Budai Napló, 1933 (30. évfolyam, 1106-1151. szám)

1933-11-02 / 1145. szám

XXX. évf. 1145. az. 1933 november 2. ELŐ P1Z ÉTÉ S Egy évre . . . 24.— P Negyed évre . . 6.— P Egyes szám 40 fii). Egyesületek, amelyek­nek hivatalos lapja, — tagjai féláron kapják HIRDETÉSEK Egy hasáb széles, 1 magas sor egyszeri közlésnél 30 fill. Szövegsor ára 2 P. Ismertető közlemények megállapodás szerint. A hirdetések díja mindenkor előre fizetendő. Állandó' hirdetőknek nagy kedveim én y Buda érdekeit a várospolitika, közélet, közgazda­ság, társadalom és művészet terén szolgáló újság FELELŐS SZERKESZTŐ: VIRAÁG BÉLA Szerkesztőségés kiadóhivatal: II, Batthyány u. 63. Telefon: 50-2-96. Hivatalos órák: délután 4—6-ig. A „fordított“ város Különös melegséggel töltött el mindnyájunkat az a lelkes szózat, amellyel a fürdővárost, — Budát - köszöntötte Budapest székesfőváros főpolgármestere _ a Gellért-fürdő együk diszes termében, a „Budapest Fürdőváros Egyesület“ közgyűlésén, ahol mindnyájan ott voltak, akik ezt a „fürdővárost“ tiz év óta vagy ré­gebben építik. Fölszívtuk, megtapsol­tuk minden szavát, amelyek erejével pompás tornyot épített a „fürdővá­ros“ díszes épületének háztetejére. Minden mondásán látszott az őszinte hit és bizalom az eljövendő nagyságban, amelyet férfias elhatá­rozással, nehéz munkával kész még szebbé tenni. Valami fanatikus, szent meggyőződés sugárzott ki szózatá­ból — a becsületes ember igaz foga­dalma! Uj kép fejlett ki mindnyájunk lel­kében, aminek dísze-fénye volt a to­rony, amit a fürdőváros eszményi palotájára emelt, amely az ország most oly szűk határain túl ragyog Keletnek, Nyugatnak: — szegényedő Buda elemyedő- polgárainak jöven­dő boldogsága. , Kedves Olvasóm, aki betűzöd az itt leirt sorokat, bizonyára megüt­közve kérded, hogy ezek után miért írtam e sorok fölé címnek: A fordí­tott város? — amely cim alatt más­két évtized óta mutatok rá azokra a visszásságokra, amelyek nehezítik ennek a városnak boldogulását. Mert fáj, hogy téves látszatok, hamis mezbe öltöztetett, valóságnak beállított, a jóhiszemű embert meg­tévesztő színpadi beállítások ismét áldozatot követelnek. És áldozatul eshet éppen az, aki szive egész me­legével, lelke minden rajongásával tovább építeni igyekszik azt a díszes házat, amelynek csak a teteje van meg, de se alapja, se tetőt tartó fa­lazata nincsen. Ezt a milliós várost, a maga ezer bajával most egy éve vette át a fő­polgármester úr és becsületes jóhi­szeműséggel fogadta el valóságnak mindazt, amit elébe tártak. A fürdő­város ragyogó eszméjét is, amely ennek a városnak jövendő fejlődését van hivatva szolgálni. Úgy is van. Ezeknek a kétezer évnél régebb idő óta ismert gyógyforrásoknak kö­szönheti keletkezését és létét Buda és ez a város — a magyar királyok széke, a magyar nemzet büszkesége. És ha nem a Gellért-szálló fényes termében, előkelő, komoly társaság­ban vetődik fel a fürdőváros kér­dése, hanem valahol ott, ahol rögtön bizonyítani is nyílik alkalom, akkor a „fürdőváros“ fényes palotája si­ralmas kunyhót mutatna, amelyet nem továbbépíteni, nem toronnyal ékesíteni, hanem — újból kell épí­teni, lerakva annak biztos alapjait. Engedtessék meg nékem, hogy ezt az esti fényben oly ragyogó, sokféle színben tündöklő színpadot, nappal a napnak becsületes fénye mellett, a maga igaz színeiben mutassam be a főpolgármester úrnak. Magas hivatala módot ad neki, ■hogy nivatalos úton nézzen bele eb­be a ragyogó kérdésbe és meglássa annak sötét árnyékait. A fürdőváros alapját képező gyógyforrások ügyét — tudtommal — ma is még a csatornázást intéző ügyosztály kezeli, bizonyára azon az alapon, hogy ez is, az is a föld alatt kodorog. Ezen könnyű változtatni. Van a városnak erdészeti hivatala, fontos feladatát jól betöltő, de nem hasznothajtó üzem, ahol csupa szak­ember dolgozik a fejtől az utolsó szolgáig. Ott van a kertészeti hiva­tal, szintén nem hasznothajtó üzem, de föltétlenül szükséges a város szé­pítése érdekében és kifogástalanul vezették, európai nívóra fejlesztették a vezető szakemberek. Ott minden szolga képzett kertész. De van a városnak 93 olyan gyógy­forrása, amely megfelelő szakembe­rek vezetése mellett egy milliótól száz millióig terjedő hasznot hoz­hatna a városnak és polgárainak, — csakhogy megfelelő szakembere, ve­zető hivatala nincs. A gyógyforrás- szakértő — állítólag opálbányász, akinek egyéni tisztességéhez kétség nem fér, de talán még sem ő a hiva­tott gyógyforrás-szakértő. Szóval a gyógyforrások ügye — kétségbeejtő. I Egy séta a fürdők körül bebizo­nyította, hogy a Gellért-fürdőtől kezdve, a Császárfürdőig, — pont — I minden fürdő előtt ott áll a kotró­gép és utálatos zakatolással okádja a kavicsot, homokot a partra. Nem máshol, csak éppen a fürdők előtt. Mint fenyegető felkiáltójel áll a gyönyörű Erzsébet-ihid budai fejé­nél két legrégibb fürdőnk: a Rudas és Ráefürdő mellett a kazánház ret­tenetes kéménye, — még a Gellért­hegy tisztább levegőjét is megronfó füstjével. A Gellérthegy volna ter­mészetadta Eifel-tornyunk. Száz­harmincméter magasban más a le­vegő és 42 év előtt véres viták foly­tak a városházán, hogy az oda föl­vezető liftet: viz, gőz, vagy villany hajtsa-e, de ma, 42 év múlva még talán trassza sincs a fővárosnak, a hol ez a lift közlekedhetne. Pedig a fürdő vendég menekülni akar a füs­tös levegőtől. Csakhogy a 30 év előtt hozott rendeletet, hogy a budai olda­lon északon épült gyarakat, amelyek füstjét a Duna áramlása révén állan­dó déli levegőáramlás délre hoz­za, elárasztva Budát, a fürdővárost, sürgősen át kell helyezni délre, csak annyiban vették komolyan, hogy a század elején 11 gyárkémény füstölt a Margithidtól északra a budai par­ton és ma 23-at olvashat meg a hídon átkelő idegen. Éppen ezért a Gellért­hegy légfürdőjére okvetlenül szük­sége van a fürdővárosnak. A valódi idegenforgalom csak a fürdöügy, a gyógyforrások révén fejleszthető lukrativ iparrá. Ezt szolgálja néhány intézmény, hivatal és vállalat, köztük első helyen az „Idegenforgalmi Tanács“ és az „IBUSz.“ Az első minden praktikus elgondolás nélkül váló,’— a második tisztán abból üzérkedik, hogy ma­gyarokat visz ki, de idegent nem hoz be. Szolgálna a gyógyfürdők iránt ér­deklő idegenek forgalmát vnlanKf) lyes központi szervezet, de ezzel is hogyan állunk? Mondjuk, hogy egy japán ember tartózkodik itt néhány bétig és hazatérve, fölbiztatja reu­más, gazdag nagybácsiját, hogy Bu­dapesten szívesen látják a japán turáni testvért! és okvetlenül meg­gyógyul itt. A nagybácsi erre levele­zőlapot ír Budapestre a Curcomisz- szió-nak, elmondja baját, orvost kér, szállodacimet, árakat stb. és hat hó­nap múlva visszakapja saját levele­zőlapját azzal, hogy: Címzett isme­retlen! Nincs hely, ahol a posta ezt a levelet kézbesítse. De ha levelező­lap nélkül idejönne az a japóni űr, mindenféleképpen megnyuzzák. Az­után japán ember már nem jön ide. Minden fürdőnek világhírét az ivókúra alapozta meg. 93 gyógyvi­zünkből 80 iható. Nos és van itt ivó­kúra? Világszerte ismert keserű­vizeinket éppen ellenkező, tehát for­dított módon használjuk bi. Karls­bad ingyen adja a vizet, de ott kell inni a forrásnál és hat hétig költe­kezni Karlsbadban.j i Nálunk egy pengőt hoz palackonkint a keserűviz a termelő vállalatnak és azzal vé­ge. De fogadást merek ajánlani, hogy a keserű vizek vidékét: az öí'södi-völgyet, az őrmezőt száz vá­rosi tisztviselő közül 90 sohasem látta, sohasem járt ott. Beleértve a vezető tisztviselőket is. így elesünk a világhírt megteremtő legfontosabb tényezőtől — az ivókúrától. A Ru­dasfürdő forrásainak ivókúrája még gyermekcipőkben já/r. Kellő séta- park nélküli ivókúrát a külföldiek el sem tudnak képzelni. A keserűviz „forrásokat“ tehát ki kell sajátítani, "hogy azokat karslhadi módon kihasz­nálhassuk. A tabáni meredek hegyoldalba épülő fürdőváros a mankón, bottal járó reumás betegek számára — rémmese. A kitűnő ivóvíz a fürdőváros első kelléke és mi beomló alagutakat épí­tünk a Duna alatt, hogy a sokszor szinte ihatatlan pesti szűrt vizet át­hozzuk Budára, ahol 100 millió liter számra ömlik a tiszta gyógyforrás- víz a Dunába és lemondunk ezzel arról a nagy propagandaeszközről, hogy Buda-fürdőn (Buda-Bath) még a vízvezetéki csapokból is gyógyítóerejű forrásvíz csurog. Folytathatnám ezt napestig. Kár. Minderről néhány nap alatt pozi­tív értesülést „szerezhet a főpolgár­mester úr és — náeggyőződve mind­ennek igazságáról — ha még akkor is meggyőződéssel, hittel és bizalom­mal ragaszkodik e megváltó, szent eszméhez, akkor mi, akik igaz, ko­moly szeretettel és ügybuzgalommal szolgáltuk eddig is ezt a jó ügyet, mint a halálra szánt testörség állunk fölvértezetten a szolgálatára és tég­lákat hordva igyekszünk majd le­rakni azokat az alapokat, amelyeken tényleg, a valóságban fölépülhet a fürdőügynek az a pompás palotája, amelynek tornyát oly lelkesen meg­rajzolta számunkra a főpolgármes­ter úr — szegény Buda fölvirágoz- tatása érdekében elhangzott. szózaJ tában. Viraág Béla. A Várhegy festői szépséget meg­rontó, a nyugati oldalon folyó építke­zések szabályozásával foglalkozott a közmunkák tanácsa legutóbbi teljes ülésén, ahol az a vélemény alakult ki, hogy .a mostani állapot nem tartható fenn, mert a házak össze-vissza épültek és magasságuk is annyira különböző, hogy a Vár nyugati oldalát elcsúfítják. Döntés előtt a tanács helyszíni szemlét tartott. A keddi ülésen a szabályozási tervezetet elfogadták. Ez a tervezet megszabja azt, hogy a ,Vár nyugati ol­dalán a házak milyen magasak lehet­nek és gondoskodik arról, hogy a Vár festői képe szépségéből semmit se ve­szítsen az új építkezések által. A jövő­ben itt úgy szabad építkezni, hogy az épületek legalább öí méterrel legyenek alacsonyabbak a ;Vár bástyájának szintjénél. A Közmunkatanács kisajá­títási jogot kér, hogy úgy a Várban, mint a főváros egyéb helyén levő túl- magas épületeket megfelelő kisajátí­tási eljárás útján egy vagy két emelet­tel leépíttethesse. Kigúnyoltak, megtagadtak minket két évtizeden át, amikor minden gúnnyal, kicsinyléssel szem­ben fanatikus konoksággal küzdöt­tünk azért, hogy a Nyugat kegyét leső magyar nemzetet Kelet felé fordítsuk, ahonnan ered az emberi­ség minden lelki szépsége, hite, vallása, tudása, művészete — ahova bátran fordulhat reménység­gel, mert testvéri szív dobban feléje annak minden tájáról. Száz és száz esettel bizonyítottuk, hogy a magyar nevet lelkes tisztelet övezi a távol keleten, száz és száz bizonyítékot hordtunk fel, hogy a kelethez fűz minket múltbeli, . nagy hagyomá­nyunk és oda száll a jövőbe vetett minden bizodalmunk. Három évtize­des, unos-untalanul hangoztatott Szentirássá vált ez számunkra, amely lassan hódított tért és végül most igazunkra ráütötte a hitelesség pe­csétjét a miniszterelnök diadalútja, az őt ünneplő Keleten. Volt idő, amikor a keleti kérdés már annyira fejlődött, hogy a Bu­dán örök álmát alvó G-ül Baba nevű mohamedán szent) nevével megala­kult a magyar mohamedánok val­lásfelekezete és fölkeltette az egész Kelet érdeklődését Buda iránt, — amikor a Jáva sziget egyik szultán­jának az ott élő Szervei nevű ma­gyar levelezőnk által bemutatott „Budai Napló“ cikk címei között feltűnt a „muezzin“ és „Gül Baba“ szó s ennek révén értesült az itt Idén tavasszal volt éppen 50 eszten­deje annak, hogy a főváros törvény- hatósága br. K a a s Ivor bizottsági tag indítványára elhatározta, hogy Árpád honfoglaló fejedelem óbu­dai sírját felkutatja. E rendkívüli fontosságú ügy méltány­lásában I. Ferenc József király magán- péntzárából is adott e célra 50.000 fo­rintot, az ásatásokat meg is indították a III. kér. Táborhegy aljának környé­kén, minthogy azonban a sírt nem ta­lálták meg, a Tanóps a „valószínű hely“ környékét temetőnek jelölte ki azzal az elgondolással, hogy talán si- ásás közben idővel nyomra akadnak! Ez a temető közben szintén megtelt (a Bécsi út végén), már — amint tudjuk folyó mohamedán alakulásról, lelke­sen kijelentve, hogy jómódú alatt­valóit két hajón küldi el zarándok­úira Budára. A váratlan eredmény­től a kelet ellenzői, a nyugati textil- kultúra imádói, annyira megretten­tek, köztük az érdekeit tévesen védő IBUSz is, hogy ijedtükben azzal ré­mítettek az itthoni világot, misze­rint a keletről csak pestist és járvá- nyokat hurcolnak be és — szembe­kerülünk ezen az úton az eddig ve­lünk barátságban lévő Törökorság- gal is. Ezt is megcáfolta a minisz­terelnök útja, ahol a török barátság meg erősebben forrt össze velünk és a pestis híreket a kalkuttai egyetem rektora cáfolta meg itteni előadásán, Sir Hassan Suhrawardy, aki a pes­tisről szóló rémmeséket az elmúlt századba utasította vissza. ,A Budai Napló kétévtizedes mun­káját, kitertió| propagandáját meg­érlelte az idő, igazolták az események és hitelesítette maga, Magyarország miniszterelnöke. Elég voll a meglepetésekből! írja dr. Kozma ]enö a Vásárpénztár ügyével kapcsolatosan, fölvetve a kérdést, hogy ki van-e zárva az a lehetőség, hogy más üzemeknél és intézményeknél hasonló meglepetések érjék az autonómiát, az adminisztrá­ciót és Budapest polgárságát? Megálla­pítja, hogy a pártok ugyanott ültek a Vásárpénztár igazgatóságában, de az üzemek adminisztrációjába erőteljesebb beleszólási joguk és alkalmuk alig volt, mint ahogy más üzemeknél is alig van. Tehát a Vásárpénztárnál történtekről tiszta képet nem alkothattak, annak fontos ténykedéséről előzetes tájékozó­dással nem rendelkeztek. A vizsgálati adatok halmaza, éppen, a_pártok-részé­ről kiküldött igazgatósági tagoknak szolgált vaskos meglepetésekkel, nyil­vánvalóan azért, mert gátolva voltak az ügyekbe való betekintésben, holott a felelősségük adva van az intézmény összes gesztióiért akár az igazgatósági ülés elé hozták, akár pedig mint belső adminisztratív ténykedéseket intézték azokat az üzem vezetői és tisztviselői. Ez így nincsen rendjén, az ilyen meg­lepetésekből egyszersmindenkorra elég volt. Budapest törvényhatósága hajlandó minden radikális intézkedésre, hogy megelőzze az ilyen vagy hasonló meg­lepetéseket. Fel kell vetni nyíltan és őszintén a kérdést: van-e az üzemekben vagy más intézményünkben olyan el­képzelhető probléma, amely bennünket újabb meglepetések elé állíthat? Arról feltétlenül megnyugtató közlést vár és követel az autonómia és a főváros kö­zönsége, hogy minden üzemben meg van-e az adminisztratív ellenőrzés, amely kis és nagy gesztiókra kiterjed­ve minden kínos és kellemetlen megle­petést megelőzf Ha nem látjuk a meg­nyugtatás bizonyítékait, úgy elhárí­tunk magunktól minden felelősséget, akik nem látunk be az üzemek munká­jába. Az autonómiának nincsenek és nem is lehetnek titkai semmiféle vonat­kozásban. A főváros vezetőségének kö­telessége, hogy aggályos vagy nyugta­lanító jelenségeket az intézőszervek elé hozzon: megadjuk számára a legbrutá- lisabb felhatalmazást ahhoz, hogy egy- egy üzemnél rendet teremtsen. A helyzet tisztázása érdekében jelenti ki ezeket Kozma Jenő dr. a „Fővárosi Hírlap“ útján. I le is zárták — de sajnos, eredmény nem mutatkozott. Azóta a kérdés le is került a napi­rendről. A fenti évfordulón kívül most ak­tualitást ad e nagy kérdés ujrafelvéte- lének az a körülmény, hogy a székes- főváros mérnöki hivatalában éppen most folyik a Táborhegy végleges sza­bályozásának munkája, továbbá az óbudai hídépítés előmunkálata, amely hidat, azt hisszük, nem Attiláról kel­lene elnevezni, — amint tervezik, —- mert Attila ismeretlen sírja valószínű­leg a Tiszában van, hanem Árpádról, aki csakugyan a Duna mellett, az óbu­dai hegyvidék keleti peremén alussza örök álmát. Előre kell bocsátanunk, hogy az óbu­dai begyvidék e keleti, Dunára néző része már a rómaiak idejében temet­kezés helye, nekropolis volt s később, is a gótok, gepidák, avarok, akik leg­szívesebben utak és folyók mellé te­metkeztek sorosan, szintén ide hozták halottaikat. A középkor e nomád né­peinél a kremáció (égetés) volt alkal­mazásban, mig a már megtelepedettek­Í nél a humáció (földbetemetés) divott. Ez úgy történt, hogy az előkelő halot­tat kő vagy cserép, ágyra, a sík földre helyezték, fölébe ugyancsak kőből hosz- szukás, nem kerek kúpalakú, hantot emeltek, erre a belső ú. n. kurgán-ra jött a nagy kúp, az ú. n. „húnhalom,“ A honfoglaló magyarok ősi szokás sze­rint szintén nagy súlyt fektettek arra, hogy a sirok patakoknál, bővizű for­rások közelében, vagy élénk közleke­dési vonalak mentén legyenek, hogy a viz felélessze az elszáradt lelkeket, a túlvilági zarándoklásban. Erre a célra a bécsi út nyugati oldalán húzódó óbu­dai hegyvidék úgy vizbősége, mint a lábánál elhúzódó fontos régi ország­utak révén kitünően megfelelt. Azok, akik ma ide kirándulnak, nem is sejtik, mily, megszentelt helyen járnak s lépé­seik talán éppen Árpád vezér hamvai ■fölött dobognak, mert — köztudomás szerint.— Árpádot, is itt temették el. Régi Írásokban nyoma van annak, hogy a törökök és Óbuda régi lakosai e he­lyen rengeteg sirkövet, szarkofágot ás­tak ki. Ezeket akkoriban egy helyen halomba rakták, a köveket házak épí­tésére, a kőkoporsókat pedig jtatóvályuk- nak használták fel, úgyhogy bizony ezekből ma már nem sok maradt fenn. Tudvalevő, hogy az Óbuda—szentendrei utat is állandóan római vízvezetéki kövekből javították. Azt a körülményt, hogy Árpád sírja Óbudán van, Béla király névtelen jegy­zője, Anonymus említi még: ,,Oesta Hungarorum“ című művének 52-ik fe­jezetében; itt azt írja, hogy „az TTr megtestesülése utáni 907-iik esztendő­ben Árpád vezér e világból elköltözött és ünnepélyesen eltemetteték Óbudán egy kis patak forrása fölött, mely kő­mederben száll alá Attila király vá­rosába, bizonyára a várárok vizének táplálására, hol is a magyarok meg­térése után amaz kisebb egyház épült a „Boldogságos Szűz Mária" tiszteletéi­re, amely „Fehér“-nek nevezteték.“ Ezek szerint tehát Árpád nem csatá­ban, hanem otthon, 1 Óbudán .iEtzel- burgban“ halt meg kb 20 évvel a hon­foglalás után. Ez az Etzelburg (Attila- vár) a mai Szépvölgyi út kezdetén an­nak jobboldalán, az Újlaki téglagyár régi telepén állott. Azt is tudjuk, hogy az Anonymus említette Álba Maria egyházat 1015-ben építette Szent István királyunk az erdélyi Gyula, a besenyő Keán és a temesi Ohtum pogány ve­zérek ellen vezetett három győzelmes hadjárata után, elesett vitézeinek em­lékére, az óbudai nekropolison, amikor Árpád sirdombja még csak alig 110 éves volt. Ennek a bizonyára román- stilű kápolnának nyomát, mely való­színűleg nem a sirdomb tetejére, ha­nem melléje épült, még 1524-ből szár­mazó oklevelekben is megtaláljuk egész a török időkig. De igen sok adat őrzi emlékét az ennél régebbi időkből is. Az 1330-ban történt szomorú Viseg­rádi Záh Felicián eset után Nagy La­jos Erzsébet anyakirályné részére az óbudai prépostságból nagyobb terüle­tet vett át 1355-ben, amelynek ellené­ben az viszont Zala megyében 4 falut kapott. Ez az óbudai birtok a Margit­szigeten levő Ciprussá apácazárda (ké­sőbb tohercegi nyaraló) irányábaju kezdődött Óbudán s a Hármashatár- hegy és mai Gúggerhegy akkor Mogyo­róshegy megkerülése után ugyancsak a szigeten végződött. Az erre vonatko­zó oklevélben a határok pontos megál­lapítása végett ú. n. metálísok, határ­pontok szerepelnek (épületek, utak stb.) s a XIII. metális ott volt, ahol a „magna via*“ a nagy út, amely Álba Mária felé vezet, a „vallis crepido, a völgy szakadékján beletorkollik az esz­tergomi (ma Bécsi útba)." Ezt a ha­tárjárást IL Lajos király idejében 1524-ben (Mohács előtt 2 évvel) még egyszer meg kellett tenni, még pedig azért, mert a pontos határok ügyiben a királyné birtokához tartozó óbudai cívisek és a prépostság között vita me­rült fel. Ugyanis a királynői birtokon az adó kevesebb volt s így a polgárok azt akarták igazolni, hogy földjük nem a prépostság, hanem a királyné terű­Árpád sírja Óbudán Margittay , Ritán! dr. tanulmánya eredeti felvételeivel.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom