Budai Napló, 1919 (17. évfolyam, 607-629. szám)
1919-02-09 / 612. szám
'AO X17I. évi. 612. szám. Buda érdekeit a várospolitika, közgazdaság, társadalom, művészet és sport terén szolgáló újság. Előfizetése egy évre 24 kor. Egy szám: 50 fill. Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1., Bors-utca 24. Telefon : 24—77. Felelős szerkesztő: VIRAÁG BÉLA. Hirdetés ára: Egy hasáb széles és egy centiméter magas terület egyszeri közlésénél 5 korona. Minden további centiméter 3 korona. Nyilttér sora 10 K. Szöveg között 15 korona. A hirdetések dija a megrendeléskor előre fizetendő. 1919. február 9. 3 msgyor szivekhez! A Nemzeti Kaszinó közgyűlésén a Széchenyi emlék-serleggel kezében gróf Széchenyi Emil mondotta az emlékbeszédet a legnagyobb magyar felett. Szavai nemcsak a kaszinónak, hanem az egész magyar nemzetnek szóltak s az emlekbeszéd ide vonatkozó részét az illusztris szónok készséggel átengedte lapunknak közlés céljából. Ez alkalommal beszéde elején üdvözölte a harcterekről és hadifogságból visszatért tagtársait és meghajtotta előttük az elismerésünknek és hálánknak zászlaját, inert — úgymond — őket is Ugyanaz a szent érzelem lelke- silette és vezérelte a lezajlott élet-halál harcnak rettenetes megpróbáltatásain keresztül, mely érzelem áthat minket mindannyiunkat utolsó csöpp vérünkig, szivünk utolsó dobbanásáig: a rendületlen magyar nemzeti érzés. Magyar nemzeti érzés! Hát lehet-e erről, szabad-e erről ma még beszélni? Elszorul a szivem, midőn e rettenetes kérdés előtt állok ! Midőn azt látom, hogy a Széchenyi István által megjósolt nagy Magvarország élő testéből ellenséges érzelmű szomszédaink, büntetlenül és ellenállás nélkül annyi területet rabolhatnak el, amennyi nekik tetszik; midőn azt látom, hogy a szobatudósok rideg álláspontjára helyezkedve,önszántunkból több előjogot kínálunk nemzetiségeinknek, mint amennyit azok valaha is kívántak;' midőn evvel szemben látnom kell, hogy a harctereken oly példátlan vitézséget tanúsított hőseink félrevezetve, most már magyarok ellen küzdenek és csak akkor ismernek fegyelmet, csak akkor ébred fel bennük újra a hősiesség, mikor a magyar nemzeti érzelmek kifejezésre jutását, védtelen emberekkel szemben meg kell akadályozni ; midőn látnom kell, hogy az annyi dicsőséget látott nemzeti színeink jelvényét sárba tiporják és gyalázzák, holott a nemzetköziség jelvénye napról- napra bántatlanul teret hódit; midőn mindezt látom, lehet-e, szabad-e még Magyarországon magyar nemzeti érzésről beszélni? Én úgy érzem, ha még annyira erőt is vesz rajtunk a szomorúság, az elkeseredés és a szégyennek érzése, ha még annyira sülyedt is Magyarország jövőjébe vetett hitünk, a magyar nemzeti érzésről beszélni nemcsak lehet, nemcsak szabad, hanem kell is. Mert gyáva meghunyászkodás és elismerése lenne ez annak, hogy nem vagyunk életképes, államfentartó faj, hogy önként lemondanánk állami létünkről és magyar voltunkról s evvel megbecstelenitenők számtalan magyar hősnek szent emlékét, akik hazánk védelmében áldozták fel reménydus, ifjú életüket. Széchenyi István ébresztette fel az elnyomatásnak hosszú korszaka után öntudatra a magyar nemzetet. Az ő beszédei, az ő irodalmi működése, de elsősorban az ő tettei fejlesztették és erősítették meg a magyarban a kiirthatlan nemzeti érzést és államférfiaink mostanáig ezen dicső példához híven, mindenkor elsősorban magyar emberek voltak S' csak azután politikusok, mert élesedett légyen bár ki a közélet porondján közöttük az elvi harc még annyira, egyben ők mindig találkoztak : a magyar nemzeti érzés ápolásában. Bizalommal kell tekintenünk a jövőbe, mert a magyar nemzeti érzés még nem hallhatott ki teljesen a szivekből. S ha ideig-óráig ezen érzelem érvényesülésének útját is állja a roszindulattal, könnyelműséggel és tudatlansággal szövetkezett nemzetközi theoriáknak terrorja, előbb-utóbb, de ki fog az törni elementáris erővel és félrelökvén minden idegen, a nemzet szivében nem gyökerező bálványt, vissza fogja diadalmasan hódítani uralmát a megtévedt és kishitű magyarságon s visszanyerve tiszta ragyogását, tündöklő vezércsillagként fog utódaink előtt lebegni, Széchenyi István e szent hagyatéka! Magyarország a legközelebbi jövőben éli sorsdöntő óráit. A hajdan vitéz, önérzetes és még ellenségei által is megbecsült magyar nemzet, a belső meghasonlás által megbénítva, megtört ellenállóképességgel, mindenkitől, de mindenkitől elhagyva, szivszorongva várja győztes ellenségei ítéletét. Sóvárgón fürkésző szemeink előtt egy áthatolhatatlan lepel födi el a jövőnek e titkát. Nem tudjuk, vájjon Magyarország természetadta határai, vájjon a magyar nemzetünk a keleti barbársággal szemben évszázadokon keresztül hűségesen teljesített történelmi hivatása, vájjon a magyarságnak a nemzetiségeivel szemben kétségen kívül álló magasabb kultúrája, elegendő jogcím lesz-e arra, hogy tényleg igazságos békében legyen részünk. Nem tudjuk, vájjon Magyarország területéből mi fog megmaradni; nem tudjuk, hogy tagtársaink közül kik lesznek kénytelenek, a változott viszonyok kényszerhatása alatt, egy idegen hatalomnak jogfenhatóságát elismerni. Mindezt sajnos nem tudjuk. De bármi legyen Szent István birodalma sorskönyvébe Írva, bármi legyen a magyar nemzet végzete és bármilyen idegen állam fenhatósága alá szóródjék is szét a magyarság, belőlünk magyarokból Széchenyi István hagyatéka, a magyar nemzeti érzés, kihalni nem i-pg soha! Gróf Széchenyi Emil. \aplo: ——s"™Jßuda, febr. 8. Nem nyugszanak meg a budaiak a forradalom első napjaiban — talán elsietve — hozott egyik határozatban, mely bennünket legszebb látványosságunktól, világhírré méltó szobrunktól s ezzel nagyobbarányu idegenforgalomtól foszt meg. De kicsinyes és a forradalom magasztos céljaihoz nem is méltó ez a határozat, mely az Erzsébet szoborra összegyűlt három millió koronát elvonja e nagyszabásúnak tervezett művészi alkotástól s azt más közcélokra fordítani határozta. Erzsébet királyné régen a múlté. Nem is volt Habsburg, hanem épen olyan mártírja ennek a háznak, mint mi magyarok. Nem is volt királyné, hanem szegény szerencsétlen földönfutó. Sorsa a sorsunkhoz hasonló. Ez a nép pedig szerette. Vele kapcsolatban nem kell sem ellenforradalomtól, sem királyügyek tárgyalásától tartani. Nem szeretnénk, ha a szociá- -i4o nagy eszmét az a vád érné, hogy az élő királynét ugyan az anarchisták ölték meg, de az emlékét a szociális uralom. Nincs mit tartania a halottaktól- — Minket Budán azonban anyagi érdekeinkben is sért ez a határozat, mert e remélt szobor elvesztésével elveszítjük remélt idegenforgalmunkat is. Ez a kérdés a zsebünkre is megy, nemcsak a kegyeletünkre. A három milliós alapra vonatkozólag uj terv merült fel, mely most van kiforrás alatt s amellyel legközelebb részletesen foglalkozunk. A nemzetiségi kérdés egyik legalaposabb ismerője, Jancsó Benedek tanár mutatta ki legutóbb hatalmas tudásbeli felkészültséggel a nemzeti követelések tarthatatlanságát. Bebizonyította, hogy a magyarok honfoglalása egyetlen ma élő nemzet jogainak sérelme nélkül ment végbe s a nemzetiségek kivétel nélkül a magyarok honfoglalása után húzódtak be lassan és fokozatosan az országba, menedéket találva a magyarság vendégszeretetében, a keleti népek, főképen törökök elől. A történelemre támaszkodva meggyőzően mutatta ki, hogy Magyarország mai tótsága nem a honfoglaláskor itt talált csekély számú szlávság utóda, annál kevésbbé van köze a csehekhez. Az oláhságnak még nyoma sem volt abban az időben Magyarországon. Dokumentálta, hogy Magyarország világtörténelmi hivatásában a civilizáció és kereszténység védbástyá- jaként való szereplésében csak a magyarság vette ki a részét, súlyos véradót fizetve, mig a nagyobbrészt I hegyes vidéken meghúzódó nemze- i tiségek a törökkel háromszáz éven át tartó harcok alatt szabadon élhettek és szaporodhattak. Csakis ezáltal és az újabb bevándorlásokkal magyarázható, hogy a török pusztítás megszűnte után a XVIII. században oly nagymérvű arányszám- ellolódás töriént a magyarság hátrányára. Ugyanis ekkor az elnép- telenitett területek betelepítése nagy erővel megindul ugv, hogy a ma Magyarországo ’ő nemzetiségek fele a XVIII. sz an beköltözőitekből származik. Csak röviden ! . . . vetette oda Bokányi a városi tanács ülésén Becsey Antalnak, aki részletesebben foglalkozott a közoktatásügyi kérdéssel, mely ma a magyar nemzet egyik legfontosabb kérdése. A tanács tagjai nagy érdekkel hallgatták e fejtegetéseket és meglepte őket Bokányi türelmetlen közbeszólása, sőt tiltakoztak is ellene. Ez utóbb úgy jelent meg a sajtóban, mintha a két tanácsbeli tag összekoccant volna, holott ez nem állja meg a helyét. Két erős egyéniség gyakran kerül egymással szembe, anélkül, hogy ez a kölcsönös megbecsülés ^s a baráti érintkezés rovására esnék. Bokányi utóbb más, de elfogadható okokkal magyarázta meg türelmetlenkedését, amit Becsey azzal viszonzott, hogy a kikötő építő bizottság ülésén ő ajánlotta harmadik alelnöknek Bokányi Dezsőt, akinek gyakorlati tudására e nagy munkástömeget évekig foglalkoztató közmunkánál rendkívül szükség van. A kikötő épifő-bizott- ság ezt honorálta is s igy a két tanácsbelinek kis karambolját elintézték — röviden. Polgártársak ! Ha Önök a szocializmus igazságait elfogadják és azoknak az életbe való átplántálását közös akarattal, közös munkával hajtják végre, akkor ennek elsősorban Önökre nézve lesz üdvös hatása. Önök ebben a deferálásban és az abból eredő közös munkában expiálják elődeinknek összes méltánytalanságait, melyeket azok, — mi tagadás — a proletársággal szemben halmozottan követtek el. Mert hogy a közös munkában való találkozás ki fogja küszöbölni azt a bizalmatlanságot, mely az idők hosszú sora óta kinai falként választotta el a proletárt a polgártól, az bizonyos. Ennek egyik nagy haszna az volna, hogy a proletárt érzelmileg közelebb hozná a kultúrához, ami a kultúrának csak kedves lehet, amennyire mindig kedves az, ha az ellenségből barát lesz. Ez a találkozás a közös munkában mindenesetre fel fog deríteni olyan félreértéseket is, amelyek idáig kiforrásai voltak a proletárság ellenséges érzületeinek a polgárral szem-
