Budai Napló, 1935 (32. évfolyam, 1183-1208. szám)
1935-02-16 / 1188. szám
ELŐFIZETÉS Egy évre . • 24.— P Negyed évre . 6.— P Egyes szám -40 f. Egyesületek, amelyek nők hivatalos lapja, tagjai féláron kapják XXXII. évi. 1188-SZ. HIRDETÉSEK Egy hasáb széles, 1 mm. magas sor egyszeri közlésnél 30 fiit. Szövegsor ára 2 P. Ismertető köziemé- lyek megállapodás szerint. \ hirdetés dija mindenkor előre fizetendő. lllsntft hlrdetlknak nsn kedvszmkst 1935 február 16 Buda érdekeit a várospolitika, közélet, közgazdaság, társadalom és művészet terén szolgáló újság FELELŐS SZERKESZTŐ: VIRAÁG BÉLA Szerkesztőség és kiadóhivatalt II, Batthyány u. B3. Telefoni 50-2-96. Hivatalos éráki délután 4- 6>ig. ■se II miniszterelnök mondja: /I m un Kai piedesztálra kell emelni ! „ . . . Meg kell becsülni azokat, akik kezük munkájával, eszük tehetségével, a szent munka jegyében élik mindennapi életüket, mert ők a nemzetnek azok a tényezői, akik állandóan szaporítják az erkölcsi és anyagi javakat." Mondotta pedig ezeket az ország miniszterelnöke a Baross Szövetség ünnepi közgyűlésén. Kevés olyan száma lehet az immár harminc éves Budai Naplónak, amelyben ne a munka megbecsülése mellett törtünk volna lándzsát s ne követeltük volna a dolgos kezeknek és a tehetséges fejeknek megbecsülését és tiszteletben tartását, annak tudatában, hogy ezzel az elismeréssel önmagunkat becsüljük meg. Ennek a megcsonkított országnak ma kétszeresen szüksége van a dolgos kezek és a tehetséges fejek munkájára, s ha a múltban meg is engedhette magának ez a javaiból kiforgatott szegény nemzet, hogy olyan nagyjai, mint Bolyai János mindenkivel és önmagával meghasonulva pusztái jón el erdélyi magányában, — Petőfi Sándor kor- gó gyomorral és lyukas csizmával kóboroljon Pápától Debrecenig, vagy — Semmelweis Ignác orvost a meg nem értés és meg nem becsülés az őrültek házába kergesse, — Puskás Tivadar tragikus módon fejezze be életét, — ma igazán eljött az ideje, hogy a miniszterelnök szavait parancsnak tekintsük és piedesztálra emeljük a munkát és megbecsüljük azokat, akik szaporítják a nemzet erkölcsi és anyagi javait. Évtizedek óta kérjük és követeljük, hogy úgy Buda, mint a főváros és a megcsonkított ország földje kincseit: — a hőforrásokat, a sósvizeket, földigázt, a hőenergiákat és sok egyéb, már nem is ismeretlen, csak éppen kellően meg nem becsült értékeit termeljük ki mélyfúrások útján és kapcsoljuk be azokat lerongyolódott gazdasági életünkbe. Hitünk és meggyőződésünk, hogy ez a „szent munka“ a nemzet erkölcsi és anyagi javait szaporítSokáig majdnem hog'y egyedül álltunk e hitünkkel. Mondhatnánk, hogy a napisajtó csak úgy sátoros ünnepeken adott a főváros és az ország e nagy ügyének hangot. Inkább csak akkor, ha új forrásokat szült az élni-, a fejlőaniakarás, a Rudasfürdőnél, vagy messze Debrecenben, Hajdúszoboszlón; azt is a legtöbbször csak a napi hirek rovatában. Egyetlen napilap, — de annak is már néhány éve — egyetlen egyszer szentelt vezércikket ennek a nagy ügynek, de azután soha többet. Ezért meglepő, hogy a napokban ismét vezércikkben foglalkozik ezzel a „Magyarország“: „Mi lehetne, — írja vezető helyen, — ha feltárnánk a magyar medencében rejlő hőforrásokat, a földgáz tömegeket, a petróleumot, a szenet s ki tudja még mennyi kincsét a mélységnek? Ha gyógyfürdőket varázsolnánk a szikesekre, nemcsak külföldi, hanem elsősorban a magyar nép számára; ha távfűtéses vezetékek kanyarognának villamos kábelekkel együtt a te- ■ lepülések között; ha új és új gépek indulnának munkára a földgázzal s ha mindezt kedves és üdítő karjai közé ölelhetnék az új erdők és pázsitok.“ Ezek az új gyógyforrások, ezek az új energiaforrások: — uj munkaalkalmak, új keresetforrások, új balneológiái és ipari lehetőségek, a testi és lelki gyógyulásnak felbecsülhetetlen jövedelmű tárházai a magyar tudásnak, életrevalóságnak, — az önmaga erejéből való megél- niakarásnak olyan lehetőségei és bizonyítékai, amelyek még a mostani inegcsonkítottságu nkban es le- törtségünkben is az eljövendő újabb j ezredev nemzeti létének biztosite- i kai. Ha van munka ebben az országban, amjt piedesztálra kell emelni: — ez a munka az. Ha van munka, amelyik szaporítja a nemzet erkölcsi és anyagi javait: — ez az, — de hol van a piedesztál, hol van a nemzet erkölcsi és anyagi javai sza- proításának megbecsülése ? Budapest Fürdőváros Egyesület József Ferenc királyi herceg vezetése alatt tíz évi munkával elérte azt, hogy Budapest-Fürdőváros ma már nemcsak szép gondolat, hanem meggyökeresedett, terebélyesedő fa. A nemzet javait szaporító munka gyű- I mölcsöt is termett. A tíz éves elnök- lésért, a tízéves becsületes, önzetlen j és termékeny munkájáért a székes- j főváros főpolgármestere, az érdé- | kelt országos és társadalmi fakto- : rok képviselői köszöntötték, ünnepelték: — a munkáját piedesztálra ! emelték. A Budai Naplónak, amely évtizedek óta harcol Buda fürdőéletének jövőjéért, de egyúttal egész Budának ez volt a lélekemelő elismerés ünnepnap ja. Ünnepnap, mert a magas származású elnök önzetlen, hazafias, eltántoríthatatlan, nagy akarású munkája, — az ő fenkölt egyénisége révén, — megtörte a közöny jegét és példát statuált a nemzet javait szaporító munka elismerésére, piedesztálra emelésére. Az ő lebilincselő modorával és önzetlen szeretetével, az őt megillető elismerés oroszlánrészét áthárította az ő munkatársaira és arra a kivételes képességű tudósra, akinek Buda máris új forrásokat köszönhet és akitől ő, az ünnepelt elnök, de vele együtt mi mindnyájan a föld mélységeinek felkutatását, Budapest Fürdőváros végső kialakulását vár- juk. A Rudasfürdő nem is remélt sikerekkel megkezdett forráskutatásai azonban megakadtak. A Tabán forrás-kutatásainak ügye már egy éve ide-oda leng, de sehogyan sem jut nyugvópontra. A Széchenyi-fürdő második kútjának kérdése — úgylátszik — el is tévedt az illetékesnek vélt ügyosztályok útvesztőjében az elmúlt évtized alatt. Uj balneológiái tényezők, sós-jódos vizek, mindennél olcsóbb energiaforrások: földigáz, hőenergia, fűtésre szolgáló termális vizek problémái kopogtatnak hiába a Városháza és a Minisztériumok megnyílni nem akaró kapuin. József Ferenc főherceg pedig azt, Hogy a nagy Tabán-kérdéshez én is hozzá merek szólni, ahhoz nemcsak abból merítem a bátorságot, hogy én is voltam valaha székesfővárosi képviselő, hanem abból is. hogy immár több, mint húsz éve vagyok budai lakos, de meg szabad vándorlásaim közben nagy szeretettel jártam be Görögországot is és itt leginkább Athén, Olympia és Delphi stadionjai kötötték te figyelmemet. Ezzel az érzelmi és tudásbeli terheltséggel jártam be az ősszel többször is a budai Tabán területét, romjait és* „lehetőségeit“. És mindig azt a valamit éreztem, amit rendesen úgy szoktunk kifejezni, hogy „itt nincs rendben valami“. Nyomasztott az a gondolat, hogy most itt is olyan nagyvonalú hibák fognak elkövetődni, aki a szent munka jegyében ezen a téren máris jelentékenyen szaporította a nemzet érkötési és anyagi javait, — többszörösen magához emelte a munka piedesztáljéra. Ezt az igazán fenséges gesztust azonban olyan egyhangúan hallgatta el a sajtó és minden komüiukéje, hogy önkéntelenül visszhangot ver ben- nunk, ugyancsak a miniszterelnök bölcs szavai: » ... abban a pillanatban, amikor a reformok jegyében cselekedni is akarsz, magyar testvérem, az az érzésed, hogy hínárba jutott a te mozgáshoz szokott kezed és a karod nem tud elég erőt kifejteni.“ — ahogyan ugyancsak a Baross Szövetség közgyűlésén mondotta. Nincsen elgondolás és munka, amely a nemzet erkölcsi és anyagi javait jobban szaporíthatná, mint a magyar föld még ki nem aknázott természeti erőinek, kincseinek felkutatása, feltárása, és a nemzet- ( gazdaság életébe való bekapcsolása. Bízunk és hiszünk abban, hogy a miniszterelnök az az államférfiú, aki tényleg munkába állítja — i tizenkettedik órában — azokat a „kotrógépeket, amelyek elsöp- rik a nemzet javait szaporítani akaró és tudó karok út- jából“ azt a bizonyos „hínárt“, s ezzel piedesztálra emeli a magyar nemzet erkölcsi és anvagi javait szaporító munkát és annak hivatott munkásait. VIRAÁG BÉLA amilyeneket most 68—70 éve a Duna mind a két partvonalán, a most kihalóban levő nemzedék a partok agyonépítésével elkövetett. Most tehát ezt a Tabánt, — az egykori Kelenvölgyét — meg kellene menteni ugyanettől a balsorstól i és általa vissza kellene szerezni azoknak az előnyöknek legnagyobb részét is, amelyeket Buda népe az akkori rendezésnél elveszített. Fokonkint alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy a mai Tabán kettős völgyha j- lása helyén kellene elhelyezni a Nemzeti Stadiont, a Gellérthegy, a Naphegy, és a Várhegy lankáinak, továbbá a hatalmas gyógyforrás centrumnak és vízi versenyedre kínálkozó Dunapart- nak gondos fölhasználásával. Meg kellene ezt tenni, még azon az áron is, hogy a már talán elfogadott intézkedéseket még az utolsó percben is visszacsináljuk, amivel nemcsak Budának adnánk vissza az ú. n. fürdőváros veszendőbe menő lehetőségeit, hanem a fővárosnak is egy hellén szépségű és nemességű kör- ünneplési (szentistvánnapi) központot adhatnánk, az országnak pedig olyan híres olympiai ünneplő helyet, ahol a három hegyoldalból talán egész millió néző közönség láthatná nagy nemzeti ünnepeinket. Aminek híre röpülne az egész világon és nekünk nemcsak dicsőségei, hanem olyan idegenforgalmat és fürdőközönséget is szerezne, amiről ma még álmodni is alig merünk. Tisztán tapasztalataimra támaszkodva és a fővárosi technikai szakértők véleményét előre is tisztelettel várva, vázolom ide azt a tervet, amelyet képzeletemben a görög földön látottak körvonalakban fölidéztek. A tabáni (kelenvölgyi) terület három részből áll: 1. ) A dunaparti Döbrenteitér felső részéből és a vele egy síkon levő területből, amelyen ma a gör. keleti szerb templom, a városi iskola épülete és az ú. n. Rácfürdő áll. 2. ) Ehhez csatlakozik a nyugati irányban fölfelé emelkedő szorosabb völgy, föl a Naphegy magasságáig. 3. ) A stadion szempontjából legfontosabb az északra diilő terület a Naphegy és a Várhegy között, a budai tornaintézetig. Ezt a területet, amennyire a szemmérték mutatja, a lejtők lenyesé- sével és a mélyedések feltöltésével a stadion kettős kitervezésére használhatóvá lehetne tenni s a körülvevő hegyoldalak építését úgy rendezni, hogy onnan minél nagyobb közönség nézhesse az ünnepi játékokat. (A lóversenytér Megyeren marad.) A görögkeleti templomot és a beljebb fekvő iskolát természetesen el kellene tenni az útból. A Rácz- fürdő és Rudasfürdő forrásai és fürdőépületei pedig szerves kapcsolatba jönnének az új alkotással, íme, ezek a futólagos körvonalak. * Bajosabb a pénzügyi nehézségekhez hozzászólani, mivel itt a szem- mértéknek szerepe alig van. Sokak véleményének adok azonban azzal kifejezést, hory a túlsó parton a belvárosi templom problémás odább tologatási tervéről le kellene mondani végképpen. Helyesebben el kellene azt halaszA Tabán föltámadása Irta: dr, KENEDY GÉZA n föld és a csillagok világa Gróf Bérén»! lános előadássorozata Budán volt, Budán van és Budán lesz a csillagvizsgáló IV. A láthatatlan világ rejtelmei. A kutató elmének igazi célja az ismeretlen dolgokat megtalálni és megérteni, legyenek azok akár a természet tárgyai, anyagi jelenségei, akár pedig elméleti, szellemi összefüggések. Hogy íz mennyire való, annak bizonyítékai az ú n. „szórakozott" tudósok. Egyedül csakis n kitűzött célt látják maguk előtt, külsőségekre, saját magukat illetően nem sokat adnak. Nagyon mulatságos volt például az angol Davy Humphry (1778— 1823), aki kémikus, fizikus és technikus volt egyszemélyben, még pedig világhírű. Kutatásai közben bezárkózott laboratóriumába és néhány napig ott is pihent — és öltözködött is. Mikor aztán megtalálta a kitűzött célt, ismét megjelent családja körében, de oly puffadt kövéren, mint egy vizibeteg, mert bele lévén nevelve, hogy naponta tiszta alsónadrágot és harisnyái kell felvenni, — annyi harisnya és villogó gatya volt rajta, ahány napig dolgozott, mert a régieket elfeledte levetni. De volt is eredménye szórakozottságának, hisz hihetetlenül sok vívmánnyal és tudományos irodalmi munkával gazdagította az emberiséget. A tudományos kutatások legmesszebbható eseménye volt az a pillanat, amikor 1590-ben Janssen János Zachariás borbélysegéd, a magakonstruálta találmányával, az első mikroszkóppal meglátta egy vízcseppben az addig ismeretlen, láthatatlan világ titokzatosságait. Megjegyzem, a mikroszkóp párhuzamos találmány, mások is foglalkoztak vele, mint Lewenhoek, de eleinte, sőt majdnem két évszázadon át csak amolyan vásári látványosság — bolhabámuló — volt. Nagy tér nyílt meg akkor az emberiség számára és ez folytatódott távcsövek révén a csillagászatban, majd a fényképezés segítségével, legújabban az ű. n. Wilson-féle ködkamrában, a fizikai kutatások terén. A csillagászatban a fénykép rögzíti a szemmel észre se vehető égi változásokat, a WilsoR-kamrn pedig túltelített gőzökben lehetővé teszi, hogy a fényképező lemezen az alfa-sugarak által bombázott atommagokat niegrögzítsiik. Ugyanis az eddig ismert 92 elem mindegyike atomokból (a legparányibb egyéni alkatrész) áll. Az atom belsejében van a pozitív villamos töltésű atommag, amely körül a fénynek másodper* cenkint 300 ezer kilométeres sebességével keringő negatív töltésű e lektrónoU száguldanak. Az elektrónok számától függ az elem mibenléte. A hidrogénban 1 elektron kering, legtöbb az uránban, melyben 92 clektrón. — Az atom nagyságáról fogalmat alkothatunk magunknak, ha azt tudjuk, hogy egy 2 milliméter át- I mérőjű vízcseppben 420. . . és 18 nulla, vagyis egy 21 számjegyből álló mennyiséget képzelünk, ennyi atom' van a 2 mm. átmérőjű vízcseppben I Tudvalévő azonban, hogy maga az anyag (hidrogén, urán, arany, stb.) nem villamos, de hogy az atomban keringő negatív elektrónok egyensúlya állandó maradjon, az ű. n. atommag pozitív töltésében annyi pozitív villamosságú energia- egységnek kell lenni, ahány negatív töltésű elektron kering körülötte. Ha csak egyetlen egy ilyen pozitív töltésű elektront sikerül onnan eltávolítónunk, akkor az anyag összetartóságának egyensúlya megbomlik és maga az anyag átváltozik a 92 elem valamelyikévé. (Például: higanyból — arany.) Csodálatos ösztönszerüséggel érezte, sejtette ezt a régi alkimisták komoly és tisztességes szándékú része. Erősen szított tűzzel és különféle anyagok hozzáadásával igyekeztek aranyat előállítani, de hiába, mert eljárásukkal az egész anyagól tönkretették, illetőleg egybeolvasztották. A negatív töltésű elektronok ugyanis nem állanak szorosan egymás mellett, mint csapatban a katonák, hanem — 200 kilométernyire egymástól, — ami azonban csupán arányhasonlat akar lenni. Ezeket a nagy távolságra álló elektronokat kellett valamivel bombázni, hogy az egyes atomokban legalább egyetlen egyet valahogy eltaláljunk. Erre alkalmas a radioaktív sugárzású elemek, ú. n. alfasugara, ami nem egyéb, mint a héliumnak atommagja. A Wilson-féle ködkamra segítségével sikerült az ilyen atombombázást érthetően és szemléltetően leféynképezni. Világosan látni az alfasugarak szétágazó pályáját és azt a pontot is, ahol egy ilyen alfasugár beleütközik egy nitrogénatomba, mely széjjelrobban. Az első lépés mindenesetre megtörtént. Sok türelemre és kitartó munkára van szükség, hogy ezen a téren közelebb juthassunk az anyag belső, láthatatlan szerkezetének alapos megismeréséhez, s hogy ezt az új titkot ott használhassuk ki, a* hol leghamarabb szükségünk lesz rá, hogy az olcsó és kiapadhatatlan energiaforrásokat megtalálhassuk. Az utat, mely idáig vezetett, egy zseniális lengyel származású asszonynak köszönhetjük, akit a kifürkészhetetlen sors nem a konyha takaréktűzhely uralta vegyi laboratóriumába, hanem jövendő férje mellé, az egyetem chemiai laboratóriumába vezényelt, ahol Curie Péter tanár mellett dolgozott, és vele együtt fedie fel a láthatatlan világ titokzatosságait, sok-sok vágón csehországi, jonchimsthali szurokföldet főzve, szűrve, kristályosítva, amíg 1898-ban sikerült egy fél miligram sugárzó rádiumot előállítani. Ez az új elem, a rádium lett mintegy mikroszkópja az anyag legparányibb részeinek, az atomoknak, melyeket, igaz, hogy még senki sem látott, de amelyek tüneteit már nemcsak tanulmányozhatjuk, hanem fényképen meg is tudjuk örökíteni. Az eredmény azonban nem kétes, mert van már az emberiségnek egy olyan felfedezése, amelyet az ókori görögök is ismertek, sőt nevet is adtak neki: elektron, villamosság, s amely a XIX. századig csak laboratóriumi kísérleti célokat szolgált, s amelynek gyakorlati értékét 1789-ben Volta, majd 1820-ban Oersted t, 1831-ben Faraday, 1860-ban Reis és vele párhuzamosan Bell (telefon), 1867-ben Siemens (dinamó), 1879- ben Edison (villanykörte), 1888-ban Herz (elektromagnetikus sugárzás), 1896- ban Marconi (a mai rádió első megjelenése), . . . indította tovább a haladás útján, hogy az egész emberiség közkincsévé váljék, holott még ma sem tudjuk, hogy mi a villamosság, csak megnyilvánulásait ismerjük és használjuk. Mostanában gyakran olvasunk Piccard tanár sztratoszféra repülésének követőiről. Ezek nem hiába költekeznek és kockáztatják életüket. Keresik a világűrnek légtértől mentes sugarait, az ű. ii. kozmikus sugarak hatását. Azt már tuajuk, hogy ezeknek a sugarak nők óriási energiája mindenhová behatok az atomok magvába, a tenger legmélyebb fenekére és ezek a sugarak oly munkát végeznek, mint a több millió voltos villamos áram. (Villám: 100 millió Volt, 100 ezer Ampér.) Még néhány felszállás és ezt a titokzatos fátylat is fellebbenti az örökké kutató elme. Atomtöltés, rádiumsugárzás, kozmikussugarak, . . . röntgensugarak . . . vájjon mi is az a villamosság ? Nem maga az ősanyag? (Folytatom.)
