Budai Napló, 1929 (26. évfolyam, 936-978. szám)
1929-01-07 / 936. szám
Budapest, 1929 január 7. BUDAI NAPLÓ V meghívásnak rendszerint annál is inkább eleget tesznek, mert tudatában vannak annak, hogy földieik igyekezni fognak megfelelő szállást és ellátást nyújtani, a látnivalókat megmutatni, szóval az idegenben való tartózkodásuk alatt mindenképen kezükre fognak járni. Nagyon természetes, hogy az idegen városbani séjour kiválóan kellemes, ha ismerőseinkkel tölthetjük időnket s kalauzolásuk mellett járhatjuk be a várost és vidékét. így könnyen érthető az, hogy ismét hazatérve, boldog-boldogtalannak elmondják, hogy mily kellemesen és aránylag olcsón töltötték idejüket, ebben vagy abban a városban. Igen gyakran túloznak is, rendszerint a város javára s akaratlanul is olyan reklámot csapnak annak, hogy új és új vállalkozók akadnak, akik ott kellemes napokat akarnának eltölteni. Az ilyen idegenkolóniák Budapest idegenforgalmában rendkívül előnyös hatással volnának s jelentőségük még fokozottabb volna, mint a nyugati városokban, mert az ilyen idegenkolóniák lakói, akik időközben fővárosunk nevezetességeit megtekintették, és ismerik, földieiknek cicerone s némileg tolmács gyanánt szolgálhatnának. Szerencsére Budapest városának elrendezése rendkívüli alkalmas idegenkolóniák befogadására, azaz abban a helyzetben van, hogy az idegeneknek megfelelő lakónegyedet Snyújthat, mely körülmény végtelenül fontos egy •olyan városban, amellyel az idegennel való bánásmód nincs ép a helyzet magaslatán, mert nincsenek — mint külföldön — az apáról fiúra szálló ebbeli tradíciók. Mintegy magától kínálkozik e célra: a Margitsziget és a Vár. A szigeten úgyszólván teljesen elkülönítve és maguknak élhetnének; a Várnak pedig olyan kicsiny a lakossága és annyira intelligens, hogy az idegeneknek nemcsak, hogy terhűkre nem volnának, hanem azokat mihamar megszokva, a legnagyobb előzékenységgel volnának irányukba. Ügy a sziget, mint a Vár szinte predesztinálva vannak arra, hogy a természet szépségeit, jó levegőt és nyugalmat kereső idegenek tartózkodási helyévé legyenek; alig hiszem, hogy ennél szebb és alkalmasabb helyet találhatnának széles e világon. A két hely között, jóllehet a sziget bájos volta mindenkit elragad, idegenkolóniai szempontból, a Várnak kell adnom az elsőbbséget. A bástyasétány, a királyi várkert, a halászbástya, a kilátás úgy Pestre, mint a budai hegyekre: mindez annyi természeti és kulturális élvezetet nyújt, amiről a pesti embernek, sajnos, még ■csak fogalma sincs. Azért mondom „sajnos“, mert az idegenforgalom emeléséhez némileg hozzátartozik, hogy a város lakói saját tulajdon városukat ismerjék s érte lelkesedni tudjanak. (P. Zs.) (1912 április 16.) Az idegenforgalom aranyfonala lassan, lassan Budapestig elér s annak egyes szálai az itt járt idegenek szívét köti erősen hozzánk. Egy-egy epizód, tapasztalat, megfigyelés és kellemes meglepetés adja ez aranyszálak anyagát, a legmelegebb kapcsolatot teremtve külföldiek és magyarok között. Még a régi közmondást: Nápolyt látni és meghalni! — is megváltoztatta éppen Nápoly legnagyobb hoteltulaj donosa, 'amikor az Országház belső szépségei után a Dunára nyúló tornácra lépő vendégsereg elé Buda felejthetetlenül gyönyörű panorámája tárult és tapsolva felkiáltott: Budapestet kell látni, hogy boldog érzéssel élhessen az ember. Ez az igazán isteni város! — De nemcsak a természeti szépségek, hanem az emberi művelődés tökéletességei is megragadták a külföldi szállodásokat, amiről egy német előkelő vendég ezt mondotta: Becsben olyan szállóban laktam, ahol sem a higéniát, sem a vízvezetéket nem ismerték és •ezek azt mondták, ne menjek a balkáni Budapestre! A Szent Gellért- szállóról csak annyit mondhatok: „Bár otthon is ilyen pazar kényelemmel ellátott, remekül berendezett hálószobám lenne!” — De mindenek- felett a magyar szépművészet (amiből sokkal többet kellett volna megmutatni!), a tősgyökeres Magyarország tetszett a legjobban. Amikor a sok útálatos jazz-band után felcsendült a „Jaj, de magas ez a vendégfogadó...”, a külföldiek is megpróbálkoznak a csárdással s mikor a cigány elhúzta, lelkesülten kiáltják’ újra! újra! — (1925 nov. 27.) Keleti zománc jutna Budának, ha egy már régen hangoztatott tervet magáévá tenne a város. A budai Várhegy Pestre néző oldalán vagy más, a balparton is látható lejtőn egy minarettcs mecset építése adná meg azt, mely egyúttal a mozlim- vallású katonaság imahelye volna, de szívesen fölkeresné minden Bu- -dápcsten átutazó török is. E tervre vonatkozólag most egy városi képviselő oly eszmét vet föl, mely ezt a tervet csekély költséggel tenné megvalósíthatóvá. A Rózsadomb elején, a Margithid közelében áll a Gülbaba sírja néven nevezett Wagner-villa, amely felől az a legenda szól, hogy az öreg Wagner építésznek azt jósolta egy török kártyavetőnő, hogy addig él, amíg ezt az épületet be nem fejezi. Az öreg úr aztán gondját viselte, hogy a villája sose készüljön el és a négy torony egyike így maradt csonka. A beküldött terv szerint, ezt a negyedik csonka tornyot kellene minarettszerűen kiépíteni, ahonnan egy Boszniából kirendelt müezzin — török szokás szerint — üdvözölhetné Allah-t! A mi vallásunkat nem kellene tőle félteni, e miatt senki sem térne át a mohamedán vallásra. Buda látképét pedig kedvesen megváltoztatná és megszerezné nekünk azt a keleti zománcot, amelyre idegenforgalmi szempontból nagy szükségünk van. Az államnak különben is céljai vannak ezzel az épülettel, melyet bosnyák internátus számára akart egy ízben megszerezni, s ha ez megtörténnék, akkor az udvar hamar átalakítható mecsetnek. (1908 júl. 16.) Jl íörök jelleg pusztul a budai török fürdőkről. Régi keletű ez a pusztulás, mert mindent lerombolt elkeseredésében a kereszténység 1686 után, ami a törököktől ránk maradt, csak a fürdőket kímélte meg, de némileg átépítette őket. Három fürdője volt itt a töröknek: a Rudas, a Király- és a Császár-fürdő. Kupolás épületeik a XVI-ik századból valók. Csakhogy mind a három valószínűleg „hamán” fürdő volt, azaz földalatti fűtött izzasztó terem, vízmedencék nélkül, mert a török nem a vizet kereste, hanem inkább izzadt, dörzsöltette és szappanoz! atta magát és ezt lemosták róla néhány csésze vízzel. Ezekből lettek aztán a tükörfürdők. Minden tatarozás rontott a külsejükön és most egyenkint átépítés alá is kerülnek. Pedig kár ezért a kis keleti zománcért. Az idegen súlyos pénzt adna a megtekintéséért. (1918 okt. 25.) Mecset Budán. A Budai Napló szerkesztőjének más helyen már volt alkalma kifejthetni, hogy egy mecset a budai vár oldalban, mily festői kép volna Pestről, s mily alkalmas eszköze az idegenforgalomnak. Erre vonatkozólag most a következő sorokat kapjuk: Budának, főleg a várnak tényleg megvan a keleties allűrje, jól lehet, hiányzik valami, ami nemcsak idegenforgalmi, hanem egyúttal néptörténeti szempontból is igen érdekes momentum volna s ez a törökök mecsetje a karcsú minarettel, amelynek, eltekintve a régi emlékektől, már csak azért is volna jogosultsága, mert Budán a nagyszámú mozulmán katonán kívül is találkozik „igaz hívő“. Budapest leírásából, amelynek nagyon rövidnek és nagyon érdekesnek kell lennie, sok mindent el lehet hagyni, de a mecsetről, — ha már meglesz — valamiképen meg kell emlékezni, még akkor is, ha leírással egyáltalán nem szolgálnánk. Minden grandiózus látványosságnál, a parlamentnél és a Láncúidnál is nagyobb hatást keltene, ha Budapest leírásában ilyen vagy hasonló sorokat lehetne olvasni: „. . . Az est leszálltával a keresztény templomok között szinte félve meghúzódó mecset karcsú minarettjéről mélabús hangon hívja imára az igaz hívőket az ősz szakállú müezzin. Rezgő hangjából szinte kiérezni, hogy mennyire bánkódd? afelett, hogy Buda várában nem többé az igaz hívők ura, a kalifa az úr.“ A fogékony lelkű idegen, e sorokat olvasva már látja képzeletében, hogy gyűlnek imára, félénken osonva a házak mentén, a turbános, hosz- szú szakállas muzulmánok, akik bizonyára ivadékai az annak idején Budán garázdálkodott hitetleneknek. Mert ne feledjük, minden intelligens ember sokféle változatban olvasott a törökök mecseteiről és misztikus istentiszteletükről. Nem egy idegen pedig akként fog gondolkozni, hogy elnéz Budapestre, legalább látott egy keleti színezetű várost, és muzulmán istentiszteletet, anélkül, hogy a távol Kon- stantinápolyba kellene elmennie. Tudom, lesznek sókan, akik óriási naivitásnak fogják deklarálni e felfogásomat, viszont megvagyok győződve arról, hogy egyetlenegy sem akad köztük olyan, aki csak némileg is ismerné az idegenforgalom lélektanát. (P. Zs.) (1911 április 9.) A török időkből a mecseteken kívül üs voltak épületek Budán. így például volt török főiskola is, amelynek alapítását Szokoli Musztafa basának tulajdonítják, aki Budán nemcsak mecseteket, hanem „medresse- ket”, azaz főiskolákat is építtetett. Ezekről bővebb adatok nem maradtak fenn, de általában a török példák nyomán a mecsetek szomszédságában kell őket feltételeznünk. Dervis kolostoroknak is kellett épülniök, mert dervisek Budán három helyen voltak és pedig a felhéviznél (Császárfürdő), a Musztafa mecseténél, a mai Király-malom tájékán és az alhéviznél (Rudasfürdő). Ezekről sem tudunk semmit többet. Egy érdekes emléke volt még a török hódoltság idejének a Gellérthegyi favár, a Blockhaus, amelyet 1566-ban II. Szu- lejmán szultán parancsára Arszlán pasa építtetett a felsővár védelmére s amely fontos szerepet is játszott a későbbi ostromoknál. (Innen a Gellérthegy német neve: Blocksberg). Ugyancsak Arszlán pasa erősíttette meg a vár falait is. Mátyás király palotája is Szulejmán pasa alatt, 1541—43 lett kormányzó palotává, a pasa maga ugyanakkor a mai hadtestparancsnoksági épület helyén volt házak egyikét alakíttatta át a maga részére szerájjá. A várfalakon azután Szokoli Musztafa is építkezett 1580-ban és mikor 1599—1600-ig másodízben volt budai pasa, 1599- ben befejezte a vár erődítési munkálatait és a „Hosszú arcvonalon” a várnak a Vérmező felé eső lejtőjén a Fehérvári-kaputól az u. n. Csizlia- lomig (a Nádor-kaszárnya alatt) a mai Lovas-úton egy törésekkel sűrűn ellátott alsó bástyát építtetett, a körbástyákat és körvédeket pedig boltozatokkal látta el, amelyek mint alag- védművek összeköttetésben állottak a vár üreges pincéivel. Ezek még most is a várbeli öreg házak rejtelmes érdekességei. A várfalakon látható fél- körű párkánytagozat még a török építések maradványai. Ezt mind be kellene mutatni az idegeneknek. (Dr. Lechner J.) 1919. szept. 4. Aibdurrarrtsn libái Amant, az utolsó budai basa „Az ősök hagyománya erős fegyver. Est nem szabad a múzeumokba elraktározni, ezt bele kell vinni a mai harcba, amely a holnapot alapozza meg”. Dr. Ripka Ferenc főpolgármester. Az ősi Buda történelmi emlékművei újból gyarapodni fognak. Az Agg- Jiáizy Kamii ny. alezredes, a m. kir. Hadtörténelmi Muzeum h. igazgatójának, a budai emlékek lelkes barát- j ának kezdeményezésére megindult hadtörténelmi emlékmű- és emléktáblasorozat egy darabja, a Mohácsi vész 400 éves évfordulójának alkalmával rendezett emlékünnepek során, f. évi szeptember 2-án fog megjelenni a történelmi levegőjű ősi Bécsikapu- téren. Az albán, vagyis arnauta származású 70 éves Abdurraman Abdi pasa, a török hódoltságbeli budai kerület (pasalik) pasája és Buda katonai parancsnoka volt. 1686 szept. 2-án, délután 3 órakor esett el a Bécsikapu környékén. A mai Iskolatérről indult utolsó útjára, fegyverrel a kezében halt meg. A magyar utókor nem láthatja benne a gyűlölt ellenséget, hanem csak a lovagias ellenfelet, akinek a nemes párviadal után ma, 1926-ban, Rodostóért és a szabadság- harcot követő magyar emigrációért, valamint a világháború török hősiességéért lovagias, úri magyar tisztelet- adás jár. (1926. VIII. 15.) Az utolsó budai basa, hős Ali pasa, aki mint valódi katona, ott esett el a bndai várban, amelyet védett a gyaur frenkik ellen, — megérdemelte volna a régi és új török barátság révén, bogy emléktáblával jelezzük azt a helyet, ahol egyik legjobb vezére, legjobb vitéze elhullott. — De idegenforgalmi szempontból is fontos, hogy ilyen történelmi helyek mindenféleképen megjelölve érvényesüljenek, és igazán nem ártana a Várnak, ha a Bécsi kapu mellett, pont azon a helyen, ahol az utolsó budai pasa hősi halált halt, a kövezet közé nagy háromszögű kőlap kerülne néhány szó- nyi szöveggel. Alig kerül valamibe s ha elkopik, tegyenek helyébe újat és kerítsék körül csillag alakban elütő színű kövezetkockákkal, hogy feltűnő legyen. Ennél az esetnél pontosan ismerjük azt a helyet, ahol a halálosan megsebesült török vezér leroskadt. Örökítsük meg, — szegény török testvéreink némi vigaszára. (1917. nov. 30.) Egyetlen mód, hogy Buda polgársága talpraáll- hasson és régi jólétét ismét visz- szaszerezze — a fürdőügy kellő elméleti és gyakorlati kiépítése. Negyven éve csinálunk Magyar- országon idegenforgalmat és fürdőügyet, de amilyen rosszul kezdtük, olyan rosszul folytattuk és éppen ezért egyetlenegy lépéssel sem tudtuk ezt a mindennél fontosabb ügyet előbbre vinni. Miért? Minden újabb és újabb mozgalom, mely o két nagy eszme érdekében megindult, becsületes jóakarattal — mindegyik úgy kezdte és úgy folytatta, hogy állandóan nyugat felé nézett. És ez volt a hiba. Nekünk keletre kell fordulnunk. A müveit, fejlett nyugat, mely Svájcon át, Németországon és Ausztrián, vagy Olaszországon át jut el mihozzánk, itt visszaeső, alantasabb kultúrát talál, ami lehet egy kissé érdekes, de nem vonz olyan mértékben, hogy erre az országra és erre a városra is kiterjedjen az a hatalmas idegen- foi’galmi folyamat, amely számára mi a medret ássuk. Nyugatról csak kivételesen, csak speciális esetekben jönnek betegek vagy világjáró idegenek. Itt körülnéznek, a város tetszik, de unatkoznak és továbbmennek. Ez a tény, ez az igazság. Minden egyéb, amit rá akartunk eddig disputáim az emberekre^ — hamis, téves teória. Nekünk kelet felé kell fordul- nimk. Törökországban kevés propagandával, de annál nagyobb eredménnyel tudjuk megértetni, hogy a budai világhírű fürdőket — a törökök építették. Haza jönnek, ha ide jönnek. Itt minden kő, minden cseppnyi gyógyvíz az ő dicsőségüket hirdeti. Az a beteg török ember föltétlenül ide jön és nem megy sem az olasz, sem a francia fürdőkbe. De szívesen jö.n ide a bolgár, az ukrán, a lett, a finn és valószínűleg a lengyel is, aki évszázadokon át már járt is ide. Keleten kell nekünk nagy propagandát kifejtenünk, mert ha ez sikerül, akkor a nyugat már magától jön ide, mint a kelet első nagy városába, — viszont a keletről jövők Budapesten találják meg az első nyugati várost és Budán a világ legjobb gyógyvizeit. A Magyar Mérnök- és Építész- Egyesület, Budának fürdőügyi célokra való átépítését és Budának óvárossá, régi várossá, Mátyás király városává való átépítését tegye lehetővé. Patinát, külső díszt és értéket adunk ezzel Budának. Do szükséges az építési szabályrendelet módosítása itt is, mert minden lakást, még a kétszobásat is, úgy kell ezentúl építeni Budán, hogy abból legalább egy szoba, külön bejárattal, kiadható legyen. A komoly fürdőügyi előkészületnek 40.000 szoba kell. Ezek nélkül nincs fürdőváros, nincs idegenforgalom. 1917. dec. 4. IRODALMI REKLÁM Budapest idegenforgalma érdekében Budapestnek semmiféle régi épületéről, műremekéről vagy egyéb nevezetességéről, sajnos, nem igen írtak, világszerte olvasott poéták vagy írók, pedig az ilyesmi kitűnő és állandó reklámnak bizonyul. Egy városról, amelynek megtekintéséért messze utat teszünk, időt és pénzt áldozunk, kell, hogy valami vonzót és érdekeset már régebben vagy legalább is előzőleg hallottunk, vagy olvastunk légyen. A régi emlékek végtelenül vonzzák a pihent s az utazásuk ideje alatt dologtalan idegeneket. Merem állítani, hogy Spanyolországnak, a régi mór királyok fenséges szépségű Alhambrája nélkül, alig volna idegenforgalma. Igen jellemző tünet s igen alkalmas arra, hogy tanulságot vonjunk le abból a tényből, hogy Spanyolország idegenforgalma főleg nagynémetekből, osztrákokból és magyarokból rekrutálódik, azaz oly nemzetbeliekből, akik Heine verseit olvasták a mórokról, Granadáról és a régi Spanyolországról, ami az illetőkben felkeltette az érdeklődést és az odautazásának a vágyát. Egy ízben egy fiatalabb német házaspárral utaztam egy kocsiszakaszban Párizs felé. A fiatal asz- szony egyre kérlelte az urát, első útjuk a Notredame elé vezessen: Mindenáron azt akarta megnézni elsőnek. Kétségtelen, hogy már régebben vagy közvetlenül utazásuk előtt olvasta Hugó Viktor regényét, Notre Dame templomáról és ez tett rá oly mély benyomást. Ne csodálkozzunk tehát azon, ha Velencébe, Rómába vagy hasonló történelmi emlékű városba való megérkezés előtt, az elsőízben odautazó idegent, úgyszólván a láz veri ki a meghatottságtól, kíváncsiság- és izgatottságtól. Tegyük fel, hogy már 10 évvel ezelőtt meginvitáltunk egy Ana- tole France-t fővárosunkba, elkalauzoltuk volna Budára s akadt volna valaki, aki érdeklődését ez ősrégi magyar vár és város megható történelmi múltja iránt fel tudta volna kelteni, a célból, hogy egy regényének történetét Budán játszhassa le. Ha France lelkesülve a nyert impressziókon, elbűvölve a vár és királyi palota mesébe illő szépsé- . gétől, érdekességétől és megkapó fekvésétől, tényleg mégírta volna az egész művelt világot érdeklő regényét, úgy meg lehetünk róla győződve, hogy Budapestet, Magyarországot és államiságunkat világszerte jobban ismernék, mint ma. Ez a reklám vagy harmincezer példánynak külföldön levő elhelyezésével legalább is kerek százezer koronába került volna. Első pillanatra nagy summának látszik, tényleg azonban potom összegre kell, hogy becsüljük, mely összeg azóta már százszorosán megtérült volna az idegenek nálunk elköltött pénzeiből; eltekintve az erkölcsi eredménytől, amit taksálni természetesen nem igen lehet. Elvégre a mulasztás nem éppen helyrehozhatatlan. Az sem elengedhetetlen feltétel, hogy éppen Ana- tole Francénak kell azt a bizonyos regényt megírnia, amely lejátszódhatnék az Anjou-korban, ami egy kis nemzetközi vonatozást vinne bele, de teljesen modern tárgyú is lehet. A fő dolog, hog^ -^fónevü szerző legyen, lehetőig francia, angol, német, amerikai stb. könyv- kereskedőknek kellene ingyen eladásra átengedni, hogy kifizetődjék nekik azoknak nagy reklámot csapni. Az előszóban vagy száz sorban rövid leírást kellene adni Budáról, azaz Budapestről, /független államiságunk kidomborításával. Az efajta reklám szükségességéről megoszolhatnak a vélemények; azzal a körülménnyel azonban számolni kell, hogy az utazó publikummal Budapestet valahogyan előbb meg kell ismertetnünk, mert az idegennek bármily fényes és nagystílű reklámmal egyszerűen azt mondani: „— íme, itt van egy gyönyörű szép város, melyet érdemes megnézni; jöjj el tehát!” —- Ez nagyon problematikus valami. P ólak ovit s Zsigmond. (1913 április 9.)
