Fővárosi Hírlap, 1915 (4. évfolyam, 23-52. szám)

1915-11-17 / 47. szám

Negyedik évfolyam

Budapest, 1915. november hó 17-én

/

/47. szám

#ffn n iiTnTiig a ii?riti!bnga»linmn mnfllH!

til»IÍH>IIIRHIT*l£i

Mr^!äiiin»iagBCTlsnHiPiudHiaHBaiim»iaMson^

KKOFIZETÉSi ARUK,

Kg ász évwm....

................13 K

Wé

l évw*e........................... 8 K

Mg

yas számolt hajt ft a- MA a fttaáóhivatalban*

Várospolitikai és közgazdasági hetilap

raidöa vmwákmmwMS Dacmó Kanti* T&*"*mx.mwkamKt8 dr. Szilágyi Hágó

AMagfmli'rttítt minden dán. Szenhesitöség ám fatartó hivat aí i V/. ft err*., Szív-utca • • o is. számm Tml mfon ..«•••• 137-W3

Budapest Istvánja

még Pista volt, amikor egyetemes közbizalom egy nagy, össze-vissza város élére állította polgármesternek. Kedves ember volt; vidor és bátor. Dédelgetett Pistája a tömegérzésnek, amely megsejtette benne a jövendő Budapest Istvánját. A derűs külső alatt a komoly akaratot, a lélek szelídsége mellett a haj táti anságot az akarat végrehajtására. Könnyed legyintés volt a gesztusa, mialatt agyából mindent átalakító reform gondolatai rajzottak.

Lombtalan volt a fa, amikor őt állították fő- kertésznek a főváros közügyéinek kertjébe s az uj kertész uj oltásokkal lombositotta s immár, a mi Budapestünk is bizakodással ren- dczkedhetik a nyűgöt i nagy országmetropolisainak versenyéhez.

Álltai a szűnt meg az idegen fogdosás komikus korszaka. Ő végezte ki azt a szokást, hogy impresszárióval hozasson emberevő szerecsen királyokat, akik három napos disz- ellátásérL -bizonyítványt állítottak ki Budapest elragadó szépségéről- ő építette ki a fővárost, a főváros közintézményeit olyanokká, hogy a látogató idegen ne sajnálja a belépő dijat a mi Budapestünk látványáért. A kis hivatalban álmodozó Pistából hatalmas és öntudatos István lett abban a percben, amikor a közbizalom karján átsétálhatott a nagy terembe, ahonnan reformterveit parancs szóval indíttatta útnak. Nem röstellem megváltani, nagy protektora Bárczy Istvánnak az én plebejus érzésem. Az alsó soron született ő is és alkotásai az ő plebejus érmésének a hajtásai. A zsarnok magánvállalkozás kiirtása, illetve átalakítása közüzemé: merész és bátor cselekedet volt s fölért egy győzelmes nagy csatával; amelyeket a megszokott nembá- nomsáig, a cselvetés sok furfangjával. s más nagy akadályokkal szemben neki kellett megvívnia. Nagy munka volt az a hid, amelynek minden szerkezetét ő hordta össze, hogy a Pisita korszakot Istvánsájga korszakáig átívelje. *

Most, hogy a hid kész, a teherpróbának rajta az alkotások egész sorozata: elérkezett Bárczy Istvánsága második korszakához. És, ha egyik szemünkkel a múltra tekintve érdemit sorakoztatjuk: a jövőbe tekint másik szemünk- Megkérdezzük Il-ik Istvántól: mi sors vár mireánk? Lesz-e aprítani valónk? Tud-e úgy dolgozni a háborús idők II. Bárczy-ja, mint tudott a békeidőké? Van-e gyűjteménye, van-e eszköze a sanyargatottak javára? Kurta szóval: ád-e nekünk enni?

Ha ád: innen az alvégből is feléje harsog a lelkes kiáltás:

Áldja meg a jó Isten őt és azokat is. akik a

polgármesterségre egy akarattal újra jelölték.

Az ivlámpák ■

szerdán kigyulladtak és mintegy szimbolizálják a harctéri helyzetet. A pesti nép, amely pesszimizmusában is, optimizmusában is túloz, légitámadásoktól félt, entente-bombákat látott és hal. lőtt álmában, amikor elaludtak a villamos ivlámpák. Nincs szén, — Mondották mások, azért kell sötétségben hagyni az utcákat. Nincs pénze a fővárosnak, — hirdették a harmadik csoportban és bizonyos, hogy e csoport hívei már közelebb jártak az igazsághoz. Valóban a pénzkérdés, takarékossági indok szerepelt ebben a dologban. Most már ellehet árulni, hogy Tisza István gróf- nak legszemélyesebb ténye volt az ivlámpák kioltásának elrendelése. A miniszterelnök akkor, a háború elején a legnagyobb takarékosságra akarta ezzel rászorítani a fővárost s ha most mégs hozzájárult hallgatólagosan az ivlámpák kigyulladásához, úgy ennek bizonyára nem az a magyarázata, hogy nincs többé óhaja a fővárosnak a takarékosságra, hanem felsőbb helyeken talán már tudják, ki fogja megfizetni a háborús cechet az országnak és Budapestnek is.

A hadbavonultak

pályázat nélkül L pátlj dióknák tekintetnek a tisztujitásnál. <Természetes, emberséges, helyes, okos dolog ez, hiszen ha már nem használ, nem is árthat senkinek a városnál az a körülmény, hogy hazáját védi a fronton. Hadbavonult hőseinknek minden tisztelet és minden elismerés kijár. De amilyen felháborító igazságtalanság volna, ha valakit csak azért mellőznének, mert a harctéren van, éppen olyan igazságtalanság volna az itthonmaradt pályázókkal szemben, ha a városatyák csak azért favorizálnák ezt vagy azt a jelöltet, mert történetesen — szívesen vagy nem szívesen — a harctéren teljesiti kötelességét. Nem szabad túlzásba esni, nem szabad favorizálni senkit, hanem úgy kell a helyzetet tekinteni, mintha minden tisztviselő, minden pályázó idehaza, vagy mintha mind a harctéren volna.

Tejutalvány

már van, de tej még kevesebb mint volt azelőtt. És amilyen arányban szaporodnak a tejrendele. tek, tejintézkedések, olyan arányban fogy a pesti tej, csökken a tejbehozatal. Az a kapkodó, tehetetlen magatartás, amelyet a tejkérdésben tanúsított a főváros, döntő bizonyítéka annak, hogy a telj-hatalom nem foglalja magában a tej. hatalmat. Magyarul szólva: hiába van tejutalvány, ha nincs tej, hiába köti a város utalvány felmutatásához a tej kiszolgálását, ha nem tud gondoskodni arról, hogy az utalványt honorálni is tudja a tejárusitó. Egy mankó, egy nyílt deficit áll elő, mert a tejutalványnak nincsen meg a teljes, sőt tejes ellenértéke, vagyis az utalványozott tej csak papíron van meg, de a valóságban hiányzik. Ki ellenőrizheti, hogy az orvosok tényleg csak a betegeknek állítanak ki igazolványt? Ki garantálhatja azt, hogy a valóban betegek mind hozzájutnak tejhez? Vájjon lesz-e orvos, aki megtagadja a tejutalványozásra jogosító bizonyítvány kiállítását azoktól, akiknek ál. landó háziorvosa? Egyszeriben csupa beteg ember lesz Budapesten és csupa gyermek, ts akkor — papíron — ideális lesz a helyzet Budapesten: mindenki kap tejet. Vagy legalább tejutalványt.

Rózsavölgyi Gyula

Beszélgetés az alpolgármesterrel

Negyvenhét esztendős közszolgálat után, hatvan és egynéhány esztendővel a vállán, keblében a becsülettel folytatott pálya önérzetével, nyugdíjba vonul R ó z s a völgyi Gyula, Budapest székesfőváros első alpolgármestere, helyettes polgármestere. Harmincöt esztendőt töltött a főváros szolgálatában: ez is rávaill, a derék, példás tisztviselőre, aki nem végzett akkord-munkát, nem mérte ki soha percnyi pontossággal, mennyi időt kell a hivatalában, az aktái mellett tölteni, hanem mindenkor a lelkét, eszét és szivét kölcsönözte a köznek, és becsülettel szolgált. Hat esztendővel ezelőtt engedett a polgármester és a közgyűlés megtisztelő marasztalásának és noha joga volt a jól megérdemelt pihenéshez, a teljes nyugdíj élvezéséhez, hivatalban maradt, mert tovább kívánta szolgálni a fővárost, kötelességérzete nem félt bele a nyugdíj-paragrafusok Pro- krusztes-ágyába. Most ismét tőle függött, hogy a törvényhatósági bizottság újabb hat esztendőre ajándékozza meg határtalan bizalmával. És ismét a kötelességérzete volt az, amely megszólalt benne és testi, lelki épségének teljességében visszavonulásra késztette, mert utat óhajtott nyitni a fiatalabb generáció érvényesülésének, jogos ambícióinak. v

Közel félszázados tisztviselői pályájának határállomásán kiszáll most Rózsavölgyi Gyula a mindenkor közérdekű munka gyorsvonatából. Az utipodgyásza nem sok és mégis sullyos. Számbavehető vagyont, kincseket nem szerzett e puritán férfiú, d;e magáival viszi a főváros polgárságának, a közgyűlés tagjainak és tisztviselőtársaiinak osztatlan szeretetét, nagyrabecsülését, ragaszkodását. A Ráth—Kammermayer—

Gerlóczy—Kun-korszaknak utolsó embere a távozó alpolgármester. Biztos a reményünk, hogv most, amikor maga is ellenőrzője lesz a főváros közigazgatásának, nem csökkent szorgalommal és lelkiismeretességgel fogja

végezni ezt a feladatát is.

*

A Fővárosi Hírlap munkatársa fölkereste Rózsavölgyi Gyulát, a nyugalomba vonuló alpolgármestert és arra kérte, mondjon el egyet-mást hosszú és általános tisztelettől övezett működéséiről. Rózsavölgyi — mintegy szimbolizálva munkás életét — még mindig Íróasztalánál ül, derűs arceal uralkodik az aktacsomók fölött. Szemeinek fiatalos fürgesége bizonyítja, hogy inkább talán a jövőről, mint a múltról beszélne;

— Nem szeretek magamról beszélni — mondja — sohasem volt kenyerem az öndicséret. Becsületesen teljesitettem a kötelességemet, ez az egész. Igazi bürokrata voltam, hivatalnok ember, aki becsületesen dolgozott. Elintéztem, amit rám bíztak és hogy a munkámat mindig megbecsülték, ez az életem legszebb elégtétele és jHtalma. Bántani, jó lélekkel mondhatom, nem bántottam senkit, de ha valaki engem akart bántani, nem tűrtem, hanem én is visszavágtam.

— A főváros szolgálatában negyvenegy esztendőt és egy hónapot töltöttem, még. ha nem is számítom a millemumi évet, amely tudvale-