Budai Napló, 1918 (15. évfolyam, 571-606. szám)

1918-12-15 / 604. szám

XV. évi. 604. szám.

Buda érdekeit a várospolitika, közgazdaság, társadalom, művészet és sport terén szolgáló újság. Előfizetése egy évre 24 kor. Egy szám: 50 fill. Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1., Bors-utca 24. Telefon : 24—77.

Felelős szerkesztő:

VIRAÁG BÉLA.

Hirdetés ára: Egy hasáb széles és egy centiméter magas terület egyszeri közlésénél 5 korona. Minden további centiméter 3 korona. Nyilttér sora 10 K. Szöveg között 15 korona. A hirdetések dija a megrendeléskor előre fizetendő.

1918.

december

15.

Válasz

Gerő Ödön barátomnak.

A „Budai Polgári Kör“-ben legutóbb tartott értekezletünkön elhangzott tartalmas előadásodhoz nem szólhattam hozzá azonnal, egyrészt az idő előhaladottságára való tekintetből, másrészt nem mertem készületlenül vitába bocsátkozni veled, mert nagy tudásod ereje fogva tartotta gondolataimat. — Most azonban kérlek, engedd meg, hogy utólagosan kapcsoljam észrevételeimet mindnyájunkat érdeklő fejtegetéseidhez :

A szociális fejlődés tudományosan képzett kutatói s a szociológiai elméletek hirdetői általában azt hiszik, hogy az újabb szociális berendezkedésekben rejlő törekvéseknek a végső célja a kollektiv alapon való termelés, azaz a munka és tőke közös kihasználása, avagy pedig a vagyon egyszerű kommunizálása.

Ez az, amitől sokan félnek mos-, tanában mináiunk ; érthetően es első sorban a nagy tőke és a nagy magánvagyon birtokosai és képviselői ellenzik a szociális törekvéseket; de másodsorban kedvetlenül nézik ezeket az avult társadalmi rendet élvező, vagy belefásult úgynevezett intelligens osztályok is. Ezért bármilyen szociális törekvés elnyomására, vagy megnyirbálására készülnek és szervezkednek régóta a kölönböző társadalmi osztályok és elemek, mintha ők ellenségei volnának az általános szociális haladásnak. Pedig hát ők nem ellenségei, hanem részesei ennek akaratlanul is, akár ellenzik és akadályozzák tőlük telhetőén e törekvésekei, akár nem ; mert az a fejlődés és haladás tekintetéből úgyszólván mindegy, hogy miként viselkednek ebben egyesek. Ez legfeljebb csak arra lehet befolyással, hogy nyugodt egymásutánban folytonosan, avagy hosszabb elnyomatás után forrada- lomszerii kitörések kíséretében következnek-e be az örökké élő fejlődési menetben az egyes egymást természetszerűen követő stádiumok, mint a milyenek például azok is, amiket a szociológusok kollektivizmusnak és kommunizmusnak neveznek.

Ha azonban nem az előre kigondolt elméletek keretébe igyekszünk beleilleszteni a szociális fejlődésnek szemeink előtt mutatkozó jelenségeit, hanem ellenkezőleg — a természet- tudományokban szokásos módszerrel — a tények megfigyeléséből eredő ismereteinket szőjük egybe, hogy a megfigyelt jelenségek magyarázatát találjuk meg, akkor arra a nézetre jutunk, hogy a kommuni- zálás, illetőleg a kollektivizmus nem végső stádiuma a haladó fejlődésnek, tehát nem is végső célja a mostani szociális törekvéseknek. Ezért nincs is okunk félni tőle.

ügy az előbbi szociális megnyilvánulás, mint az utóbbi csak egy- egy oldalhajtást — nem akarom mondani vizhajtása — az időbeli, vagy helybeli körülmények nyújtotta alkalommal véletlenül felszabadult általános szociális életerőnek,

Erről tanúskodnak ősrégi és legújabb, bárhol mindig a helyi körülményekhez alkalmazkodó példák az emberi nem fejlődésmenetéből. Felsorolok ilyeneket:

Kelet-india belsejében, az európai kultúrától még alig érintett területeken élnek egyes elszigetelt kisebb néptörzsek évezredek óta a legtökéletesebb — bár modern szociális alap nélkül való — kommunáliz- musban. Annyira kialakult ez az ő szűkkörü társadalmukban, hogy , nemcsak a vagyon és a semmiievés, hanem a gyermekek nevelése, sőt az asszonyok és viszont a férfiak kölcsönös használata is közös. Vagyis egy óriási család az egész néptörzs.

Ellenben Japánban, ebben az ősidők óta társadalmi béklyóban heverő országban, nem is oly régen — körülbelül 30 évvel ezelőtt — életre kelt hirtelenü! és szociális fejlődési előzmények nélkül egy kis köztársaság, szabadon összeverődő néhány száz családból, hogy azonnal a leghatározottabb kollektivizmus szabályai szerint kezdje meg megélhetéséért folytatott munkáját.

A japán kormány megengedte ezt az alakulást, illetőleg tűri, hogy ennek a sajátságos kultúrájában oly hatalmas országnak belsejében egy ilyen teljesen elkülönülő s idegen életet élő csöpp köztársaság tömörüljön, mert az olyan furcsa körülmények között létesült, hogy a kormány nem is ellenezhette. Talán szabad a történetét elmondanom:

Aszoszán egyike a legnagyobb tűzhányó hegyeknek Nipon szigetén. Évszázadok óta mindig csak füstölt igen terjedelmes kráterjéből ; egyszer azonban leirhatatlanul rettenetes kitörés közben annyi hamut dobott a magasságba, hogy teljesen elborította az eget és száz kilométernyire köröskörül a falvakban és városokban néhány napon át nappal is kellett világosságot gyújtani, olyan sötétség feküdt a tájon, hiszen a nap sugarai nem hatoltak át a sűrű hamuporfelhőkön.

Azután, néhány évre rá (1889-ben) megismétlődött a borzasztó katasztrófa. Ekkor azonban beomlottak a magas hegy kráterjének a falai; méretlen mennyiségű törmelék zuhant a mélységbe és kitöltötte az egész óriás tölcsért. Hamu, láva és beomlott föld tömte be és borította el a még terjedelmesebben kibővült kráter alját. Éles sziklagerinc övezte most a tölcsér peremét köröskörül s ennek közepét, az ismeretlen mélység fölött, az újonnan keletkezett sikföld foglalta el körülbelül 380 magyar hold területen.

S amikor ez az uj földdarab a kráterben egy-két év alatt kihűlt, odaköltözött két- vagy háromszáz japán család, egyengette a talajt, csatornába vezette öntözés céljából a helyenkint kiömlő meleg vizet, négy kis faluba sorakozó házakat épített, uj társadalmat kezdett köztársaság formájában és azóta gazdálkodik ott. Az elméletileg helyesebben ki sem gondolható kollektivizmus rendje szerint termel rizst, meg mást közös használatra. Nem törődik a körülötte fekvő hatalmas anyaországgal, de meg azzal se, hogy egyszerre csak levegőbe repülhet mindenestől.

És Németországban a viíághirü Zeiss-réle gyár, vagy az esseni Krupp-féie gyár, nemde más okokból helyezkedett hasonló szociális stádiumba; azért tette, mert különben a világhírében rejlő nagy előnyöket nem birta volna kihasználni; saját munkásainak adta át a nagyszerű vagyont, hogy ez folytatólagosan nőhessen még. Tehát ennek a sajátságosán beállott uj rendszernek sincsen semmiféle összefüggése az általános németországi szociális fejlődés akkori stádiumával; elszigetelten és messze túlhaladja ezt, mint az élő fán a hirtelen oldalhajtás a törzset.

Az anatóliai fensikon vagy két hétig barangoltam elkülönülten élő, Szíriából érkezett izmaeliták nomád törzsei között; ennek körülbelül tiz éve most. S ott láttam, hogy ezek a vagyonközösség kultuszában élnek, kollektivizmus nélkül, mert a helyi körülmények nem kívánják tőlük, hogy dolgozzanak.

Éllenben sehol a világon nem találok kommunisztikus, vagy kollektiv alapon serdülő terjedelmes országot, kialakult államot, egész társadalmat.

Bárhol azonban és bármikor — ha a helyi és időbeli viszonyok megengedik. — mutatkozik az előbbiek szerint a hajlandóság ahhoz, hogy kisebb közületek, családok, néptörzsek, gyárak lassanként, vagy egyszerre átcsapjanak és kihajtsanak oldalágakként az általános fejlődés bármely stádiumából a közös munka és vagyon élvezetébe. Nagy testületek, államok azonban sehol és semmikor sem. Ebben az arányokban való eltérésben és a véletlenül megengedett, avagy következetesen haladó fejlődés között levő különbözőségben rejlik a kommunizmus

és kollektivizmus disztinkciója a szociális törekvések végső céljától. Ezt nem szabad elcserélni.

Az oldalhajtásokat lehet nyesni, vagy fejleszteni és a fa erősítésére használni; a kertész ügyességén, gondosságán múlik ez. A fa így is, úgy is tovább nő, hogy kibontsa rendes ágazatát, teljes koronáját, éppen azért, mert van neki más végső célja; ez a szociálisan fejlődő nagy közületeknek, egész nemzeteknek kibontakozása. Ezzel pedig nem jár a részeknek teljes egyenlősége, hanem csak a túlságos ellentéteknek, illetőleg különbözőségeknek az egyengetése, mérsékelése, hogy az egész nagy szervezet egyes részeinek kárszenvedése nélkül az élet nyújtotta körülményeket lehetőleg célszerűen és teljesen kihasználhassa, még pedig az egésznek, a köznek és ennek minden részének érdekében. Ez minden élő szervezetnek a végső célja.

Ennek a szociális fejlettségnek ezidő szerint legmagasabb stádiumába emelkedett eddig köztudomás szerint néhány ausztráliai állam és talán Norvégia. Ott nincsen se kommunizmus, se kollektivizmus ; ellenben megismerhetünk ott olyan végső cél felé irányuló szociális berendezéseket, újításokat, amik megköny- nyitik az életet általában és miktől nem kell félni; amiket csak becsülni és szeretni lehet.

Erről azonban — szives engedel- meddel — máskor irok.

Dr. Lendl Adolf.

Tegnap elveszett az ország. Szomorú napja a forradalom lázas történetének ez a tegnap, ez a csütörtök, december 12-én. Összeomlott a haza fogalma, megszűnt a honszeretet, kialudt a hazafiság lángja. Elvesztünk. Az intemacio- nálé megfojtotta ezt a nemzetet, mely eddig bízott abban, hogy talpra áll a magyar, — és saját élete védelmére, nemzeti létének biztosítására, rabló zsebrákok ki- pusztitására nemzeti hadsereget tud szervezni. Ez lett volna az egyetlen, az utolsó mentség. Az inter- nacionálé mindezt megfojtotta egy vörös szalaggal a katonatanács a hadügyminiszter fölé helyezkedett s ezzel a nehezen összehozott hadsereg a pretoriánusok, a janicsárok, a strelecek szerepére jutott, amely vagy a nemzetet pusztítja e,