Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-07-10 / 8. szám
Budapest, 1S92. Julius 10. colták az első négyest. Beszélni ugyan nem sokat beszélgettek, de azért látszott rajtuk, liogy igen boldogok. — Jaj csak jó hosszú volna a négyes! — Igazán szeretne) ? — És Nagysád még kérdezi! ? — Hát hogyne. Miért szereti a hosszú négyest ? Ez olyan kérdés volt, a mire Iván csak a következő figura alatt tudott felelni: — Mert igy tovább lehet a Kegyed karja az enyémben. Sárika erre a vallomásra elpirult. Bizonyosan esze ágában sem volt, hogy Iván miért szeretné a hosszú négyest. (. . ?) A körtáncok alatt minden második túr Iváné volt. Most jött a második négyes. A szünet alatt karon fogva sétáltak és mikor a zene az ágit megadta, a rendezők pedig „tessék a négyesre felállani!“ kiáltással rohantak végig a termen Iván kebléből egy akkora sóhaj tört ki, hogy a gázcsillár lángjai táncoltak bele. Sárika megértette a sóhajt, és sietett rá felelni. — Csak már vége volna ennek a négyesnek. Iván most újból sóhajtott, a megkönnyebbülés sóhaja lehetett ez: — Kivel táncolja ? — Azzal az unal m a s Artúrral. Iván erre nem felelt, de ha jól láttam egy kissé magához szorította a Sárika karját... de lehet az is, hogy rosszul láttam. Az „unalmas“ Artur eljött s a párok felállottak. Sárika szemei táncközben Ivánt keresték: meg is találták. Ott ült a verandán, mindjárt az ablak előtt. Fejét kezére támasztotta és olyan fájdalmas tekintettel nézett a táncolókra, hogy egy leölt csirkének is becsületére vált volna. Előtte egy fél krigli sör bizonyította, hogy ő most bújában — iszik. A férfiak tudniillik ha örülnek, akkor is isznak, ha búsulnak, akkor is; a budaiak rendesen sört. Sárikának nagyon tetszhetett igy Iván. mert nemcsak ő maga gyönyörködött benne, hanem Laurának is jelentőségteljes szemjátékkal odairányozta a figyelmét. Laura odanézett s aztán megelégedetten bólintott a fejével, mikor pedig az „Été“ alatt találkoztak Sárikával, oda- sugott: — Szegény Iván! . . . — Nem árt neki. Kiilömben sem tehetek róla. Egyébiránt Laura és Sárika a legbizalmasabb barátnők és hiven beszámolnak egymásnak mindenről. Az ő beszédjüket nem érti más, csak ők ketten. — Te Laura, majd aztán mondok neked valamit . . . — Tudom már mit! Ugy-e: É—Em. . .? Sárika örvendezve hunyorit szemeivel, a mi azt jelenti, hogy : kitaláltad. Megint máskor: — Te Sárika emlékszel ? . . . Sárika félig kérdőleg, félig értelmesen néz — Laura visszanéz, oldalt néz, az ajkát a fogai közé veszi s aztán jelentőségteljesen mosolyog. Ezt Sárika megérti, mert örvendetesen vissza mosolyog és Laura sietve hozzá teszi: — Te ne szólj semmit! Én azt hiszem, hogy ezt Sárika annál is inkább megtarthatja, mert bizonyosan ő maga sem tudja biéonyosan, hogy az a nagy cirkusz, a mit Laura szép arcán végig nézett, mit jelent tulajdonképen. Talán ő is másra gondol, az is — de azért az egyetértés teljes. — Láttam ma „öt.“ — Melyiket ? A „Gét“ —vagy a: Tudod mármelyiket. BUDAI HI BL AB. — Azt! Én ebből ugyan nem tudnám kisütni, hogy melyiket is látta hát, — de a kinek mondták, az érti. Laura sóhajt. Sárika már tudja, hogy miért P — Fogadjunk, hogy tudom mire gondolsz. — Persze, hogy tudod! Jaj Sárikám,1 ha tudnád! Vasárnap! . . . •— Azt is tudom. Ugy-e az! Laura szentimentálison bólint „igent.“ Hanem azt meg kell adni,hogy vannak budai szerelmesek, kik ideálisan gondolkodnak. Fotográfiát nem adhatnak egymásnak, mert a budaiak a fotográfiát még mindig olyan ritkaságnak tekintik, a mit az ember csak egyszer szerez be az életben : a vőlegénye számára. Másnak adni, budai felfogás szerint, frivol kacérság 1 E szerelmesek közt gyöngéd ajándékok járják. A Nóra medallionjában nehány sárga szőrszál rejlik — az „0“ bajuszából. Kázmér no- tic-könyvében piros selyemszállal van átkötve nehány barna hajszáll — „0“ tőle valók. Árpád minden este, mielőtt aludni megy, kinyitja az íróasztala titkos fiókját és egy kis hajfonadékot vesz elő, szemeit ábrándosán az ég felé fordítja, (Ezt senki sem tudja oly meghatóan, mint ő!) a drága emléket szivéhez, azután ajkához szorítja: Gabriellától kapta egyszer, mikor búcsúztak, mert Gabriellának el kellett .menni Pestre bevásárolni. Az igaz, hogy Jóska, a ki nagyon hecces fiú, észrevette a szőrös emléket és azt felcserélte egy épen olyan barna, csakhogy a szakácsnő fejéről való „emlékkel“ és igy Árpád azt dédelgeti. De hát azt Árpád nem tudja, lakótársa Jóska pedig el nem mondja. Aranka rendkívül édesen szokott aludni egy kis kapricvánkoskán. A héját ő maga hímezte ki, de nem az a becses, hanem a tartalom. Zoltán három esztendeig ennek a vánkosnak a számára — nyiratkozott. Egészen más a dolog, ha a szerelmesek tisztában vannak egymással, s a világ is tud róluk, mint például a Ricike és Muki dolgáról. A budaiak már hat esztendő előtt kikürtölték, hogy jegyesek. De ez nem igaz, még nem azok: de lesznek. Ok most élik át az úgynevezett „veszekedési korszakot.“ Ez igen szép idő és én irigylem érte a Rióikét. Mukinak ugyanis megvannak a maga nézetei arról, hogy mi áll jól Ricikének, mit illik tenni, vagy nem tenni, hová illik neki menni, vagy nem menni, stb. — Ki kisérte tegnap délelőtt? — Az Aladár. Találkoztam vele, és ő elkísért. — Minek engedte ? — De Istenem, hát miért ne ? Aztán meg nem kergethetem el: olyan udvarias fiú. — Úgy! Hát akkor csak kisértesse magát vele. Ne hozzam most is ide ? — Ne tréfáljon Muki! — Csak gondolom, hogy talán fáj a szive utána. Gratulálok Nagysád! Jó ízlése van! — Pedig hiába gúnyolódik, mert Aladár kedves fiú, régi jó ösmerősünk és én nem fogom őt megsérteni a maga szeszélye kedvéért! . . . — Legyen nyugodt Nagysád, nem fogom a szeszélyemmel szekirozni. Ezt Muki olyan nyugodt hangon mondja, mint a Verne-féle regény jéghideg angoljai; azután veszi a kalapját, köszön és flegmával elmegy. Az igaz, hogy ennek a flegmának a macska adja meg az árát, a mely az ajtó küszöbén htverész, s a melyet Muki dühösen ol5 dalba rúg. Szegény cirmos. Csodálkozva néz nagy sárga szemeivel a goromba támadóra, s aztán fejcsóválás közben húzódik a pamlag alá. Ricike sir. Muki pedig három napig nem megy el hozzájuk, és ez alatt az idő alatt jószívű közvetítők mesélik neki, hogy milyen bús a Ricike. Három nap múlva óriási erőfeszítéssel sikerül a tragédiát megakasztani és a feleket kibékiteni. Megbocsájtanak egymásnak,, és ilyenkor két napig olyan előzékenyek,nyájasok, hogy az ember bámul azon, hogyan tudnak a harmadik napon megint összepörölni. Hogyne tudnának ! Hiszen enélkfil nem is volna tökéletes a boldogság: nem lehetne kibékülni. Egészeu mások a „gyöngéd szerelmesek.“ Ezek boldogok és igyekeznek a világnak is kimutatni boldogságukat. Persze szabad már nekik, mert a jegygyűrű ujjúkon van. Cucus és Cicus a nevük. A Cicus a nő. Még beszélni sem mernek olyan durván, mint mi közönséges halandók. A Cicus kávéjába cukrot akar: — Cucus adón egy tis cutlot a Cicusnat! (Mennyivel szebb az, mint ha azt mondaná: „adjon egy kis cukrot.“) Egy kis szél fúj : — Cicus! Nem lázit alanosz? (Nem fázik aranyos.) Képzelem, hogy ha ezek igy folytatják, s az Isten családdal fogja majd őket megáldani, hogyan fognak akkor a gyerekek beszélni! Kiilömben Cucusból a legjobb férj készül, és Cicus igyekszik ezt bebizonyítani. Oly jól áll neki mikor parancsolgat! Hát még, mikor néha apportiroztatja a zsebkendőjét, vagy a legyezőjét! Igazán megindító. Vannak még olyan szerelmesek is, a kik különállók. Itt van Vilma. Az mindig szerelmes és mindig szerencsétlenül szeret: de a mellett pompás jó szinben van. Idpálja rendesen nem tud az ő szerelméről. De különben tud mindenki. A holdvilág az ő kedvenc világítása, a temető felé szeret sétálni, s a koporsó-kereskedés előtt van az ő kedvenc kirakata, a mákos nudli pedig a kedvenc eledele. Csak addig szerelmes kiilöm- ben, a mig boldogtalan. Ha az ádáz sors úgy hozza magával, hogy a hadnagy urat, a kiért epekedett, bemutatják neki és az égre-földre kezd udvarolni neki, akkor az ő epekedő szive — más ideált keres, és talál. Ilyen titkos szerelmes Zoltán is, a ki vagy egy kóristáné után epekedik, a kit csak a színpadon lát, vagy egy gróf kisasszony után, a kit csak a kocsijában lát néha-néha. 0 Írja külöm- ben a legszebb szerelmes verseket, melyeket, ha majd kiadja, ez alatt a cim alatt gyüjtheti össze: „a köztemető.“ Minden versben van legalább egy sir, és egy fejfa, — a „kihűlt szívről, mely már nem dobog“ a „halvány halottról, mely már nem enyeleg“ és a „néma ajkakról, melyek már nem csevegnek“ — nem is szólva. A sírok díszítéséről külömben kellően gondoskodva van: szomorú füzek, árvácskák, nefelejtsek, hervadt rózsák, ibolyák és más alkalmi virágok minden síron vannak, vagy legalább lesznek, mert a költő versében utolsó kívánságaként meghagyja, hogy: „ültess“, vagy „ültessetek sirhalmomra“ . . . Hanem ez már annyira megható dolog, hogy a szemem tele lett könnyel és én nem látok írni. A kedves szerkesztő úr is bizonyosan könnyezik és igy az olvasás rósz volna a szemének, ügy is sokat írtam már, hát be is fejezem soraimat és maradok a szerkesztő úrnak hű olvasója Jolán.
