Budai Napló, 1936 (34. évfolyam, 1209-1243. szám)

1936-04-03 / 1216. szám

2 Budai Napló 1936. április 3. fürdőprocedurák, szénsavas és hőfürdők vétele előtt s így lehetővé tennék, hogy bizonyos fürdőrayonok- ban új, nagyobbszámú orvosi kar telepednék le. Nemes J. György v. főorvos megállapítja, hogy nemcsak érdekellentétekről kell őszintén beszélni, hanem keresni kell azokat az etikailag megenge­dett eszközöket, melyek a 9000 magyar orvost a fürdők támogatására animálnák. A hazafias jelsza­vakon kívül világszerte érdekévé teszik az orvosok­nak, hogy üzleti fürdővállalkozásokat maga is fel­karoljon s annak valami hasznát maga is tapasz­talja. Nemes dr. idézi az Orvosszövetség hivatalos lapjában tavaly leírt konkrét javaslatait, melyeket praktikus voltuknál fogva itt is megemlítünk. I. Minden orvos fürdőbeutaló blokkot kapna. Ezen 3 perforáció szerepelne. Egy kedvezményre jogosító szelvény. (Csakis orvos útján és nem szín­házi lapok útján lehessen kedvezményes fürdője­gyet kapni!) Másik az esetleges kezelésekre adna a fürdőorvosnak korrajzszerű rövid útmutatást. Végül a harmadik szelvényt a beteg a gyógyeljúrás eredményének leírásával visszaviszi a beküldő orvos­nak. Ezeket az eredményszelvényeket a kezelőorvos összegyűjti s ezekért a Gyógyhelyi Bizottság palya- díj címén évente jutalmat, tudományos prémiumot szolgáltat. II. A gyógyszergyárak mintáinak és brosúrái­nak hasonmásaként minden orvos mintavizeket, minta fürdőjegy-pakettet kap (pl. 10 uszoda, iszap, hővíz, Zander, ivókúra, keserűvízjegyet összefűzve). III. Orvospropagandista keresi fel az orvoso­kat itt s a vidéken, minden felvilágosítást megad, apróbb emléktárggyal kedveskedvén s a fürdők használatára buzdítja az orvost és betegét. (Nem­csak beutalt de fürdőző beteg és egészséges töme­gekre is szükség van. Más a meleg Dunavíz es a thermálvízben való fürdés.) Külföldi orvosok bankettezését évente egyszeri Kongresszusokkal kötné össze, ahol magyar orvosok is jutányosán résztvehetnének. Az értékes hozzászólásokat Felber igazgató a Gyógyhelyi Bizottság nevében azzal a kívánsággal zárta le, vajha a Fürdő-, Kórház- és Kutatóintézet mihamar megvalósulna, a kutatások megindulnának és számos szakszerű dolgozat jelennék meg, mert ezáltal a külföld a legmegbízhatóbb propaganda- matériát kapná, viszont a külföldi betegek ide- özönlésével a hazai orvostársadalom is csakhamar a saját érdekét tartván szem előtt, a hazai és főleg a budapesti gyógyfürdőket fokozottabban kultivál- tatná betegeivel. Benczúr tanár összefoglaló szavaival és Bán- laky igazgató elnöki zárszavával ért végett a nagy­fontosságú és horderejű ülés. Egy bizonyos, a 9000 magyar orvos olyan té­nyező a propagandában, amelyre nemcsak bazirozni lehet, de kell is. Minden eszközt meg kell ragadni arra nézve, hogy a magyar orvosok fürdőink ba- rátjai legyenek. Vámossy tanár számítása szerint millió pengőre rúg az az összeg, melyet fürdőbe­vételeink plusszaképen könyvelhetnénk el, ha min­■ den orvos csak egy-egy beteggel többet animálna I naponta fürdőbe. Nem az észt és svéd orvosok I vállán nyugszik a magyar l'ürdőügy, bár kétségte­len a külföldi propaganda sok rendkívüli jelentő­sége: hanem elsősorban is a sikeres magyar belső orvosi propagandán dől el az itthon maradt magyar pengők sorsa, fürdőink fejlődése, jövője. Alszemérem nélkül szembe kell nézni a magyar orvosok clégületlenségének okaival. Biztosan vannak okok!. Fürdőink kicsinyes elzárkózása orvosaink kedvezményes fürdőigényeivel szemben szintén böl­csen elimináiandó. Nem lehet az sem, hogy míg az olasz Fiuggi víz ingyen mintákat küld az itteni orvosoknak, ásványvizüzemeink, keserűvizeink mé­regdrágán szállítanak az orvosoknak. Protekciós egyének hamarabb kapnak kedvezményes fürdő­jegyeket, mint sok propagandát űző lelkes orvos. Vagy van a székesfővárosi Dunauszodában is or­vosi kedvezmény? Kap olcsóbb ivókurajegyet a gyomorbeteg orvos? Akkor hogy győződjék meg a hévíz Karlsbaldihoz hasonló gyógyhatásúról ön­magán? Ha a Pezsgőfürdőbe csak annyi kedvez­ményt kap az orvos, hogy szélirány helyett kabint használhat (ha van): neheztelni fog az egész Gel- lért fürdőre s az egész Fürdőváros mozgalomra! Stipendiumokkal, pályadíjakkal kell a magyar orvost a beteganyag fürdőbeküldesere animálni. Orvosa tanácsára egyszer hetente minden fürdő­szobával rendelkező polgár is szívesen megy gyógy­fürdőbe, ha szellemi és testi regenerációjáról való tudományos magyarázatot kapja orvosától. És az a hölgy is el fogja hinni, hogy a kénhydrogén és rádióaktív tényezők bőrének üdeségét és ifjítását is előmozdítják. Benczúr tanár kesernyésen állapította meg, hogy az ilyen orvosi propagandához ráérő és oda­való egyéniségek kellenek s ha meg nincsenek, kreálni kell őket a magyar balneologiai, a buda­pesti gyógyfürdők léte, gigantikus perspektívája érdekében! (®r> S.) Budai Theatrum — Százötven éves a Várszínház — Százötven év előtt nyílt meg az első magyar színház, ahol magyar nyelven adták elő a szín­darabokat. Ez a budaiak érdeme s ha elnémít azóta a budai theatrum, amely II. József császár jóvoltából a Karmelita atyák templomából és kolos­torából alakult át a múzsák tanyájává, mégis ez az intézmény volt az, amely a magyar szellemet át­mentette a jövő számára. Sajnos, hogy az az épü­let, amely falai között a török hódoltság idejében Allah dicsőségét hirdető derviseket, majd későbben szentéletű Karmelita barátokat látott, még későb­ben pedig a gyermekkorát élő magyar színészet ott­hona lett, most teljesen elnémult. A híres, kedves Várszínházunkat bizony pókháló szőtte be, ellepték a molyok és a por. Amíg odaát Pest városában színház színház után épül, a magyar kultúrának ez a régi, történelmi patinájú otthona, pusztulásnak indult. Pedig egykor Buda volt a színjátszás ha­zája, a Vörös sündisznónál (ez is valamikor klas- trom volt, ott a pénzügyminisztériummal szemben) és a Fehér Kereszt vendéglőben (ez is megszűnt, eltűnt) rendszeres színielőadásokat rendeztek, 1783 április elseje óta pedig a regi hajohidnúl megkez­dődött az állandó színházi élet a nyári előadások rendezésére épült fabarakkban. József császár németesítő beamterjei es tisztjei nagyon nélkülözték a bécsi életet, a Pozsonyból át­helyezett állami hivatal tisztviselőinek hiányzott az. Ezért a kalapos király elrendelte, hogy a karmelita papok kolostorát alakítsák át budai színházzá es állandó úri kaszinónak is használják, a Város­majort pedig rendezzék be parknak. A munkaiato­kat Kempelen udvari tanácsos végezte, aki szín­házzá építette át a Klastromot. Így lett az Thalia temploma, ahol Buda közönsége másfél évszázadon át lelki gyönyört talált a bujdosó magyar irodalom munkáiban és világvárosi szórakozást. Háromszor hetenkint volt előadás: vasárnap, szerdán, pénteken és a helyárak a hat forintos páholytól a tizenöt schein-krajcáros karzati jegyig változtak. Egy év­századig folytak az előadások, majd lassan átván­dorolták a színházlátogatók a szomszédos Pestre s az utolsó „ferenejózsefi“ idők alatt már csak nagy­ritkán volt előadás Budán, legfeljebb, ha az udvar itt tartózkodott. Egy negyed évszázad óta alig né­hány előadást láttunk itt, míg a háború óta végleg nyugalomba és feledésbe merült Budának ez az egykori pompás kultúrintézménye. Nem lehet változtatni a helyzeten, mert rossz helyen áll, — de azért kár a kedves Várszínházért. Koppantó. JELLEVÜE kávéházi helyiségében kávéházi reggelik, feketék, uzsonnák KÁVÉHÁZI ÁRAK Összes napilapok, folyóiratok Külön utcai bejára Éhgyomorra naponta igyák egy pohár vizet RAVASZ cukrász I., Krlsztina-körút 75. Telelőn: 50-2-82 ELŐKELŐ CUKRÁSZ-SZALON Árpádkor! vártemplom romjai a Kamaraerdőben —lit prédikált utoljára Szent Gellért ?! — — A BUDAI NAPLÓ akciójának eredményei — Munkatársunk, Margittay Rikárd dr. hosszabb cikkben hívta fel az illetékes körök figyelmét la­punk egyik szeptemberi számában a Kamaraerdő tétényi platóján levő bozótban található nagy- mennyiségű kőmaradványra, melyek között fara­gott oszlopfejek, girlandos kapitélek, oszlopok és párkányfejek is akadnak s melyeket a környék­beliek a Szabinett-vár romjainak tartanak. E ro­mok még a főváros határán belül feküsznek, de helyüket a térkép sem jelzi és velük régészeti mun­kák sem foglalkoznak. Mivel a Szt. Gellért-legen- dákból tudjuk, hogy a vértanú utoljára az akkor már létezett Diósd községhez tartozó Sancta Sabina kápolnában misézett utoljára, mielőtt. Koppány pogányainak áldozatul (1046-ban) esett volna, az elferdített név arra adott gyanút, nem-e a legendában szereplő 900 éves templom romjai­val állunk szemben? Munkatársunk e romterületet egy rádióelő­adásában is szóvátette s örömmel jelenthetjük, hogy a napokban (egy bizottság, melynek tagjai Bártfai Szabó László dr. történész, Simonyi Dezső dr. archeológus és Hídvégi László fővárosi mérnök voltak, kiszállott a helyszínre, mely mel­lett éppen most folynak az lúj balatoni autóút épí­tési munkálatai. A bizottság meglepetéssel állapí­totta meg, hogy csakugyan Árpád-kori románstílű, ú. n. vártemplomra mutatnak a romok, melyeket nagyjában fel is mértek s arányaiból is e típusra következtettek. A végleges vélemény persze még csak az oklevélanyag kikutatása után lesz meg­oldható, de bármiképpen hangozzék is az, fontos­nak tartanók, ha régi helyén közvetlenül a [bala­toni idegenforgalom új autóstrádája fölött újra felépülhetne Budának e csodás kilátású magaslati fekvésű, közel ezeréves középkori egyháza. Magyar szó, magyar név, magyar szív. — A „Budai Polgári Kör“ pénteki borgazdatársaságában előadta — BENEDEK SÁNDOR. Midőn őseink a népvándorlás korszaká­ban, több mint ezer esztendő előtt megalapí­tották a magyar hazát, bizonyára tiszta és erő­teljes magyar nyelvet hoztak magukkal az ős­hazából. A történelem folyamán azonban ez a nyelvtisztaság nagyon kicsorbult. Ez a hanyat­lás több tényező összehatásának eredménye. Ezek között első helyen áll az idegen nyelvű népekkel való együttélés, majd az idegen ki-1 rályi hatalom. A középkorban a tudományból és a főiskolákból kiszorult a magyar szó s he­lyét a hatalmas római egyház nyelve, a latin váltotta fel. Még a [reformátusok debreceni kollégiumában is latin volt az előadási nyelv s Kölcsey korában a kollégium híres könyv­tárából a diákok nem kaphattak magyar ol­vasókönyvet. Az osztrák uralom alatt fokozatosan folyt a germanizálás. Mária Terézia királyunk el- németesítette a főurakat s a magyar szó las- sankint az alsóbb társadalmi rétegekben is rit­kul és német szavakkal vegyült a nyelvtiszta­ság rovására. Különös lendületet vett a német szó az 1848-iki szabadságharc után, az úgy­nevezett Bach-korszakban. Én akkor már na­gyocska fiú voltam s egy színmagyar, sza- bolcsmegyei faluban laktunk. Az édesapám, aki fiatal éveiben huszártiszt volt, hózentrá- gert hordott s mikor a csizmáját felhúzta, p strupliba dugta az ujját. Az édesanyámnak mantilja volt, melyet a komótban tartott, a muffal együtt. A grószmama tubákolt. A köz­nép nem tudta, hogy mi a csoda lehet az a pecér, meg a közvetítő, mert a mi falunkban a pecért sintérnek s a közvetítőt szenzálnak hívták. Az idegen szavak honosítását az alkotmá­nyos élet sem szüntette meg. Ügy repkednek ma is a levegőben, mint a legyek a lépes méz körül- Halljuk a családban, az irodalomban, a közéletben mindenütt, még a szószékről is. A rikkancs azzal kínaija a lapját, hogy szen­záció, szenzáció, amelyet a tömeg nem is ért. A germanizmust nemcsak maguk a ger­man szók alkotják, hanem a germán kifejezé­sek szolgai áttelepítése is. Egyik elhunyt ma­gyar hazánkfia, Vértesy Jenő „Ének a csúf germanizmusról1'1 cím alatt igen érdekes verset írt, amelyet valamelyik lapban olvastam. Az utolsó strófája a következő: „Látod, szittya testvér, beszédünk így néz ki, Am ez is germán szó: aussehn és nem vész ki, Ezért ily csúf szókat ép nyelvérzék — elvet, És tisztán megőzi a| szép magyar nyelvet." Ez ugyan tréfás vers, de érdemes arra, hogy komolyan vegyük. Különben a magyar nyelvtisztaság kérdé­sével ma már szakköreink s a napi sajtó is fog­lalkoznak és erre vonatkozólag igen figyelemre­méltó közleményeket olvashattunk. A Buda­pesti Kereskedelmi .és Iparkamara, a Baross- szövetség és a kereskedők és iparosok általá­ban magyar szavakat kérnek az Akadémiától. Nékám Lajos orvosprofesszor pedig azt a megdöbbentő nyilatkozatot tette a magyar or­vosi könykiadói vállalat közgyűlésén, hogy nyelvünk elszigeteltsége és fogyatékossága na­gyobb csapás, mint volt a mohácsi vész. A magyar szó mellett természetesen nagy értéke van a magyar névnek is. Ha erről be­szélünk, elsősorban is meg kell állapítani, hogy hazánkban az idegen nyelvű vezetéknevek száma igen magas. Ennek természetes és mes­terséges okai vannak. Természetes okok, hogy a velünk együtt élő nemzetiségek száma is min­dig magas volt és hogy igen sokan, kifogásta­lan magyar hazafiak is, ragaszkodtak ősi csa­ládi nevükhöz, amit szerintem rossz néven venni nem lehet. Mesterséges ok pedig az, hogy a németajkú királyoknak ellenszenves volt a névmagyarosítás, sőt tiltották is. A református egyházi életben bizonyos részt veszek s feladataim közé tartozik egyes egyházak látogatása is. Egy ilyen alkalommal került a kezembe Üllőn egy királyi rendelet, amelynek másolatát Mocsy Mihály esperes úr szívesen bocsátotta rendelkezésemre. A rende­letet a helytartótanács 1815 május 9-én 13.362. szám alatt közölte az alsó hatóságok­kal; tartalma szerint minden névváltoztatás tilos volt s visszahatott azokra is, akik nevüket T—««oaJaIjt a-kAllrril unarnKKmi V9.1tA7.tflt.tÄk meg. Ezt a rendeletet megelőzte az a királyi parancs, mely szerint a zsidóknak német nevet kellett felvenni, ami meg is történt. Ez termé­szetesen sok bonyodalmat okozott, mert a köz­nép ki sem tudta ejteni a német nevet. Ügy segített eztán magán, hogy a zsidókat magyar tréfás vagy gúnynévvel ruházta fel. A mi fa­lunkban például volt egy Groszmann nevű szabó, akinek két fia volt. Az apát vén Csacsi­nak, az idősebb fiút nagy Csacsinak, a fiata­labbat (az én barátomat) kis Csacsinak hívták. Ebben az volt az érdekes, hogy a nagy Csacsi kis apró emberke volt, a kis Csacsi pedig majd­nem öles fickó. Névmagyarosításról tulajdonképpen csak az 1867. évi alkotmány és az emancipáció után beszélhetünk, de erre nézve sincsenek statisz­tikai adataim. Csak az 1881—1905. évi adato­kat sikerült megszerezni egy magánforrásból (Telkes Simon gyűjteménye). E szerint a most jelzett 25 év alatt 42.134 névmagyarosítás tör­tént, melyből egy évre kerek számban 1700 esik, ami a régi nagy Magyarország népessé­géhez viszonyítva igen csekély. Névváltoztatás természetesen történhetik magyarosítás nélkül, sőt a magyar szó rová­sára is. Iskolapéldája ennek a hunyadmegyei magyarság eloláhosítása. A múlt század végén Erdélyben postakocsin utaztam s megismer­kedtem Rozgonyi Viktorral, a pulyi járásbíró­val. Tőle hallottam a következő esetet: „Tanút hallgattam ki s kerdtem a nevét. Gyoriás, volt a válasz. Mi a vallása? Református, felelt a tanú. Tud-é magyarul? Egy szót sem, felelt az oláh. Sehogy sem tudtam ebben megnyu­godni és addig kutattam, míg megállapítottam, hogy az én oláhom nagyatyját még György- Kovácsnak hívták és egy kukkot sem tudott olahuT. így magyarosítottunk mi. A trianoni békeszerződés után a név­magyarosítás mozgalma élénkebbé vált, ami a magyarság régebbi elnyomásának természetes visszahatása volt. Erre nézve azonban statisz­tikai adataim nincsenek s évek óta a hivatalos lap sem közli a névváltoztatás eseteit. Az bizo­nyos, hogy a névmagyarosítás 1920. év óta je­lentékenyen meghaladta az előző évek ered­ményét, bár újabbain ismét csökkenő irányzatot mutat. Ez a csökkenés bizonyára a külföldi sajtotámadások s a belizgatás következménye. A magyarországi német népművelési egylet titkára ellen é miatt jelenleg is bűnvádi el­járás van folyamatban. Ez az úr egy népgyü- esen a többek között azt szavalta, hogy aki nevet megmagyarosítja, az nem lehet becsüle- tes ember. Ti PTTTn n cry árusít ás szempontjából bor­gazdatársaságunknak teendője nincs. Idei első borgazdánk neve Rózsás, a másiké Pénzes. Nomen et omen. Rózsa és pénz. Kezdetnek eleg. Forog ugyan köztünk egy pár idegen hangzású név is, de ha jól megvizsgáljuk, ez is magyar. Itt van^ például az én derék barátom, Baittrok. Hat ez a név nemetesen hangzik, pe­dig tiszta magyar. Két szóból áll, a bájból és rokkból. A közepén levő két tt csak összekötő betű, melyet annál inkább elhagyhatunk, mert a baj elvezesehez nem mindig szükséges a rokk. • A fízlávik és Heyduck tisztelt nevek is magyar szavak, az első a Szlávi névnek, a má­sik a hajdú szónak többes száma. A prost szó, amint Kelemen Béla híres szótárának 474. lapján olvasható, egyenlő a prosittal, már pedig ha az ember trüsszent, rendszerint azt kívánják, hogy prosit. A prosit szó tehát honosítva van. Prost János barátunk pedig tovább is nyugodtan prüsszenthet. Lugmayerről már évek előtt megírtam „Ének a pénteki borgazda-társaságról“ című versemben, hogy „Lugmayer magyar szó, lúg, máj és r betű. Perdöntő, hogy Józsi magyar eredetű". Azt hiszem, újabb bizonyításra nin­csen szükség. Ezeket a tisztelt neveket csak példaként hoztam fel s megállapíthatom, hogy a budai polgári kör borgazda^társasága minden tagjá­nak kebelében tiszta magyar szív lakik. Már pedig nem a szó s nem a név a fő dolog, ha­nem a szív. Az a magyar szív, mely telve van a múlt emlékeivel, a jelen feladataival s a jö­vendő reményeivel. Hogy milyen az igazi magyar szív, legyen szabad, befejezésül erre nezve egy történelmi esetet felhoznom. A Bach-korszakban Albrecht főherceg el- látogatott egy ősi magyar városba. A megye­fonok természetesen nagy fogadtatást rende­zett s a tömeg lelkesen vivátozott. Vivátozott, de nem eljenzett. Ez feltűnt a főhercegnek is s kérdést intézett a megyefőnökhöz, aki őszin­tén felelt. — Fenséges Uram, így kellett intézkedni, mert a mi népünk úgy el van rontva, hogyha éljent kiált, mindig hozzá teszi, hogy Kossuth Lajos. A nemzet vezérei és hősei iránt a magyar szívben ^élo ez a hodolat nem egy korszaknak a tulajdona, hanem örökön-örökre élő érzés, melyet nem homalyosit el sem az idő, sem a balsors.

Next

/
Oldalképek
Tartalom