölhívják figyelmemet a kereskedelmi kikötő kérdésére. Nekem, aki húsz esztendős munkásságot szenteltem ennek a kérdésnek. A budapesti kereskedelmi kikötő egész irodalmát találja itt ebben a szobában, hát nem különös, ha ilyen körülmények között gyöngéden fölhívják rá a figyelmemet?

— Ami most már az ügynek mai állását illeti, tudni kell, hogy a Duna balpartján a gubacsi gáttól az összekötő vasúti hídig terjedő 120 katasztrális hold területen az állam megkezdte a munkálatokat. A költségvetés két milliót biztosított ennek a partnak a feltöltésére. A székesfőváros 1914. julius 1-én tartott közgyűlése aztán elhatározta, hogy átveszi tőlünk ezt a területet, ellátja a modern kereskedelmi kikötőhöz szükséges összes beruházásokkal, rakodókat, vágányokat, darukat létesít és erre a célra hat milliót meg is szavazott. Egy esztendő óta tevékeny munka is folyik a városházán, a tervek kidolgozására! szerződtették Wirth József nyugalmazott miniszteri osztálytanácsost, aki vállalta és végzi a feladatot.

— Hol tartanak most a munkálatokkal? — kérdeztük.

— Kétféle eredményre tudok rámutatni. Az egyik, hogy megkezdtük a kotrási munkálatokat. Ezeket azonban abba kellett hagyni, mert a hadvezetőség elparancsolta Újvidékre a kotrógépeket. A másik eredmény, hogy megkezdődtek a kisajátítási eljárások is. A kisajátítást a három minisztérium kiküldöttei együttesen végzik az én vezetésemmel. Gátat vetettünk a telekspekulációnak és ma már annyira vagyunk, hogy eljutottunk az első kisajátítási perekhez. Pedig becsületes árakat adunk, amit eléggé illusztrál az, hogy ismerek embert, aki tizenöt holdjáért annyit kapott, hogy Sziget- Szent-Miklóson egész csinos birtokot vehetett. A telekspekulánsokkal szemben van különben egy igen fontos eszközöm.

Néhány fotográfiát tesz elénk és lelkesen magyarázza:

— Nézze ezeket a képeket. Ezek már egyszer igen nagy veszedelemtől mentették meg a budapesti kereskedelmi kikötőt. Megjelent nálam egy magasrangu német katonatiszt és a háborús érdekre való hivatkozással kijelentette, hogy a csepeli területen repülőtelepet fognak létesíteni. Egy percig sem volt kétséges előttem, hogy ebben az esetben ,ai Csepelen soha, de soha nem lesz kereskedelmi kikötő. Elővettem erre a fényképeket. Megmutattam látogatómnak, aki összecsapta a bokáját és melegen ajánlotta magát, mert köszöni szépen, de a Cse- pelszigeten nem fognak repülőtelepet csinálni. A képeken ugyanis látható, milyen gödrös, hepehupás terület ez, amelynek feltöltése óriási munkát igényel. Hát ezeket a képeket megmutatom a kisajátítandó területek tulajdonosainak is, lássák meg, milyen munkát kell nekünk még végezni, ha kisajátítjuk a területeket.

— Úgy halljuk, méltóságos uram, hogy sikerült Kvassay Öméltósága és méltóságod álláspontját az utóbbi időben áthidalni?

— Áthidalni? — kérdezte nyomatékosan Hoszpotzky. — Áthidalásra nem volt szükség. Mi ketten mindig egyetértőén dolgoztunk.

— De úgy tudjuk, hogy a kereskedelmi kormány nem volt hajlandó megbízottat

küldeni a kereskedelmi kikötő érdekében alakítandó ad hoc bizottságba?

— A kereskedelmi! minisztérium sohasem tagadta meg a megbízott kiküldését. Sohasem mondta, hogy nem vesz részt a bizottságban.

Kis gondolkodás után azonban kissé gyanutkeltő módon tette hozzá:

(

— A földmivelési minisztérium már meg is nevezte megbízottját. A főváros is küldöttjeit. Tény, hogy a kereskedelmi minisztérium nem küldött ki még senkit ,. . . Azt azonban nem mondta, hogy nem is fog küldeni ... De még nem küldött.

— Mi az oka, méltóságos uram, annak, hogy a főváros nem kezdi a munkálatokat?

í .

— Említettem már, hogy külön szakértőt is szerződtetett, aki dolgozik is. A város nincs megakasztva munkálataiban. Nem titok, hogy a kormány a háború kitörése után minden beruházási munkálatot beszüntetni rendelt. Akkor Béirczy polgármester megjelent a kereskedelmi miniszternél és a kereskedelmi kikötő munkálatainak folytatására engedélyezését kérte. Történetesen én is ott voltam és hangsúlyoztam, hogy a munkálatok folytatása elsőrendű fontosságú. A miniszter hajlott is a mi szavunkra. Később azonban a kotrógépek elvezénylése és a munkáshiány megakadályozták a tervet.

— Általában el kell ismernem, hogy a főváros akkor, amikor 1914. év julius 1-iki közgyűlési határozatát meghozta, igen élelmes volt, mert az állami költségvetés megjelenése után boszorkányos gyorsasággal határozott és cselekedett.

— Méltóságos uram — mondtuk — a városházán igen komoly aggodalmakat észleltünk amiatt, hogy a zimonyi vasúti vonal miatt nem lehet majd a kereskedelmi kikötőből megfelelő kijáratot létesíteni?

— ismerem ezeket az agogdalmakat. Ezek azonban nem jogosak. A kereskedelmi kikötőnek a mi terveink szerint két kijárata is lesz. Arra természetesen nem vagyunk hajlandók, hogy minden gyár számára kijáratot csináljunk. Ezt nem hogy nem tartom életrevaló ideának, de egyenesen v agy onpusztit ásnak kell neveznem. A zimonyi vonal emelésére nincs semmi szükség. Nem, ebbe semmi szín alatt nem lehet belemenni.-Kisvártatva hozzátette még:

— Különben ez az én egyéni véleményem. Ha másként rnedelkeznek, másként lesz. De én a magam részéről megengedhetetlennek tartom a dolgot.

— Úgy tudjuk, hogy a legutóbbi tanácskozásom ennek a kérdésnek fölvetésénél valami közeledés jött létre méltóságod felfogása és a főváros között?

— Közeledés? Igazán nem tudok róla. Tény, hogy Harrer tanácsnok úrral rövid magánbeszélgetésem volt, amikor szívesen meginvitáltam, legyen szerencsém, látogasson meg itt, készségesen föltárom előtte a helyzetet. Harrer tanácsnok urat kiváló embernek tartom, akit, ha eljön, bizonyára meg fogok győzni az én álláspontom helyességéről.

— Egyébként legfontosabb, hogy tényleg megépítsük a kikötőt, mert régen mondom, hogy ott lesz a dunai központ, ahol a hajók meg fognak állani. A hajók pedig oda mennek, ahol jobb kikötőt találnak. Ha ezt mi biztosítjuk, akkor ide jönnek, ha nem biztosítjuk, akkor csak fütyülni fognak nekünk. Persze fontos, hogy Bécs meg ne előzzön bennünket a freudenaui kikötővel. Ha iparkodunk, ez nem is fog megtörténni. Aggódó hazafiakat szívesen szoktam erre a veszedelemre figyelmeztetni. Bevallhatom azonban, hogy ezidőszerint még nem fenyeget bennünket veszedelem. Mi inform áltatjuk magunkat a bécsi munkálatokról. Jól is vagyunk informálva. És pedig úgy, hogy nem vagyunk elkésve. A dolgot azonban nem szabad elhanyagolni. Iparkodni kell.

— Még egyet. Ne féljen én tőlem Budapest, hogy én a főváros érdekei ellen tennék valamit. Budapesti ember vagyok, tagja a székesfőváros törvényhatósági bizottságának és a pesti ember lelkes szeretetével karolok föl mindent, ami Budapestnek érdeke.

A konfliskérdés

Irta: Dán Leó, bizottsági tag.

Alig van ellenszenvesebb napikérdés, mint a bérkocsisoké. Aki maga még nem ült az ütött-kopott, rozoga, piszoktól szinte undorító jármüvekben, meg sem érti a felháborodását azoknak, akik merő kényszerűségből, mert reá vannak utalva, használják e kocsikat.

Mennél sürgősebben van rá szükségünk, annál kevésbbé állanak rendelkezésünkre, az állomáshelyeken alig találhatók, ha pedig útközben akarjuk igénybe venni, akkor elébb vesszőfutás és aztán vé- gigmustrálás az osztályrésze annak, aki a kocsisok kénye-kedvének igy ki van szolgáltatva. Az állomásoknál, valóságos versenyfutást kell rendezni, hogy az ember kocsihoz juthasson, a betegeknek, vagy később érkezőknek pedig egyáltalán nem jut.

Ily körülmények között, elképzelhető, mekkora jóindulattal találkozik a kocsitulajdonosoknak az az ismételt kívánsága, hogy újból felemeljék a viteldijat, csekélyke 100°/o-al, vagyis a már jelenleg is felemeltnek duplájára. Az illetékes tényezők: a rendőrség és a főváros közgyűlésének határozatait előkészítő retorták, a bizottságok és a tanács már foglalkoztak a kérdéssel, amely a most szerdai közgyűlés elé kerül, hogy itt nyerjen végleges elintézést.

A bizottságokban elhangzott panaszok és az ott felhozottak mind, sajnos, annyira közösmert tényeknek megismétlése, hogy ezekkel itt újból foglalkozni felesleges. A cserkészésről esett szó és ennek megakadályozásáról, azokról az esetekről, amikor a kocsis azt mondja, „vasúthoz kell mennie“ és „egyébként elfoglalt“ és mi egymásról. Szerintünk néhány üdvös intézkedéssel, ha nem is lehetne a kocsis- és kocsimizériákon egy csapásra és gyökeresen segíteni, legalább bizonyos irányban javítani lehetne rajta. Egy sem uj, mind már bevált módszerek és a külföldön régen használatosak a mindennapi gyakorlatban, csak alkalmazni kellene őket.

A bizottságok úgy határoztak és a tanács is ezzel terjeszti a fuvarosok, illetőleg bérkocsitulajdonosok kérelmét a közgyűlés elé, hogy a tarifát emeljék fel u ja b b 50°/o-a 1, amit a kénytelenséggel indokolnak, hogy igy is kevés a kocsik száma, Ez amolyan 50°/o-ra való kiegyezésnek fest, s úgy látszik, a bérkocsisok is csak azért kértek 100°/o-ot, hogy végeredményben 50°/o-ot kaphassanak.

Ha már bele kell törődnünk abba, hogy ily horribilis módon terheljük meg azt a közönséget, amelynek az egyfogatnak nem luxusigényeit elégítik ki, akkor meg kell követelnünk azt, hogy e kocsik oly állapotban és ott álljanak a közönségnek rendelkezésére, ahol erre tényleg szükség van és hogy e kocsik miatt ne kelljen szégyelkeznünk azok előtt, akik székesfővárosunkba jönnek.

Elsőben is két kategóriába osztanánk be az e g y f o g a tu a k a t, mint ahogyan Berlinben vannak: a „Droschke erster“ és „Droschke zweiter Q ü t é“-k. Az elsőosztály u kocsiknak megadnék az 50°/o-os tarifaemelést, de ezt a klasziíikációt a rendőrségre kellene azután bíznunk és pedig oly módon, hogy a teljesen kifogástalan állapotban bemutatott kocsik kapják meg ezt a címet és ezzel az 50°/o-os tarifa- emelésre a jogot. Bizonyára mindenki törekedni fog kocsiját oly állapotba hozni, hogy az „első osztályú“ legyen és ezzel, ha már megadjuk ezt az újabb horribilis emelést, legyen meg legalább az, hogy a kocsik külcsinja és állapota is a székesfővároshoz méltó legyen. Azok a kocsik, amelyek a kifogástalanság mércéjének meg nem felelnek, csak „m ásod- osztályúak“ maradnának az eddigi tarifa mellett és legalább azon közönségnek állhatnának olcsóbb tarifa mellett rendelkezésére, amelynek az immár harmadszor felemelt tarifa tulmagas.

A vasutaknál is, külföldi mintát kellene követni, jelesül, hogy az állomásokhoz kirendelt kocsiknak le kell adniok megjelenésükkor a pléhszámukát. Ezzel egyben ellenőriztettek is, hogy megjelentek-e? Az átvevő portás, vagy rendőr, a kiözönlő utasoknak sorrendben adja ki a kocsipléhszámokat és igy az utasoknak nem kell élet-haláltolongáson keresztül futni, gázolni, mindenki megkapja a maga kocsiját, száma szerint. Egyszerű és igen praktikus mód. Persze a pléhjegyeket csak már a vonat megérkezte u t á n szabad kiadni, mert különben a várakozók vennék ezeket el és az egyedül, vagy nem vártan érkezők elől elvennék a jegyeket és kocsikat. Ez rendet teremt és mindjárt világvárosiasan prezentálja a fővárost, amelyről ma, mindjárt a megérkezés pillana-