Budai Napló, 1936 (34. évfolyam, 1209-1243. szám)
1936-08-03 / 1224. szám
Egyesületi tagok féláron kapják, ha az egyesületnek hivatalos lapja 34. ét ELŐFIZETÉS Negyed évre 6.— P Egy évre. . 24.— P Egyes szánt/ 40 f. 1936 augusztus 3. HIRDETÉSEK Egy hasáb széles, i mm. magas sor egyszeri közlésnél 30 f. Szövegsorára 2P. Ismertető közlemények megállapodás szerint A hirdetés dija mindenkor előre fizetendő Buda érdekeit a várospolitika, közélet, közgazda- ság, társadalom és művészet terén szolgáló újság Alapította: VIRAÁG BÉLA (1903—1936) Szerkesztő-bizottság - Szerkesztőség és kiadóhivatal: I, Krisztina-körút 113/b hennyey Vilmos Dr„ pávai vain a Ferenc Dr. Telefon: 1-502-96. Hivatalos órák: délután 4—6-ig és SZILÁGYI KÁROLY A Farkasrét földjében pihen már a nagy i Alkotó, a főváros keresztény társadalmának vezére, Wolff Károly. Nem harcol már meggyőződéséért, nem vív kemény csatákat ellenfeleivel, nem szervez, szónokol, épít és nem teremt új munkát: csendesen pihen a föld mélyén, lelke pedig felszállt Teremtőjéhez, hogy elszámoljon arról, hogy miképpen sáfárkodott (azokkal a nagy adományokkal, melyeket magával hozott, amikor földi pályáját megkezdte. Megdöbbentő váratlansággal tört híveinek százezreire Wolff Károly halálának híre. Mintha félt volna a halál a vasakaratú és vas- öklü embertől: orvul támadt reá akkor, amikor nem várta, amikor nem készülhetett fel, hogy visszaverje a támadást, mint annyi mást, amely- lyel megrohanták. Nemzeti újjáéledésünknek egyik legelső katonája volt. Amikor a vörös uralom után aléltan hevert a magyar társadalom, elkábulva a szörnyű csapásoktól, akkor állt ki a síkra, mondván: Itt vagyok! És ott volt mindenütt, ahol meg kellett szervezni a magyar erőket, neve harci kürt lett, melynek hívó ' szavára százezrek indultak meg. Élre állt, mert hivatott vezér volt, élre állt, mert úgy érezte, kötelessége a köz javára értékesíteni rendkívüli képességeit. * Wolff Károlynak fanatikusai voltak. Nemcsak egyesek: óriási tömegek is. Hirtelen, szinte csodálatos, mint tudta zászlaja alatt egyesíteni a széthúzó keresztény társadalmat: nevének varázsára eltűntek társadalmi és osztálykülönbségek, ideáljai ledöntötték a korlátokat, amelyek addig egymástól elválasztották őket. Amíg élt és harcolt, sokan vetették fel a kérdést: miért éppen ő, a főudvarnagyi bíróság elnöke, a volt udvari tisztviselő lett a vezér? Az idegen nevű magánember, aki soha nem vett részt a közéletben, nem politizált? A felelet rendkívül egyszerű: vezetésre született. A magyar közéletben nagyon sokan akadnak, akik úgy érzik, hogy elhivatott vezérek, de nagyon kevesek a választottak. Wolff Károlyt minden képessége, egyéniségének minden rétegeződése arra hivatta^ el, (hogy tömegek bálványa, eszméknek fáklyahordozója legyen. Tizenhét év előtt állt Budapest élére. Nem akart országos kérdésekkel foglalkozni, szű- kebb fterületet jelölt ki a maga részére. Ott azonban egész munkát végzett. Montesquieu írja, hogy nem a munkaterület nagysága, hanem a munka minősége adja meg az igaz értéket, mert kis területen is lehet nagyot alkotni. Wolff Károly megelégedett egyetlen várossal, Budapesttel, de itt azután maradéktalanul elvégezte a maga feladatát. # Legutolsó nagy beszédét a képviselőházban mondta el. Nagy szónok volt. Azok közül való, akik lenyűgözik hallgatóságukat, bármilyen távolság választja is el őket a szónoktól. Ha a főváros közgyűlési termében felszólalt, az is mindig esemény volt, érvelésének súlya alól ellenfelei se tudták kivonni magukat. Parlamenti nagy beszédében is meggyőzően fejezte ki azt a vezérlő gondolatát, hogy a keresztény gondolat megváltó erején kívül csak egyetlen olyan eszme van, amely tömegeket képes megmozdítani és ez a szocializmus. Rátért ezután a marxizmus bírálatára, kemény logikával mutatott rá annak hibáira és amikor egy közbeszóló valami megjegyzést tett, Wolff Károly öklével az asztalra csapott és harsány hangon, emelt fővel jelentette ki: — Ez pedig így van! És így is volt. Így: mert hitt a maga igazságában, kételkedés soha egyetlen pillanatra se fogta el. Csak az tud tömegeket magával ragadni, aki maga is el van telve igazságának szent hevületével, Wolff Károly pedig konzekvensen, fanatikusan hitt abban, amit hirdetett. A kételkedésnek és megalkuvásnak ebben a korszakában ő. kérlelhetetlen és megingathatatlan tudott maradni, nemcsak elindulni és elindulni tudott, de meg is maradni azon az úton, amelyet annak kezdetén kijelölt. • Budapesté volt, a magyar fővárosé. Nem is akart többet. Lehetett volna nem egyszer miniszter, országos nagy tényező, de neki nem kellett. Valami évszázadok óta szunnyadó, a bajor ősöktől öröklött városalapító és városépítő lélek lakott benne, amely Budapesthez kötötte. Budapesté volt, mégis: elsősorban Budáé Itt élt, a Duna jobbpartján, itt érezte jól ma- . gát. Rendkívüli harcai, óriás méretű munkája után budai házában pihent meg, ezt szerette, csinosítgatta, fejlesztette, itt volt csupán magánember. Intim pillanatai csak ebben a környezetben voltak, máshol mindenütt a köz embere volt. A parlamentben és a főváros törvényhatósági bizottságában Budát képviselte, más mandátumot, vagy bizottsági tagságot, mint a budait, el se vállalt volna. Buda rohamos fejlődése, a hegyvidéknek a város belső életébe való belekapcsolódása sokat, .úgyszólván mindent Wolff Károly energiájának, alkotó zsenijének köszönhet. És Buda megértette őt, hálás volt iránta, mint gyermek az apjához, Most visszatért Budához. Örökre, elválaszthatatlanul egybeforrt a budai földdel és nincs hatalom, amely elválaszthatná attól. A farkasréti, virágokkal elborított, frissen hántolt sírdomb körül könnyezve áll Buda hűséges népe. Riadt nyáj a pusztító zivatar után, árván maradt cseléd, amely hiába keresi atyját. „Az ég kincset ád minden hazának" — mondja a költő — és hozzáteszi, hogy: „tiéd hazám: egy szentelt fájdalom“. Buda ezzel a kinccsel egy új, megszentelt fájdalommal lett gazdagabb, amikor Wolff Károly teste örök pihenőre tért Buda földjében. — pp — Műveletlenek voltak-e őseink? Egyik asztaltársaságom körében barátaim nem egyszer fogadnak engem apró kis kulturális invene- fálatokkal. Ezek legnagyobbrészt nyelvészeti fejtegetések, a szók gyökeinek feltárása, egyik vagy másik szóképnek az eredete, átalakulása és így tovább. Nem hivatott nyelvészek, mint ahogy én sem vagyok az, de azért mondjuk, alkalomadtán elgondolkodnak egy keveset egyik vagy másik eseten, vagy pedig egyszerűen elmondják azt, amit hallottak. Idáig nagyon is szép és csak helyeselhető volna az egész. Csak az a baj, hogy fejtegetésük eredménye minden alkalommal az, hogy egyik sző a törökből, a másik a szlávból, a harmadik a németből ered, ami még megmarad az oláhból, tótból vagy nem tudom, melyik idegen nyelvből. Szépen levezetik, hogy „búza, ökör“ a törökből származik, „acél, bánya, király, kovács, molnár“ a szerbből. Bebizonyítják, hogy „utca“ ulicából ered, tehát eredetileg ez is szerb szó. Én hiába magyarázom, bizonygatom, hogy sokkal kézenfekvőbb, egyszerűbb és természetesebb, ha az utcát az „út-cá- ból“ vezetjük le, — mitsem használ... „Jó-jó, de azt már csak nem tagadod, hogy a szántás-vetés, a gazdálkodás szavai kivétel nélkül szlávok!“ Tagadni nem tagadom, mert hiszen csak azt lehet tagadni, ami másféleképpen van, mint ahogy mi azt állítjuk — de nem/ hiszem. Sőt éppen a megfordított járói vagyok meggyőződve. „Liszt, kenyér, eke, szérű, ötvös, varga, ács, szabó“ ősi magyar szavak, amelyek csak mint kölcsönszavak kerülhettek más nyelvbe. Rt aztán rendesen kitör a vihar. Hogyan mondhatok ilyesmit, amikor mindegyik tankönyvben olvasható, hogy a magyar nomád nép volt, tehát ilyesmihez nem érthetett. Mindent, amit tud, csakis az itt már megtelepült, hogy úgy mondjam rendes népektől sajátíthatta el. Hát bizony ez sincsen egészen így, sőt nagyon is másképpen van. őseink óriási kultúrát hoztak magukkal, hiszen még most, több mint ezer év múlva is megvannak a magunkkal hozott külön ló, szarvasmarha, juh és kutya fajták, ruhanevek (zeke = zakó). Ilyenkor aztán nincsen se vége, se hossza a vitatkozásnak. Csak természetes, hogy a szókely- hún rokonságot sem igen fogadják el, habár ez most már bebizonyított tény. A székely nép pedig ősidőtől fogva vallotta és az ilyennek mindig van alapja. Csak nem képzelik, hogy a világrengető hún nép egyik napról a másikra eltűnt. De még a nagy, hatalmas Atillát (szándékosan írom így a nevét, mert Attilát nem tudom kiejteni), a Világ Nagy Urát, Isten Ostorát sem hagyják meg nekünk. Az már túlságosan sok volna, hogy ez a félisten a mienk legyen. Atilla neve szerintük, de még magunk is emlékezhetünk, hogy az iskolában is valami hasonlóra tanítottak, az ó-felnémet vagy milyen német „atyácská“-jából ered. Hogy a logika milyen tótágast áll ebben a megállapításban, azzal nem sokat törődnek. Az sem tűnik fel nekik, hogy higgadt emberi ésszel megfoghatatlan, hogy azt, aki jónéhányszor végigsuhintott rajtuk, akit rettegésükben Isten Ostorának hívtak — azt máskor él- ko-sfizteljék Atyuskának. Meg vagyok győződve hogy az idegen igában senyvedő magyarok közül még egyetlen egynek sem jutott eszébe, hogy elnyomóját, zsarnokát Atyácskának tisztelje. Csodálatos, hogy alkalmi nyelvészeink menynyire megegyeznek a jó, öreg Hunfalvyval, aki olyan nagy buzgalommal hasogatott le minden lehetőt és lehetetlent a magyar nyelv virágzó ágáról Kíméletet nem ismerve, szinte kéjjel tépnek le róla mindent. Elvakult igyekezetükben pőrére vetkőz tátik és úgy kötik ki a szégyenfához. Mennyivel egyszerűbb, kényelmesebb, ha nagy nevű nyelvészünk, Gonbócz Zoltán magyarázatát fogadjuk el. Szerinte Atilla neve a szittyán keresztül velünk rokon ősi szumir nyelv „atal“ és „eteT szavaiból származik. Mind a kettő uralkodót jelent S hogy ez nemcsak valami légbőlkapott véletlen hasonlóság, mutatja, hogy a szumirban „nap, nab‘ napot, eget, fényt, istent jelentett, „dinger“, az etruszkban „tínger" tengert, „salad“ családot, „uru“ urat, „hal“ halat. Csodálatos, egészen új világ nyílik meg élőt tünk. Erre pedig csak büszkék lehetünk. Büszkék, hogy a több mint hatezer évre visszatekintő turáni szumirokkal rokonságban vagyunk. Micsoda fényes emlékek, csak nyitott szemmel nézzünk bele a történelem nagy könyvébe! Ha pedig már ebbe is belefáradtak, akkor következik a faji elmélet, mert mindenki alkalomad tán anthropológus is. Ugyan mit beszélek annyit, hiszen én sem tu dom kimutatni tiszta magyarvérűségemet nemzedékekre visszamenően, de különben is tisztavérű magyar nincsen. Olyant már nem is lehet találni, az mind korcs és keverék. Ne akarjunk mi pápábbak lenni a pápánál! Nyugat nasrv nemzetei talán tisztavérűek? Lehetne-e ezt a franciáról, olaszról németről vagy angolról mondani. Hogy csak egyet említsek, a legnagyobb németek, a poroszok tiszta szlávok. Ezekkel szemben mi még mindig nagy előnyben vagyunk, csak *essék megnézni- a kunsági vagy hajdúsági magvaA, avagy a csíki székelyt. Ne csak tépjük és marcangoljuk tehát szakadatlan ezt a szegény magyar népet, ne engedjünk azoknak a rejtve, rendkívül ügyesen belénk csepegtetett felfogásnak, hogy őseink alacsonyabb művelt ségűek voltak, mint az itt talált többi nép. A hazát alapító magyarságnak olyan nagy átütőerejű kul túrája volt, hogy a fogalommal együtt sok szót vett át tőlünk a Nyugat is. Csak egynéhányat említek, amit egész Európa de sokszor az égész világ is elfogadott. A magyar kocsiból lett a német „kutsche“, a francia „coché és az angol „coach“. A magyar mentéből a német „mantel", a francia „manteau“. A szablvából „saebel“ és „sabre“. A huszár és csákó már mindenki előtt ismeretes... Keöpe Viktor dr, BudaHarminc évvel ezelőtt a pesti oldalról átjött Budára egy újságíró, talán a Lánchídon, talán a Margithídon, inkább gyalog, mint omnibuszon vagy villamoson, itt megtelepedett s csinált egy lepedőnagyságú újságot, amelyet elnevezett Budai Naplónak. A mértéket hozzá valószínűleg az Egyetértésről vette, amelynek munkatársa volt odaát s megtartotta mindvégig. Állott már mögötte egy változatos és gazdag újságírói múlt, így az Üstökös, a Fővárosi Lapok, a Telefon Hírmondó szerkesztése. Versírással kezdte, mint a legtöbb újságíró; lírikus volt, poéta, kedves csipkelődő rigmusokat szerzett az Üstökösben, itt-ott komoly, szép, magyar zengésű poémái jelentek meg. Erre leginkább akkor nyilt alkalom, amikor a Vadnay Károly, akit Vörösfilkónak hívtak gunyorosan, által alapított szépirodalmi napilapot szerkesztette. Csudabogár volt: szépirodalmi napilap! De Vadnay jól csinálta, tekintélyes újság volt, akinek a munkája ott megjelent, az már beérkezett volt. A Vörösfilkó után próbálkozott vele a kecskeszakállas Porzsolt Kálmán is, majd a mi Budára átszármazott újságírónk, Viraág Béla vette át, de a Fővárosi Lapok mégis csak kimúlt csendesen. A Telefon Hírmondó már komolyabb alkotás olt. A zseniális Puskás Tivadar Viraág Bélát választotta szerkesztőnek, aki nagy ambícióval vezette be a közönség közé ezt az élőszó újságot, amelyet a magyar közönség csakhamar megkedvelt. Hogy is Nem kellett a betűkkel fáradni, a fülére tette az ember a két kagylót, végigfeküdt a dívánon s hallgatta szépen a híreket, sőt verseket, novellákat is. Viraág Béla temérdek kedves epizódot tudott elmondani a nagyszerű magyar mérnökről, Puskás Tivadarról s magáról a Telefon Hírmondóról. Egyet elmondok, többször hallottam tőle. Felment a szerkesztőségbe Magyarország akkori igazságügyminisztere s miután érdeklődéssel nézte végig az apparátust, Viraág arra szólította fel, mondjon valamit a közönségnek. Azt várta, hogy valami komoly, faeh-jába vágó politikai nyilatkozatot tesz. Feküdt ott az asztalon egy kötet Petőfi költeményei, amely egy helyen a felemelésnél már szertenyílott, mert Viraág kis lányainak azon az oldalon volt a kedves versük, a „Megy a juhász szamáron“. Az igazságügyminiszter úr felvette a könyvet, az kinyílott a versnél s beleszavalta a mikrofonba a „Megy a juhász szamáron“ íímű verset. Viraág még hozzátette, hogy később ez a miniszter megint fennt járt s az eset megismétlődött: a magyar közönség a magyar igazságügyminisztertől politikai vagy egyéb nyilatkozat helyett, újra meghallotta, hogy ,JUegy a juhász szamáron“. Kedvesen, melegen, kicsit tótos dialektussal, utánozhatatlan, mindig ártatlan, nem sértő humorral mondott el. Viraág Béla ilyen és hasonló történeteket gazdag újságírói életéből. . A Budai Napló és Viraág császárszakállas, ferenejózsefi alakja annyira beolvad Buda életébe a lefolyt évek során, hogy nagyon nehéz lesz Budának nélkülözni őt. Keresni fogjuk kedves alakját a szürke kalappal, cammogó járással, nevető kék szemeivel, derűs mosolyával. Harminc év alatt oda nőtt Budához, Budának igazi szerelmese lett. Hogy tudott Budáért lelkesedni, hogy tudott Budáért dolgozni! Nagyszerű álmok zsongottak széles homloka alatt. A Nagy Lajosok, Mátyások Budája, ősi nagy kultúrájával, zellemi életével. Mikor úgy együtt sétáltunk a Vérmező mellett, megrajzolta rajongó képzelete a jövendő képét: taglalt menetet vágó bakák helyén nagy szállodák, kioszkok, a budai színház és a többi gyönyörűség, amelynek mind meg kell valósulni, barátom! Szőtte-szőtte a képzelete a szépségeket: nagyszerű gyógyforrások, tolong a nép, a Kelet népe, gazdag India maharadzsáival, fezes, taláros, különös nép, a magyar turáni nyoma, akik idehoznak kincseket, gazdagságot s itt élnek közöttünk a karcsú, égbenyúló minaretek alatt. Kelet! a te álmodod is volt ez a rajongó lelkű, kedves magyar újságíró, a te szerelmesed is volt, nemcsak Madách. Neked is meg kell siratnod őt. Szegény volt es szegény maradt egész életében, egészen haláláig. Miért, amikor nagyobb vagyont gyűjthetett volna? Mert bohém volt, az utolsó magyar bohém. A mának élő, pillangó lelkű, pénzt meg nem becsülő, nem értő, kedves, öreg magyar bohém. Kevés van már belőlük, vagy talán már egy sincs. A csaszarszakallas, fehér félcilinderes, kedves, öreg Viraág Béla volt az utolsó: <F'elvidít egy kedves álom: Hogy majd tovább konferálom Felsőbb helyen, odaát, Ott az árva, bús Budát —" enekli Elégia című kedves költeményében. Buda! Becsüld meg ennek, a te nagy szerelmesednek legalább az emlékét, ha életében nem tudtad ellátni minden jóval, mert hozzá hasonló, hűséges szerelmest aligha fogsz találni többet. Gegus Dániel. Buda nagy halottja
