Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-07-24 / 10. szám
Budapest, 1892. Julius 24. BUDAI HÍRLAP. 9 Ez a jövő zenéje, melyet a dolog természeténél fogva, mint valót és mint elkerülheti ént látunk — s a mely igy egyszerre megvalósulna, oly gyorsan, hogy még csak el sem tudjuk azt most képzelni. Buda nyomorúságának vége szakadna, — az elszegényedés helyét újból a régi jó mód foglalná el, — szóval erkölcsi és anyagi tekintetben egyaránt kivánatos és örvendetes volna a kiálli- tási hely kérdésének ily irányba való eldölóse. Csak ne soká késsenek vele! Hadd legyen elég időnk az elkészülésre! A „BUDAI HÍRLAP“ társadalmi hetilap, megjelenik minden vasárnap. Előfizetési ára a házhoz szállítva: Egy évre ...... 4 írt 4.0 kr. 6 hónapra ........................2 „ 20 „ 3 „ .............................1 „ 10 „ El őfizetéseket elfogad akiadóhivatal d. e. 10—1 óráig esd.u. 7 a 3—5 óráig. Az előfizetési összeget póstautal- ványnyaI lehet a kiadóhivatalnak megküldeni, vagy a hirlapkühordó által kézbesítendő nyugtatvány ellenében lefizetni, ha a lapot egy levelező lapon megrendeljük. Felkérjük mindazokat, a kiknek előfizetési gyűjtő-iveik vannak, hogy a gyüjtőiveket, melyeken előfizetők vannak, mielőbb beküldeni szíveskedjenek, hogy az előfizetők lapjukat megkaphassák. Üresen maradt iveket szintén kérjük beküldeni. Minden a lap kihordására von at kozó panaszt azonnal kérjük tudomásunkra hozni. W Nyáron az egész fürdő-évad alatt előfizetőink kívánságára a lapot bárhová utánuk küldjük, még akkor is, ha többször váltogatnak tartózkodási helyet A kiadóhivatal. Fő- és székvárosi zálogházak. A. szegény ember bizony nem mehet a hazai takarékpénztárba vagy a földhitelintézetbe pénzért, ha kölcsönre szorul. Arra pedig nagyon is hamar rászorulhat: betegség a családban. vagy halálozás, az azzal járó temetés és más körülmények a legtakarékosabb embert is oly rendkívüli kiadásokba keverhetik, hogy szűk keresményéből egyszerre nem telik Ezért sokszor áldásos intézmény a zálogház. De nem a mostani formájában! A mostani zálogházaknak ugyan meg vnn határozva a törvény által a szedhető maximális kamat, de tudjuk azt. hogy a törvényt könnyű kijátszani. A törvényes legmagasabb kamat mellett mindenféle elmeken és ürügy alatt annyi a költség, hogy a szegény ember még jól jár, ha 20 — 25°/0-os pénzt kap. így a szegényebb néposztály sokkal drágábban jut pénzhez, mint a módosabb: a mi elég viszás állapot. Ezen a bajon ügy lehetne segíteni, ha a zálogházi intézményt maga a hatóság venné kezébe. A „Főváros“ cimii lap erre vonatkozólag figyelemre méltó cikket közöl, melynek tenden- ciójával teljesen egyetértünk s melyet épen ezért szószerint átveszünk a következőkben. A cikk „A zálogházak intézménye“ cim alatt ezt mondja: „A zálogházaknak tudvalevőleg az az egyetlen feladatuk, hogy a szegényebb sorsú emberek, a kiknél időről-időre következetesen beáll a szükség, ez esetekben ne legyenek kénytelenek uzsorásokhoz fordulni, hanem olcsó kamat mellett vehessenek föl időleges szükségleteik fedezésére kisebb-nagyobb összegeket. A fővárosban fennálló állami zálogházak I s magánintézetek tudvalevőleg nem bizonyultak elégségeseknek ezen cél megvalósítására, a főváros rendkívül nagyszámú alsóbb néposztályának igényeivel, szükségleteivel szemben. Mennyivel inkább terjed, növekedik a főváros terjedelmében, iparában, kereskedelmében, annyival kevésbbé fognak a mai állapotok a célnak megfelelők lenni, már pedig a munkások, kisiparosok nagyon is rá vannak szorulva arra, hogy a zálogházi intézmény céljának megfelelően, valóban segítségükre legyen. , Előbb-ulóbb tehát mindene-etre szükségessé s elodázhatatlanná válik, bogy a főváros saját zálogházat állítson fel a budapesti lakosok részére és segedelmére, Tudvalévő dolog, hogy a magánzáíoghá- zak nyitására már azért kellett megadni az engedélyt, mert a fennálló állami zálogház, mely a magánzálogházaknál kisebb kamatokra dolgozik. a fővárosi viszonyokhoz mérten nem volt elégséges. Rögtön megszűnnék azonban ez a szükség, ha a főváros egyelőre csak a VI, VII VIII. és IX-ik kerületekben, a melyekben legtöbb a munkás, vagy szegénvsorsu nép, fővárosi zálogházakat létesítene. Ez nemcsak a lakosságra, hanem pénzügyi szempontból magára a fővárosra is hasznos lenne. A főváros ugyanis évente milliókra rugó összegeket helyez 'el helybeli nagyobb pénzintézeteknél három és fél százalékra. Ha ezen ösz- szegek egy részével a felállítandó állami zálogházakat látná el — azt véve fel, hogv ezek után hat százalékot kapna s a kezelési és fenntartási költségek két százalékot tennének ki — a jelenlegi magánzálogházaknál olcsóbb kamatot számíthatna s a saját tőkéjét is jobban kamatoztatná. Végül, ha a főváros elvileg kimondaná, hogy a fővárosi zálogházaknál a nyerészkedés ki van zárva, a kamatláb természetesen f'okrólfokra. évről-évre alacsonyabb lehetne s idővel a magánzálogházak megszűnését vonná maga után üdvös eredményképen. Nagy jótéteménynyé, valóságos áldássá válhatnának ilyenképen a fővárosi zálogházak a munkás és szegényebb iparos osztályra. Hiszen hány oly mesterség van, a mely az évadhoz van kötve, a mely főkép csak öszszel s ta- vaszszal, vagy a vásárokon hozza be a jövedelmet s a mely mellett az iparos természetesen rászorul az olcsó kölcsönre, a kész munkára való előlegre. Mert, ha valamely kölcsönnél, úgy a zálogkölcsönnél fö az olcsóság, a lehető legkisebb kamat. Magas kamat mellett a zálogkölcsön mit sem lendít a szegény ember sorsán. Felvetettük ez eszmét, melyuek életrevaló és üdvös voltáról meg vagyunk győződve s addig is, mig erre a fontos ügyre részletesebben rátérünk, felhívjuk az illetékes közegek figyelmét. A kivitelre nézve végre már most is félnapra. Hát lehet-e itt szó egyhangúságról, némaságról ? ! . . . No de hát magam is „goivá“-ból pesti jogászgyerekké alakultam, nemcsak saját véleményem, hanem Tamás bátyámé szerint is, kinek azonban hogyan-hogyan nem az effajta jogászgyerek a háznál — nem hiszem, hogy tapasztalatai folytán, — de nem sokára veszedelmes fráternek tűnt fel. Valami bogár furakodott Tamás bátyám fejébe, mely rohamosan rágta le eme lombos családi életnek számára már gyéren viruló őszi rózsáit. Pedig én csak igazi rokoni szeretettel csüngtem kedves Ella nénémen, a ki iránt ily szeretettel nem viseltetnem istenkáromlás lett volna, mert hisz ő igazán mindig jó volt mindenki iránt s igy én irántam is. S lám e rokoni szeretet őszinteségében kétkedett nagybátyám : a leghitetlenebb Tamás. A zöldszemü szörnyeteg megjelent. Rohamosan felforgatva, dúlva mindent, belehajt bátyám köntösébe sőt úgy cibálta, a hogy akarta. Csak e szörnynek tudhattam he ama mind gyakoriabbá vált családi zivatarokat, melyeknél rendesen hatalmas szidási zápor, vizes kancsó, poharak s egyéb ily tárgyakkal együtt szokott megeredni. Sanda kaján szemekkel kunyorgatott a mi összeférhetőségünkre; mert hát hogy is férhettem én össze Ella nénémmel oly rövid ismeretség után? —• holott ő tizenhat év alatt sem o képes erre! . . . — Az a naplopó jogász gyerek a hátam mögött biz' Isten .... No de majd a végére járok! . . . S mig ama sűrű zivatarok Titán a szivárványokat igyekezett Ella néni legalább előttem családi életük egére kideríteni, azalatt felhagyta magát Tamás bátyám ama csúf szörnyeteggel csábítani az átelleni padlásra, melynek ablakából azután órák hosszát árgus szemekkel figyelhette, mint fog enyelegni az az alig kinyílott mákvirág az ő régi bitestársával. Történetesen pedig az a padlás bőrök szárítására szolgált; padlaján egy tágas nyílás volt hagyva, melyen át szállították fel a bőröket. Valami gonosz kohold pedig egyik nap délutánján azon nyílást egy terjedelmes marha- bőrrel takarta el. En azalatt lenív az ablaknál épen valami szellemes, humoros csevegést olvastam fel Ella nénikémnek, miközben ugyancsak nagyokat kacagtunk úgy, hogy nyakkendőm is lepattant galléromról, melyet Ella nénikém fölém hajolva figyelmes gondoskodással azonnal kelyreigazitani törekszik, ami persze a folytonos kacagás közt nem oly gyorsan sikerült. Hát egyszer csak jajveszéklő szitkozódás és átkozódás közt Tamás bátyám szétdult arccal, zihálva vonszolja he lábát és derekát s az orrából csörgő vértől elfúló hangon szórja: — Jaj, az az átkozott nyilas! ... Es te pernahajder, te tintanyaló! . . . jaj lábam, derekam ! . . . hát azt hiszitek, hogy nem láttam mindent onnan a padláslukból! . . . jaj! . . . hogy nyaljátok, faljátok ti itt egymást! . . . Hogy a menydörgös villám ütött volna közétek ! . . . Dejszen ütök én is! , . . Jaj a kezem! . . . végem . . . meghalok! . . . No, azért épenséggel nem halt ugyan meg, hanem hát alaposan kigyógyult mindenféle hvitlenségi tetten érési mániából, aminthogy a helyzet tisztázása után én is megelégeltem ám a ne velősködést, melyből annyi tapasztalatot szereztem, hogy mégis legtanácsosahb csak mindvégig távoli tisztelője maradni minden családos nagybátyának. S. Eördögh Gyula.
