Budai Napló, 1917 (14. évfolyam, 96/564-102/570. szám)
1917-12-04 / 101. (569.) szám
ugyanazt a rabszolga-politikát követik, amely a római szenátust és népet a gazdasági megsemmisülés elé vitte: s akkor innen kell, hogy spartacusok támadjanak, akik a forradalom fáklyájával felgyújtják ezt a poshadt, beteglelkü társadalmat. Ezért az egész országnak elsőrangú létérdeke a szolgálati pragmatika keretében a tisztviselői kamarák létesítése, amelyet a beamterek erkölcsi függetlenségét biztosítsák; és létérdeke az ellátás jogelvének kimondása, amely lehetetlenné tegye a minimálisan 20 koronás életstandard mellett a 3 koronás napi béreket. Az eddig 15 milliárdra rugó hadikiadások minden terhe — az áthárítás következtében — végső eredményben erre a kisszámú embercsoportra, a fixfizetésiiekre hárul. Ha nem akarják a társadalom urai, hogy nyílt lázadásba kergessenek bennünket, akkor az agrárvédelmi és a fogyasztást terhelő adópolitika kicsinyes eszközei helyett térjenek át nyomban és sürgetően az egyetlen módra, amellyel a megnövekedett kiadások terhét racionálisan fedezhetik: a többtermelés politikájára, és az egyes tőkeérdekeltségek favorizálása helyett, nyiltan foglaljanak állást a föld és a nagyipar szocializálása mellett. * A szerteszórt falvak élete mindenkor csak másodlagos kultúrát teremthetett. Ezért már a kultúra kérdésének legelemibb szempontjából is szakítania kell a magyar közéletnek azzal az irányzattal, amely a város háttérbe szorításával mindenkor a falu, a tanya, a vidék érdekeit ápolgatta. A falu ebben a háborúban megmutatta a maga gazdasági kegyetlenségét és szívtelenségét: ha önző érdekei úgy kívánták, akár éhhalálra Ítélte a fogyasztókat; hiányzott belőle az emberi szolidaritás legelemibb foka is. Ezért olyan kommunáíis poí t ti ka megalapozására kell törekednünk, mely az itt is elburjánzott tőkés érdekeltségek, klikkedé uralma helyett a közérdek uralmát vigye győzelemre. A demokrácia prokla- málása itt is fegyver a kezünkben: korbács, amellyel a közélet oszlopai közé belopódzott kufárokat kiverhessük onnan. Talán éppen a főváros I. kerülete nyújtja a leg- szomorubb példáját annak, hogy a tőkeérdekeltségek terméketlen harca minő áldatlan következményekkel járhat egy kerület fejlődésére. Az évek óta vajúdó bo- ráros-téri-hid, amely a telekspekulációk miatt nem válhat valóra; a Gellérthegy tövének nekivezetett Erzsébet-hid, amely egv másik tőkeérdekeltség miatt vette ezt a groteszkiil halott irányt; a Déli Vasút folyton eltolódó kitelepítésének kérdése, ahol megint egy harmadik tőkecsoport érdekei gátolják a város fejlődését; a Krisztinából a legrövidebb utón a pesti oldalra vivő közúti közlekedés hiánya; a két villamosvasúti társaság tragikómikus torzsalkodása a hegyvidéki közlekedés elnyerése miatt; a budai hegyvidéknek közlekedés dolgában rettenetes elhanyagoltsága, mind-mind egy-egy ottmaradt holttetemként mutatja a tőke számum-szelének perzselő pusztítását. A testi és a fejmunka közös frontjának a tőke gyilkos erejével szemben azonban az adott percben csupán egy fegyver áll a rendelkezésére: az állami és a városi közéletben a politikai demokrácia megteremtése, A népjogok ereje az az éles fegyver, amellyel a munkával szemben sorakozó tőke frontját szertetörhetjük. Most mindenekelőtt a választói jog megteremtése a legsürgetőbb kötelességünk. Régi breton legenda ötlik a fejembe. Valamikor réges-régen egy várur elrabolta a nép legszebb leányát és bezárta várának legmagasabb tornyába a többi drága, a néptől elrablóit kincsei mellé. Páncélos porkolábot állított a torony elé, aki sasszemmel ügyeljen a leányra, mert ha az megszökik. akkor magával viszi a várur harácsolt kincseit is és megmutatja majd a népnek, hogy mely ut vezet be a várba. A pribék szüntelen figyel. Csupán minden ötven évben egyszer, úgy 1789-ben, aztán 1849-ben, meg 1914-ben, amikor véreső harmato- zik alá az egekből, csupán ilyenkor történik meg, hogy a porkoláb szeme meredten rászegződik a csudás, forró, véres esőre s ilyenkor elfelejt a rabra ügyelni. 5 ilyenkor történik meg, hogy a rab- leány felhasználja a percet, kiszökik a kapun s kötényében viszi a drágaságokat és kincseket. S amikor túl van a vár árkán, akkor kitárt karokkal rohan a nép felé, amely már rég halottnak hitte őt, amely már-már elfelejtette őt és ujjongva szórja szét az emberek közé a várur zsákmányait: a szabadságot, a testvériséget, az egyenlőséget, az emberi jogokat! Véres eső permetezik az ég aljáról: a. reakció, a feudum és a nagytőke páncélos pribékeinek szeme ott csiigg a véres harmaton. Most itt a perce, hogy a nép legszebb leánya,'-a sokáig elzárt, a néptől már-már elidegenedett értelem, a középosztályban kikristályosodott emberi intellektus kisurranjon a társadalmunkon még mindig uralkodó középkor kapuján. itt a perce, hogy tárt karokkal újra magához ölelje a népet, ^amelytől idegen erőszak oly régóta elzárta, s hogy ujjongó lélekkel, zsongó dallal, teli kézzel szórja ki a nép közé annak rég cl- harácsolt kincseit: a gondolatszabadságot, az emberjogot és a munkája után mindenkit egyformán, testvériesen megillető jólétet. Uraim, választók! Tárjuk fel a vár kapuit, hadd özönöljön be a nép; ez a perc egyúttal a magyar középosztály, Magyarország egész értelmisége felszabadulásának perce is leszen. Szét a kapuszárnyakkal! Aki akarja az általános, a nőkre is kiterjedő titkos választójogot; aki akarja a mai erkölcstelen kormányzati rendszer megbuktatását; aki akarja az ország gazdasági és erkölcsi erőinek fejlesztését; aki akarja a középkori privilégiumok eltörlését; aki akarja a föld felszabaditását, a hitbizományok eltörlését; aki akarja az állami, nem a múltat, de a jövőt szolgáló közoktatást; aki akarja a dolgozó középosztály megerősítését és szervezését; aki akarja a mindenféle uzsora lehetetlenné tevését; aki akarja a nemzetiségi békét; aki akarja a munkásság boldogulását és a modern szociálpolitikát; aki akarja a militarizmus terheinek csökkentését, az olcsó kenyeret és az igazságos adót: szóval mindenki, aki akarja a szabad, gazdag, művelt, független uj Magyarországot, az csatlakozzék az ORSZÁGOS POLGÁRI RADIKÁLIS PÁRT-hoz. Az ELNÖKSÉG
