Budai Napló, 1938 (36. évfolyam, 1-49. szám)
1938-01-13 / 2. szám
36. évfolyam Budapest, 1938. január 13. 2. szám VÁROSPOLITIKÁI, FÜRDŐÜGYI ÉS IDEGENFORGALMI HETILAP ALAPÍTOTTA: VJRAÄG BÉLA SZERKESZTI; SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: I. KR1SZT1NA*KÖRUT 113/b. T.: 150-296 ILŐFIZETÉSI ÁRA: EGY ÉVRE 24 PENGŐ. LIPPAY GYULA dr. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN Deákul a taxi Az autótaxi drágítani akar, sőt nemcsak akar, már drágít is. Csupán a kormány jóváhagyási várja. Budapest közlekedésének egyik legkellemetlenebb pontja az autótaxi-probléma: a taxi drága és rossz, rövidesen pedig még drágább és alighanem még rosszabb lesz. A budapesti taxi méltatlan a „Duna Királynőjéhez“, Budapest kultúrájához, európai nívójához: ilyen rozoga, ócska kocsik, mint akár a szürkék, akár « kékek, már a Balkánon sincsenek. A nyugati ember nagyon, de nagyon rossz impressziót kap, amikor a hajóról, vagy vonatról leszállvu, a szűk, , özönvízelőtti motorosított bádogdobozba kényszerül és azt mondják neki, hogy ennél különb nincs, a budapestiek igényeinek ez felel meg a legjobban. Ha már a főváros, egészen érthetetlenül, minden kikötés nélkül, belement a drágításba, reméljük, hogy Bornemisza Géza kereskedelmi miniszter, akinek Budapest idegenforgalma szíve ügye, nem tűri, hogy a rossz taxit épen a Tavaszi Vásár, Eucharisztikus Kongresszus és Szent István ünnepek előtt drágítsák meg, holott épen most mindent el kellene követnünk, hogy sikerrel álljuk meg a nagy érettségi vizsgát a külföldiek előtt, akiket a kivételes idegenforgalmi események idesodornak. A taxi nem méltó a gyönyörű ünnepnapokhoz. A nagy ellentétet, amely a külföldi áramvonalas, gyönyörű kocsik meg a pesti szürkék és kékek közt éktelenkedik, nem szabad a mostaninál is nagyobbá tenni azzal, hogy még drágábbá tesz- szük azt, ami olcsóbb és sokkal jobb. Ha van,, ami reformra szorul a budapesti taxinál, úgy az nem a tarifa, hanem maga az egész intézmény, melyet a föld alá kellene rejteni, hogy meg ne lássa az idegen. A taxi az egyik. A villamos a másik. A villamosról azonban már megmondtunk mindent, ami megmondani váló. De meg egyébként is az a helyzet, hogy a villamos körül talán mégis történik valami: hiszen Bornemisza Géza maga vette kezébe a Beszkárt dolgát és féléven belül el kell készülnie a jó, olcsó közlekedést biztosító reformnak. De a taxi... A taxi az más: ' arról nem beszéltünk, nem írtunk, mert mint közlekedési alkalmatosság nem a tömegeké, csupán azoké a kiválasztottaké, akiknek telik arra, hogy igénybe vegyék. Egyelőre még luxuscikk. Ha ugyan nem nevetséges a budapesti taxival kapcsolatban a „luxus“ szót kiejteni. Most méginkább luxussá válik majd a taxi, ez a zörgő, köhögő, motalkótól fűtött, rosszindulatú, dohogó alkotmány. De ha nem is a tömegek közlekedési alkalmatossága, mégis foglalkozni kell vele, most,-amikor maguk a vállalatok fordítják maguk felé a nyilvánosság reflektorán Ennek világánál, jaj, de szomorú a kép, amelyet látnunk kell. . De még szomorúbb, ha európai szemmel tekintünk rája, ha arra eszmélünk, hogy az idegen Budapestet — a taxin keresztül ismeri meg. Mert a külföldi a szállóbeli szobán, a gyomrán, meg a közlekedési kényelmén keresztül nézi és látja az eléje táridó ismeretlen világot. Hallatlan erőfeszítéssel dolgozunk azon, hogy minden téren bebizonyítsuk kultúrfölé- nyünket és hogy Budapest a világ legszebb, legkedvesebb városa legyen: szabad-e megengedni, eltűrni, hogy éppen a kölekedési nyomorúságok, a kékek meg szürkék miatt keljen az a hírünk világszerte, hogy barbárok vagyunk, méltatlanok árra a kezdődő népszerűségre, melyet oly nehéz munkával sikerült megszereznie Budapestnek? Megérik-e ezt az áldozatot ezek a privilegizált, dédelgetett nagyvállalkozások? ... Aligha. A főváros polgársága nem hiszi. Jó Kai alma és a magyar valóság Irta: Pávai Vaj na Ferenc ár. Buda a természetes felhőkarcolók városa. Már az amolyan emberi méretekkel mért felhő- i karcolók városa. Szélességben felül is mújjjjfe( amazokat. Ilyen felhőkareoló mindjárt maga a Várhegy, bár igaz, hogy alig ötvenméter magas. A Rózsadomb már kilencven méterre, a Szemlőhegy százhuszonnyolc méterre, a Gellérthegy pedig kereken százharminc méterre emelkedik ki a Duna vonalából. A Naphegy, Kis-Svábhegy, Rókushegy stb. beépített dombjai is jócskán emelkednek ki az alattuk levő völgyben épült városrészek szintjéből. Ezeknek a felhőkarcoló épületcsoportoknak szép lépcsőzetes utcáik vannak egymás felett. Most már ügyelnek is arra, hogy az alsóbb utcák épületei ne emelkedjenek a magasabbak épületei fölé, ne rontsák az összhatást, ne vegyék el amazok kilátását és így tovább. S. ez jól is van így! Az azonban már sehogyan sincsen jól, hogy az alacsonyabban épült ház -és villasorok kéményei sokszor éppen ott füstölnek, ahová a felettük épült ház- és villasor ablakai nyílnak s ez a füstnyelés egy-egy domboldalon háromszor, négyszer, ötször, hatszor is megismétlődik. Bizony mondom, nálunk a Vároldalban, — de más domboldalakon is — ilyenkor télvíz idején nem akkor szellőztetünk és élvezzük a jó budai levegőt, amikor arra kedvünk szoty- tyan, vagy amikor szeretnénk az ebédünk szagát szélnek ereszteni, hanem amikor az alsó szomszéd történetesen már jól bemelegedett mert különben az ő ablakunk alatt nyíló kéménye azonnal elkezd pletykálni s amúgy me- legiben elmondja nekünk, a gazdája fával tüzel-e. vagy szénnel, vett-e csontos húst vagy már az elszakadt cipőjével fűt? Azután ha mégcsak egy szomszéd volna s annak is csak egy kéménye: de sok szomszédnak sok a kéménye és még sokkal több a füstje s ilyenkor még az az elégtételem sincs meg, hogy tudnám, melyik az, aki már csak papír- és rongy- hulladékkal tüzel s úgy lehet, holnap az ö kéménye már nem is füstöl. Nem, erre a kis élvezetre nincs időm, mert közben földig telik meg a lakásom füsttel s azután félnapig számolhatom, hogy naponta és telente mennyit is érhet az a kén, ami itt, Budapest fürdővárosában, a szénnel együtt elég, csak azért, hogy nekem és annyi másnak légcsőhurutja legyen ősztől tavaszig s a koronázó-templom vagy fináncminisztérium nagyszerű kődíszítményeit pár évtized alatt szép csendesen elporlassza, megegye. Gondolkozhattam azon, hogy ez egyébként csupa haszon az orvosoknak és a kőfaragóknak s azoknak, akik klimatikus üdülőkben, Davosban, vagy Egyiptomban szállást adhatnak Buda „füstbetegeinek“. Gondolkoz hatom azon, milyen szép is lenne, ha, mondjuk, a Vároldal minden mélyebbfekvésü házánál: volna egy, vagy tíz olyan magas kéménye, mint amilyen magas a levéltáré. Ilyen látványosság máshol aligha akadna, ez lenne az egész világ legnagyobb tüskésdisznója s csodájára járnának nemcsak keletről és nyugatról, hanem délről és északról is s még valaki megvenné Buda minden füstjét, mint a régi adoma! szerint Moszkva füstjét vette meg egy élelmes hit- sorsos. Egy szó, mint száz: nem is olyan rossz dolog az a budai füst, még gondolkodni is lehet mellette és rajta. Ez a budai füst lehetett az a nagyszerű,, jövőbe ringató, mámorító szer, ami Jókai Móricunkat a Jövő Század Regényé-nek megírására ihlette (1872-ben). Hol is lakott ő akkor? Csak nem a Rózsadombon? Valami ilyesmit hallottam a múltkoriban! Jlmit Jókai már látott Hát ha ott lakott a mi nagy-nagy mesemondónk. aki a Jövő Század Regényében olyan textust adott a világnak, hogy az még máig is azon rágódik, bár megcsinálta azóta az orosz kommunizmust s a spanyol forradalmat, az utolérhetetlen robbantó szerszámokat és panamákat, a repülőgépeket és az acélhegyű golyókat, még mindig füstöl a fantázia orra alá, éppen úgy, mint akkor neki füstölt, pedig már Jókai szépen megírta, hol is van az a kifogyhatatlan meleg, ami nem füstöl, nem kormoz, 1 nem piszkU, nem árt sem embernek, sem kőnek. Jókai látta gőzölögni Buda hőforrásait, érezte azok forróságát, tudta azok eredetét és nagy-nagy gazdagságát, hiszen akkoriban fúrta meg Zsigmondy Vilmos a margitszigeti felső kutat (1866) s már javában folyt a városligeti artézi kút — akkor is nagy port verő — fúrása, kiagyalta tehát, hogy ezek a hőforrások a föld belső melegének hírnökei s ezt a hőenergia forrást furatja meg Tatrangi Dáviddal, a székely zsenivel Otthon államban, ahol mindent a föld melege fűt, hajt és világít. Ami elég volt ahhoz, hogy a nagy magyar zsenit, Jókait megihlesse s a jövőben látva annak útjait megmutassa, nem volt elég hatvanhat év sem a hazai hőenergiabányászat megteremtésére. De 1904-ben Piero Ginori Conti herceg megcsinálta Toscanában Larderellónál és 1921-ben James Grant The Geysers-nél, San Francisco mellett Kaliforniában. Ott fúrások kai már nemcsak forró termális vizet, hanem valóságos géphajtó vízgőzt is bányásznak s azzal nemcsak fűtenek, hanem elektromosságo! fejlesztve, világítanak. Ez — akárcsak a természetes vízesések — a világ leghosszabb időtartamú, örökéletű és legolcsóbb, valósággal ingyenes energiaforrása. Ezt fúrtuk meg a hajduszoboszlói második fúrás 127 és fél fok hőmérsékletével s ezt közvetíti minden budai hőforrás meleg és forró vize egészen a felszínig. És mi mégsem valósítjuk meg, amit a mi Jókaink hatvanhat év előtt mér képzeletben megcsináltatott Tatrangi Dáviddal. Napi 24 vágón „kőszén" folyik a “Dunába Mi szegény gazdagok vagyunk, vájjon nem azért vagyunk-e olyan szegények, meri olyan nagyon gazdagok voltunk és vagyunk? Oh, ha tudnánk, ha hinnénk és szeretnénk is azt, amink volt, s amink még mindig van! Akkor nem előzne meg mindenki abban, amit mi agyaltunk ki, amit mi tudunk, amit mi dobunk a világba, hogy az csak szedje, tépje, arassa. Ha mi megfogtuk, megbecsültük volna, amiket a Jókaiak, a Széchenyiek, a BóVyaiak, a Jedlik Ányosok, Irinyiek, Semmelweissok, Puskás Tivadarok s a sok többi megjövendöltek, megcsináltak, megteremtettek, akkor mi is nagyok, gazdagok lennénk, miénk volna Bánát búzája, a Felvidék és Erdély aranya, sója, szene, földigáza, a hegyeik fája, vadja, vize; nem lennének másé székely véreink és többi testvéreink s amit meghagytak, a többi is: azok a kincsek, azok az értékek, amiken, amikből megint lábra állhatnánk (Dunántúli petróleum, Szerk.) Mi nem tanulunk, nem hiszünk prófétáinknak. Csak holtuk után becsüljük meg úttörőinket. Mi csak a késő bánat s nem az öröm köny- nyeit sírjuk. Mi nem gondolkozunk azon, hogy az Alföld artézikútjainak vize meleg, forró, hogy a népünk úgy tudja „meggyullad a vizük“, hogy csak Budapest mérhető hőforrásainak naponkénti negyvenháromezer köbméter vize naponta kilencszázhatvanegymillió kalóriát (dr. Papp Ferenc adata) hoz a felszínre, hogy ez naponkint huszonnégy vágón hazai szénnek megfelelő hőenergia, hogy az a rómaiak óta kétezredévé, tíz—százezer éve ömlik, folyik, pusztul el kihasználatlanul s még sokat, nagyon sokat, forróbbat, jobban megfoghatót fúrhatunk meg akkor, amikor Buda pest-fürdővárosban a torkunkat, u tüdőnket, még a köveket is megeszi a füst s amikor az ingyen kínálja magát, s a többi fűtőanyagot maholnap megfizetni sem tudjuk. Miért nem ?.. . A margitszigeti fürdőt tudja fűteni a negy- venkétfokú víz. A szolnokit az ötvenkétfokú, a Szent Lukács-fürdőt a hatvannégyfoku. a debrecenit a hatvanöt fokú: vájjon miért nem fűtenek a hetven-nyolcvan-százhuszonhét fokú termáink s miért nem fakasztjuk fel azokat, amelyek a Rózsadomb, a Vár- és Gellérthegy tövében s a túlsó dunaparton sziklabörtönükben rázzák sok évezredes láncaikat? Miért nem ez a forró vér kering legalább ezeknek a hegyeknek alján, oldalán levő házakban, hogy ne öljük füstjükkel, aki felettünk lakik, miért nem ezt, a föld ingyen melegét vezető csöveket építették és építik be a dunapartok, a Víziváros és Tabán új palotáiba, amikor mellettük az évek tízezrei óta maguktól fakadnak fel negyven-hatvanfokú hőforrások, amikor az Alsó-Margitszigeten már háromszázméter mélységből egész patakban hetvenfokú termát fakasztottunk s ezzel egymagával három Palatínus házat lehetne fűteni? Miért, miért, miért? __ Ta trangi Dávid népét hadifogságba a Duna deltájára száműzte a csalás és ármány: megteremti az Otthon államát! A világ azóta is Jókai meglátásain töri a fejét: jól-rosszul azokat valósítja meg. Nekünk Trianon rabsága sem elég, hogy jobbá, boldogabbá, gazdagabbá tegyük otthonunkat? A lebontott Brunswick~féle „angyalház“ épület telkén hatalmas bérházat épitaz OTI Még a nyár elején lebontották az Aittila-útca és Mikó-utca sarkán álló 150 éves Brunswick-házat. Azóta a nagykiterjedésű telek üresen áll és különböző hírek terjedtek el annak beépítéséről. Mint hiteles forrásból értesülünk, az OTI vásárolja meg az egyik telepkparcellát és azon hatalmas bérpalotát épít. A telekvásárlás jóváhagyás végett a belügyminiszter előtt fekszik és a jóváhagyás leérkezése után azonnal kiírják a versenytárgyalást az építkezésre. Több mint féléve köhalmaz éktelenkedik az exponált fekvésű „angyalkertház” helyén, ideje már, hogy beépüljön és bekapcsolódjék Buda életébe.
