Budai Napló, 1930 (27. évfolyam, 979-1022. szám)

1930-12-03 / 1018. szám

XXVII. évfolyam. 1018. sz. Buda érdekeit a várospolitika, a közgazdaság, tár­sadalom, művészet és sport terén szolgáló újság. Előfizetése egy évre 24 pengő, félévre í2 pengd. Egy szám 5© fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal; I., Bors-utca 24. Délután 5—7-ig. Telelőn : 502—96. Felelős szerkesztő : VIRAÁG BÉLA Hirdetések ára: Egy hasáb széles, egy milliméter magas sor, egyszeri közlésnél 4© fillér. 20 mm. magas hirdetés 8 pengő. Szövegsor ára 4 pengd. Közgazdasági közlemények megállapodás szerint. A hirdetések dija mindenkor előre fizetendő. 1930 december 3. M &ecsllle# még a kalmár nemzeteknél is többet ért árunál, aranynál, pénz­nél és a világ nagy aranypiacán változatlan kurzussal állott min­den világromlás közepette. A nemzet életének talpköve a be­csület és becsület nélkül elpusz­tult a nagy bizánci birodalom. A becsület, nem elvont foga­lom, hanem élő valóság. Itt él köztünk, vezet, utat mutat, — mint a sziklafal szorítja vissza a becstelenség hullámverését, — szobor, — oltár, mely előtt térdet hajt a hívő, — hit, bizalom, a kétségbeejtő órákban. Érinthe- tetLen, tiszta, ragyogó. Inkar- nálódik egyesekben, akiket maga fölé emel a sokaság. Rossz szolgálatot tesz a nem­zetének, nehezíti boldogulását, tartóztatja szebb jövőjét, aki sa­rat hány feléje. A sár, a piszok lepattan róla, — de ezt a sarat örömmel látja a becstelenség, vájkál, hempereg benne, mint a sertés a mocsárban. A becsület inkarnációja szá­munkra itt Budán Ripka Ferenc személye. Egy fél évszázad nemes patinája teszi értékesebbé, — és mi budaiak, akik hiszünk benne, mint az oltári szentségben, — akik nemcsak az egyik kezünket, de habozás, kérdezés nélkül, va­kon tesszük mindkét kezünket érette a tűzbe, — nekünk fáj, hogy Ripka Ferenc azt hihette, hogy a reá freccsentett sárnak nyoma maradhat, — fáj, hogy megmutatta hótiszta tógáját, -— | fáj, hogy kételkedett bennünk és a mi hitünkben. Ebben a lerongyolódott világ­ban, nekünk nincs egyebünk, mint az a biztos tudatunk, hogy ennek a városnak az élén olyan egyéniség áll, akire olvasatlanul bízhatjuk az ország kincsét, a fő­város sorsát és a nyomor enyhí­tésére szánt minden összegét, — az ország minden vagyonát, mert az ő becsülete nekünk több min­den kincsnél, vagyonnál, — mert az ő becsülete a mi hitünk a jö­vendőben ! Jaj nekünk, ha majd a pápát fogják számadásra vonni, hogy miképpen sáfárkodott a Péter- f illérekkel ? Ripka Ferenc becsülete nem­csak az övé, — hanem ennek a városnak a becsülete és első sor­ban ennek a leromlott, elszegé­nyedett budai polgárságnak a becsülete, amelyet legfőbb őrnek állítottunk a kalmárlelkű Pest­nek. Nekünk ez szent! Viraág’ Béla. A Városmajor új temploma A legnehezebb viszonyok között, a Csaba-utcai kis szüli és alacsony alag­sori szükségkápolnából fejlődött ki a jelenlegi, sokak által kedvesen és jel­legzetesen elnevezett „városmajori erdei kápolna”. Bármennyire is bájos, és kedves ugyan ez az „erdei kápol­na”, mégis van egy nagy hibája, mondhatjuk „eredeti bűne”, melyet azonban a komműn utáni leromlott viszonyok magyaráznak, hogy nem tudja a nagy építkezések révén erő­sen megduzzadt hívősereget befo­gadni. Négy évig a csabauteai. katakomba­szerű szűk kis helyen sűrű verejtéke­zés közben, összepréselve szenvedtek a hívek, — hét év óta pedig az „erdei kápolnában” folytatódik ugyanez az állapot. Ilyen körülmények között termé­szetes, hogy a városmajori körzethez tartozó lakosság az új templom épí­tése iránt egészen csodálatos és meg­ható módon érdeklődik. Szinte szem­rehányással illeti a lelkipásztort és az egyházközség vezetőségét, mintha nem viselné ezt a szent ügyet elég aktivi­tással a szívén. Pedig a legutóbbi öt év alatt az egy­házközség a legszívósabb utánjárás­sal dolgozik e szent és lelki, erkölcsi, társadalmi és kulturális szempontból oly nagy kihatású kérdésnek megol­dásán. Az első terv az volt, hogy a jelen­legi templomot kibővítik, de ezt a megoldási módot el kellett ejteni, mert a főváros városrendezői szak­értője esztétikai szempontból nem já­rult hozzá. Ekkor merült fel az a sze­rencsés gondolat, melyet a főváros is örömmel elfogadott, hogy az új temp­lom a jelenlegi kápolna mellett, — az­zal árkáddal való öszeköttetés által — egységes épületcsoportot képezve, épül fel és a régi kápolna kultúrház céljait szolgálná. Arkay Aladár, a mostani kedves, magyaros erdei kápolna tervezője, el is készítette * az új templomnak gyö­nyörű tervét, mely a szeptemberi nemzetközi építészeti kongresszuson a külföldi, építészek között is nagy tetszést aratott. A szükséges telket a főváros már átengedte, a napokban megtörtént a hatósági templomtelek kitűzés, most már csak az van hátra, hogy a szakosztályok által elfogadott templomépítési tervek végleg jóváha­gyassanak és a jövő esztendő tava­szán egyelőre az egyházközség által összegyűjtött pénzzel megindulhatna az építkezés. A hívek öröme és reménye a lelke­sedés lángjait szítaná fel és arra ösz­tönözné, hogy e nagy műre továbbra is, fokozottabb áldozatkészséggel ada­kozzon, de a városmajori parknak végleges rendezése is előbbre haladna, amit a környékbeli lakók oly régóta kívánnak. A hívek nagy buzgóságát és szere- tetét jellemzi, hogy többen már előre megrendeltek nagy üvegfestménye­ket, melyeknek terveit karácsonykor a hívek részére közszemlére fog he­lyezni az egyházközség vezetősége. Teljes bizalommal és lankadatlan kitartással dolgozik az egyházközség e szép művön, remélve, hogy a nemes kegyúr, székesfővárosunk, ezt a cso­dálatos lelkesedést, akarást, áldozat- készséget a maga nemes gesztusával úgy fog honorálni, hogy a szép terv: a városmajori új kegyúri plébánia- templom 1932-ben megvalósul. Kriegs-au Emil. Púvá! Uns Franc ír. Olaj, aszfalt, földgáz Magyar- országon — „Sas Erdő!“ című munka nyomán Valahonnan messziről a sors ujja integet. Valakire rámutat, akinek nagy szerepet szánt, a nagy magyar nyomorúság idején. A „Bányászati és Kohászati La­pok” című tudományos folyóirat írja a következőket: „A petróleumra vonatkozó összes ismeretek bibliája, a világszerte is­mert „nagy Höfer” gyökeres átdolgo­zásra kerül. Az új kiadást Tausz, a karlsrohei műegyetemen Engler utó­da, rendezi sajtó alá. A most megje­lent II. kiadás 2. része a legkiválóbb szakemberek bevonásával készült s ebben Pávai Vájná Ferenc ismerteti külön fejezetben csonka hazánkban e téren történteket. Bevezetőben meg­említi, történeti sorrendben a legré­gibb kutatásokat s a régebben ismert véletlen leleteket. Ismerteti ezután az ország megcsonkításával elveszített erdélyi és egbelli kincseink pótlását célzó Böclch Hugó által céltudatosan megszervezett kutatásokat, amelyeket 1921. után szerző önállóan végzett Dunántúl s különösen az Alföldön. A hortobágyi és a hajdúszoboszlói vér­völgyi, kísérleti próbafúrások tanú­sága szerint a geofizikai maximumok közelében jelentkeznek a redőzések, brachyantiklinálisok. Ilyen brachy- antiklinálisba telepítette szerző a hajdúszoboszlói, karcagi és szegedi eredményes fúrásokat. Eredményei­ből különösen kiemelendő az a meg­állapítása, hogy az alföldi fúrások egyező rétegeinek azonosítása szerint a mélységben észlelt fiatal harmad- időszaki rétegek megállapítható redői a pleisztocén, negyedkori rétegekben a külszínen nyomozott redőkkel egy­beesnek. Ez a tömör összefoglalás az egész világ előtt ismertté teszi mind­azokat a gyakorlati és fontos tudomá­nyos eredményeket, melyek a leg­utóbbi évek nehéz viszonyai között jobbára szerző nevéhez fűződnek, megbecsülést szerezve egyúttal a ma­gyar tudásnak.” Pávait mi budaiak jól ismerjük, bár — ahogy egyszer már egyik szép cikkben megírta a Budai Naplóban — az erdélyi hantok alatt pihennek ősei, mégis mi. a magunkénak tekintjük, egy mindennél kedvesebb sírhant, az édesanyja farkasréti sírhantja révén, mely az ő meleg szívénél is jobban hozzánk fűzte s így a budai föld neki kétszeresen kedves a maga rejtelmei­vel, forró gyógyvízkincseivel. Nem a budai házacskája, az ilyen embereket a sírhantok és a szeretet köti le. Sze­retet! Ebből adnak neki olyan keve­set. Boldoggá tett már néhány várost az Alföldön. Földgázuk és forró gyógyfürdőjük lett általa, sokan-so- kan élnek belőle s akik meggyógyul­tak Hajdúszoboszlón, talán nem is tudják, kinek tartoznak hálával érttéf Megértés, támogatás helyett háttérbe szorítják, de ő azért csak szereti az Alföld népét és segíteni akar az ő nagy küzdelmében, de egyben harcol, az ő foldbelátó tudásával Buda jövő­jéért, a fürdővárosért. Messze minden panamától, minden karteles üzlettől, becsületesen a közért dolgozik mindig. Szeressük értté. Ez neki bizonyára mindennél kedvesebb. Megérdemli, mert, lám, ott künn Karlsruhe!)an is tudták róla, hogy van, hogy nekünk 61 s ő írhatja meg igazán ennek a tu­dományos német petróleum bibliának a magyarországi részét, pedig az ő igazi szakmája nem is az, Pávai a hévizekkel van eljegyezve. Ö a mi jö- vőnknek, a budai hőforrások, Buda­pest fürdővárosnak a szerelmese. Tisztára a mienk és Karlsruhe hiába kacérkodik vele. D. P. Az iparosok és kereskedők pafrónusa ^ipka Ferenc dr. Hubert Vilmos programme! adott az I. kér. Iparosok és Kereskedők Köre gyűlésén A választási mozgalom két nagy tényt váltott ki a politikai küzdő­téren: — az iparosok és kereskedők megbecsülését és a gyógyforrások fontos szerepét. Eddig egyik sem volt politikai kérdés, banem csak kortesfogás. A Községi Polgári Párt minden listáján, elől iparosok és ke­reskedők szerepelnek és minden na­gyobb gyűlésen iparosok szólalnak fel. E hó 2-án, kedden este az I. kér. Iparosok és Kereskedők Köre rende­zett nagyszabású gyűlést a krisztina- körúti Hajas-vendéglőben, amelyen nagy számiján jelentek meg más ke­rületek iparos egyesüléseinek kikül­döttei és hitet tettek Kozma Jenő pártja mellett, hűséget esküdve Ripka Ferenc főpolgármesternek. A gyűlést Ravasz László elnök nyi­totta meg és üdvözölve a megjelen­teket, szólásra kérte fel HUBERT VILMOST, a kör ügyv. ehiökét, aki hatalmas programmot adott, felölelve a keres­kedők és iparosok minden sérelmét, megjelölve a segítés módját. A tartal­mas programm egészen új eszméket vetett fel, mint amilyen az építési bíróság gondolata, mely az építési pereket volna hivatva gyorsan le­bonyolítani. A munkában elöregedett, de szegényen maradt iparosok agg­Egy budai kis muzsshajlék A KlsSa!udy>Szitiház története Irta: GEGüS OÄ^ISEL ár. II. Sovány, félszeg, hosszú orrú, apró ember volt ez a Kövessy Albert, de annál nagyobb talentum. Kissé érdes, recsegő hangon beszélt, sugározván magából ki az intelligenciát. Évekig voltam vele együtt, nagyon szerettük egymást. Akkor már formálisan tagja voltam a színháznak, mert Kö­vessy megtartotta Kápolnay Irént. Kedvence volt neki. Yégigéltem a küzdelmeit, velem beszélte meg a dol­gait, vele együtt keseregtünk, ha rosszul ment s örültünk, lia felvir­radt. Nehezen virradt. Pedig Kövess'y pompás társulatot szervezett. Oda csábította a vidék legjobb erőit. Ne­velőnek is nagyszerű volt. Egy-egy olyan talentumban gyönyörködtem ott, amilyent azóta sem láttam. Volt egy alacsony, kissé bicegő, nem is szép, drámai művésznője: Arday Ida. Orgánuma, színjátszó tehetsége cso­dálatos nagy volt. Márkus Emíliával mérhettem össze. A fogyatékosságai, kis termete, bicegő járása^ nem en- | gedték tovább Óbudánál. Évában — meri „Az ember tragédiájáét is elő­adta Kövessy -—- Magdolnában, Hen­riiéi fuvarosban olyan művészit pro­dukált ez az istenadta nagy tehetség, hói y szinte szédültem bele. Gyúr- ‘ maiin Alice finom, intelligens társal- gású színésznő, Kápolnay Irén, Er­délyi Gizella, a férfiak közül Latabár, — a Király Színház kitűnő „La- tyija”, mint húszéves fiatalember, — Keszler Ede, áld visszament királyi ügyésznek, pedig nagyon talentumos drámai színész volt, Morva.y Antal a tragédiák hőse, Nagy Bella, a ké­sőbbi J ókainé, Sarkadi Aladár a Vígszínház volt kedves komikusa, Pa- taky Ferenc a Nemzeti Színház tagja stb. Kövessynek nagy ambíciói vol­tak. Maga rendezett, dolgozott, új darabokat hozott, előadta Az ember tragédiáját, Magdolnát, A vasgyá­rost, még az Ördög piruláit is, pedig az nagyon megpróbálta a kis színpad kezdetleges technikáját. Volt neki egy díszletmestere, úgy hívták, hogy: Vasinkó. Ördöngős fickó volt. Egyszer előadás közben leszakadt a vasfüggöny, kis híja, hogy rá nem esett Kápolnay Irénre. Nagy volt az ijedelem, hogy nem mehet tovább az előadás, pedig, — csudák csudája! — közönség is volt. Szerencsére kéznél voltam, mint inspekciós rendőr. Ro­han hozzám Kövessy: mi lesz most?! Mentem a színpadra, hol az a Va­sinkó! Jön a kis ember s mondja, hogy ő egy hajókötéllel fel tudja kötni a vasfüggönyt. Hát lássuk! Vasinkó felkötötte s én kiadtam az | ordrét: mehet a darab tovább. Saját rizikómra tettem, ha még egyszer le­esik ez a vasmassza, engem csuknak be. Nem esett le. Kövessy az előadás végén egyenesen a nyakamba borult. Megmentettem áz estét. Tlven jó ba- - j.tunk ni K^'rc I A derék Vasinkó pedig azután is ezermesterkedett. Csodálattal adóz­tunk neki, amikor például berendezte technikailag Az ember tragédiáját. Még csudásabb volt az Ördög piru­lája. Ahol az égbe emelkedő szék, fog'yó gyertya éppen olyan remekül szuperált a keze alatt, mint az or­szágúton a le- és felcsap ódé útmuta­tó-kar s a darab száz meg száz, furcsa és nehezen előállítható felsze­I relése. Vasinkó mindezt nagyszerűen kieszelte s kellő művészettel meg is csinálta. Kedvesen emlékezem vissza a kis múzsahajlék legnagyobb szenzáció­jára, arra a mélabús, kékszemű, gyö­nyörű emberalakra, aki többször meg­jelent a szerény Ids páholyka mélyén s szelíd nézéssel kísérte az előadást, amelynek keretében egy szép, magas, életerős, sok művészi tehetséggel meg­áldott fiatal leány igyekezett magá­nak utat tömi a pamasszusra. A költőkirály volt ez, Jókai s amikor megláttam őt páholyában, mindig el­fogott a csendes áhítat s egyszerre úgy láttam, hogy csodálatos fényes­ség sugározza be a kis színházat. El­képzelhető, mit jelentett nekem, ami­kor a magyar szellem e csodált óriá­sát ott éreztem a közelemben. A kis Kövessyvel meg egyáltalán nem lehe­tett beszélni egy-egy ilyen Jókai- estén. Rettenetes nagy tisztelője volt ő is a költőkirálynak s többször be­szélte nekem, hogy nem nyugszik ad­dig, amíg „Az új földesúriját szín­padra fel nem dolgozza. Ö ezt tar­totta legalkalmasabbnak a színpadra. Valahogy mégis lemardt, meri ké­sőbben egy másik direktor, Hevesi Sándor, dolgozta át elég ügyesen s a darab sokáig fenn maradt a Ma­gyar Színház játékrendjén. A fiatal színésznő Nagy Bella volt, akit később Jókai feleségévé is tett. Szép színpadi alak volt Nagy Bella, kifejező arccal, meleg, szép nagy ter­jedelmű orgánummal, nem közönsé­ges színjátszó tehetséggel. Ha jól emlékszem, „Magdolna”-ban és a „Dalma”-ban lépett fel, igazi, szép sikerrel. Volt egy kis fogyatkozása, nagyon rövidlátó volt, úgyhogy meg­esett vele, mikor a csábítót lelövi a színpadon, agyával fordította oda a revolvert s a drámát egy kicsit el­rontotta, mikor á revolver mégis el­sült. A lövést ugyanis a színpad mö­gött adták le, — az ügyelő, aki lőtt, nem láthatta, hogy a művésznő for­dítva fogta a pisztolyt, csak a közön­ség vette észre s nevetett rajta. Szegény jó Kövessy Bercit azon­ban sem a kitűnő társulat, sem a jó előadások, sem a költőkirály varázsos megjelenése nem tudták megmenteni a bukástól. Voltak bizony olyan es­ték, amikor az előadást ketten, ő a direktor, s én az ügyeletes rendőr, néztük végig. Megkívánta ilyenkor is a színészeitől, hogy úgy játszanak, mintha zsúfolt ház élvezné őket. Egyszer már annyira voltak, hogy a felesége, aki bár egy kissé molett, de kitűnőhangú színésznő volt, elpana­szolta nekem, hegy a jegygyűrűjét is zálogba kellett tennie. Lehorgasztott fővel mértük Kövessyvel a színház udvarát s szótlanul lestük egymás gondolatát: mit lehetne itt tenni? Honnan, honnan nem, egyszer elő- kapari egy zsidó operát, amelynek „Szulamith” volt a címe s zenéjét Goldfaden nevű kíitjűn.ő keleti mu­zsikus írta. Fogta magát, átdolgozta ezt a j argon-darabot s a muzsikát is átíratta Donáth nevű karmesterével s egyszer csak színpadra hozta. A da­rálj tárgya bibliai: Sulamith és Ab- solon szomorú históriáját tárgyalja s teli van megható, érzékeny jelenetek­kel. A hadból megtérő Absölon a pusztában találkozik a gyönyörűsé­ges Sulamithtal, akivel nagy szere­lemre lobban s fogadást tesz neki a pusztai kútra és a vadmacskára, hogy sohasem hagyja el. Mire azon­ban hazaér, elfelejti Sulamithot s fe­leségül veszi Abigailt, akitől gyer­mekei is lesznek. Itt jön azután a sö­tét tragédia: Abigail egyik gyermeke kútba esik, a másikat pedig vad­macska. tépi szét. Eljött hát a hűt­lenségért bosszút állam az eskü két tanúja, a kút és a vadmacska. Az érzékeny darab, amelynek tény­leg csodaszép volt a muzsikája, mesé­sen beütött. A közönség tódult a színházba s ki nem fogyott az élve­zetből. Igen jó volt az előadás is Sulamithot a szép, nagyhangú éne­kesnő, a direktomé alakította, Abi­gailt Kápolnay Irén, Absolont az ér ceshangú, akkor még daliás meg jele nésű Érczkövy Károly. A h árorr kérő között volt Sarkady Aladár é; Pataky József. En suite ment a da rab vagy százötvenszer. Kövessy csal azt sajnálta velem együtt, hogy olyai kicsi a színháza. Volt már kocsi-pari a Duna.parton, meg a Lajos-utcán

Next

/
Oldalképek
Tartalom