Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-06-12 / 4. szám
Budapest, 1892. Junius 12. BUDAI HÍRLAP. elekre terjedő történelmi tradiciója van, a mely már a török hódítás idejében Magyarország kulcsának tekintetett, a polgárság közönye folytán veszti el hegemóniáját, s félj ajdúl ha a kormány szukceszive veszi el tőle azokat az intézeteket, a melyek évszázadokon keresztül hivatva lettek volna Budának országos, s ezzel kapcsolatban társadalmi érdekeit emelni. A mikor mindezek meg voltak, a polgárság boldog megelégedéssel vált csendes szemlélővé, konzervatív természeténél fogva a régi megszokottól eltérni hajlandó nem volt, egy újítás valóságos szentségtörés, a kegyelet barbár megsértése lett volna, és ezért a mikor ezeket egyenként elveszíti csak panaszkodik de nyilt akcióba lépni, vagy pedig csendes de folytonos tevékenységet kifejteni, természeténél fogva képtelen. A viszonyok talán kényszeritőleg fognak hatni a polgárságra, hogy e közöny megtöressék. Annyi el lett érve már, hogy saját kárán okulva az érdeklődés, illetőleg az érzék mind eme kérdések megvitatása iránt, feléled, a minek természetes következménye az lesz, hogy nem egyesek, nem egyes klikkek és pártok, hanem az összeség érdekeit előmozdítani legelső kötelességének fogja tartani. Ez feleletem Ország Sándor dr. „A főváros; jobbparti részéről“ című röpiratára; nem a röpiratban felhozottak, de a polgárság közönye, saját hibája a fő oka hanyatlásunknak. Dr. Wladdr Tivadar. A „BUDAI HÍRLAP“ társadalmi hetilap, megjelenik minden vasárnap. Előfizetési ára a házhoz szállítva: Egy évre . . . . . . 4 frt 40 kr. 6 hónapra ........................% n 20 „ 3 . ..................................1 .10 í Elő fizetéseket elfogad akiadóhivatal d. e. 10—1 óráig ósdi u. 7*3—5 óráig. Az előfizetési összeget póst&iiial- ványnyal lehet a kiadóhivatalnak megküldeni, vagy a Mrlapkihoráé által kézbesítendő nyugtatvány ellenében lefizetni, ha a lapot egy levelező lapon megrendeljük. Felkérjük mindazokat, a kiknek előfizetési gyűjtő-iveik vannak, hogy a gyüjtőiveket, melyeken előfizetők vannak, mielőbb beküldeni szíveskedjenek, hogy az előfizetők lapjukat megkaphassák. Üresen maradt iveket szintén kérjük beküldeni. Minden a lap kihordására vonatkozó panaszt azonnal kérjük tudomásunkra hozni. 5V gyáron az egész fürdő-évad a'aü előfizetőink kívánságára a lapot bárhová utánuk küldjük, még akkor is, ha többször változtatnak tartózkodási helyei Aí$ü A kiadóhivatal. A második műszaki ezred. A Térmezőn tartott népünnepély véres verekedéssel végződött. Kik verekedtek ? Katonák a polgárokkal. Ezúttal a várbeli Nándor kaszárnyában elhelyezel t műszaki katonák csinálták a galibát. Ez a 2-dik műszaki ezred az utolsó időben híressé lett — öngyilkosságai által. A sajtó a feltűnő nagy számban történt öngyilkosságokra ezen ezredben figyelmessé lett, és nem egv ízben tárgyába a tisztek kegyetlen szigorát, mely halálba kergeti az „üldözött“ legénységet. A szerdai népünnepélyen a zseniszták megmutatták, hogy a szigor, melylyel a tisztikar féken tartja őket, nagyon is szükséges. A király különös kegye folytán az egész helyőrség szabadságot kapott az említett napon s a katonák siettek is felhasználni az alkalmat és a mindenfelé rendezett népmulatságokon részt- venni. Kisebb veszekedések voltak mindenfelé, de a vérmezőn egész- csata folyt le, és csak a zseniszták tömeges letartóztatása — a jókor érkezett katonai őrjáratok által — vetett véget a dulakodásnak és vérengzésnek. Az is bizonyos, bogy akkor délután és este alig láthatott az ember józan műszaki legényt, de annál több yolt a botrányosan részeg, még az altisztek között is. "" A második műszaki ezred legénysége tehát a legekiatánsabbúl szolgáltatott igazságot a sajtó által megtámadott tisztikarnak. Ezt a legénységet a legkülömbözőbb elemekből ujou- cozák és a monai-chiának mindenféle nemzetisége képviselve van köztük A legkevesebb még a magyar. Hogy az ilyen heterogén alkotórészekből álló csapatban a fegyelem fentartása a legnehezebb, az bizonyos. Hiszen más más nációra, más más bánásmóddal lehet hatni — de viszont az meg kivihetetlen hogy egy csapattestben egyik vagy másik rész más bánásmódban részesüljön, mint a többi. A műszaki tisztek képzettség és műveltség tekintetében va hadsereg elitjét képezik. Nem is hihető tehát józan ésszel, hogy épen .ezek a tisztek kergetik halálba embertelen, dúrva bánásmóddal embereiket. Hogy az ilyen csapatban rendet és fegyelmet csak is a kérlelhetien szigor képes fen- tartani, az bizonyos Hogy a sok között akad olyan is, a kit a szigor elkeserít, és a ki elkeseredésében öngyilkossá lesz — érthető. De a sajtónak egy nagy része valóságos élvezettel hajhássza á'z úgy nevezett katonai áfféreket és nincs az a szúnyog, a mit elefánttá ne fújnának fel rögtön, mihelyst katonáékról van szó! Hogy a sajtó ellenőrzési jogát a katonaLeültem egy padra és néztem, kerestem a járókelők között az ibolyacsokrot. Kissé meghökkentem. Minden második nőnek a keblén ott kéklett az ibolyacsokor 1 Erre nem gondoltam. így most csakugyan bajos lesz az ibolyacsokorról r íösmerni szerelmem tárgyára. Fel is tettein magamban, hogy felkérem, máskor inkább egy napforgót tűzzön ki, azt egynél sem láttam. Egyszerre egy feltűnő alak kötötte le figyelmemet. Csinos barna hölgy volt. Fekete ruhát viselt, melyen egy gyönyörű ibolyacsokor izléses ellentétet képezett élénk színével. Kezében divatos fekete napernyőt tartott, melyről fodros csipkék lebegtek. Arcának előkelő vonásait az átkozott fekete pettyes fátyol annyira elfödte, hogy csak koralszinü sóvárgó ajkait láthattam. Ez az! Csinos, előkelő, fiatal! A hogy 1 meg volt írva a „Kis hirdetésben“. Hogy némi ! vagyonnal kell rendelkeznie, a divatos öltöz- J ködés eléggé elárulta. És a sóvárgó ajkak!?! Nem lehet kétség. De ha mindeme külső jelek j nem győztek volna is meg, szivem hangos dobogása elárulta, hogy „0“ van közelemben. Utána siettem. Egv lóvasutm; szállt fel, miközben egy pillanatra a legformásabb piciny kis lábacskát is megláthattam. Ilyen lábacskája csak előkelő, csinos, fiatal, vagyonos hölgynek lehetett. Szembeültem vele s gyönyörködve merültem el nézésébe. Tekintetem, úgy látszik zavarba hozta: elpirult. Nem akartam megszóli- lani a lóvasuton, sokan voltak a kocsiban. Tehát csak bámultam. 0 elfordította kissé fejét és mosolygott. Oly biztatónak tűnt fel előttem e bájos mosoly! Végre leszállt. Cm is.. Egy magányos utcába tért be. Itt az idő! Hozzáléptem. A leg- lágyabb hangon, a milyennel csak a szerelmes tud epekedni, szóltam hozzá: — Júúlia! 0 kissé megrezzent s aztán sietve ment tovább. (Ahá kacérkodik!) — Júúúlia! Rám sem figyelt, tovasietett. Én utána: — Ob Julia! Ne tagadja — Kegyed az — Kegyed Julia -—- a sóvárgó Júlia — én vagyok Rómeó! . . . E közben eléje kerültem kissé, úgy hogy arcába láthattam, persze csak a fátyoíon keresztül. Hirtelen megállt s kissé remegő hangon igy szólt: — Ah uram ez már mégis sok . . . Azzal átsietett az utca utolsó oldalára — én utána. Valóságos hajsza kezdődött, ügy 'sietett, hogy nekem futnom kellett. Végre az utcasarkon utolértem s épen újból meg akartam szólítani, amikor hirtelen az ott ácsorgó rendőrhöz fordult: —- Kérem szabadítson meg ennek az urnák a tolakodásától, úgy látszik, hogy eszel ős . . . Elhülve bámultam a harag és izgatottságtól kipirult arcocskát, még a fátyolt is fel- lehbentette, mikor a rendőrhöz lépett. A rendőr hivatalos komolysággal belenyúlt a zsebeibe : az egyikből kivett egy nagy jegyzőkönyvet, a másikból egy kicsiy plajbászt. A jegyzőkönyvet felnyitotta, a plajbászt pedig megnyalta: — Kérem a panaszos Naccsága nevét, lakását, foglalkozását, vallását, korát, családi és vagyoni viszonyait . . . — De arra semmi szükség En csak arra kérem, hogy szabadítson tneg ettől a furcsa úrtól ... — Mán én tudom nii a kötelességem. Hogy hívják a Naccságát . . . ? A hölgy zavartan hallgatott, boszantotta rendőr ügyetlensége. Időszerűnek láttam megszólalni : — Hagyja rendőr „úr“ .... Bocsánat Nagvsád, te talán tévedtem . . . — En is azt hiszem, — Eh, ne papoljon maga most. Majd a kapitányságnál előadhatja az enyhítő körülményeit. Kérem Naccsága? . . . —- Nem szükséges. Hozzám fordult és szinte parancsoló hangon igy szólt: — Reményiem megl-iméi ezután. — Me'gegyszer bocsánat Nagysád ! ... De ha szabad egyet kérdeznem: mire magyarázzam azt a biztató mosolyt, a melylyel a lóvasuton szerencséltetett Y — Mosolyt ? ? ? Erre újból elmosolyodott. — Eli Uram ön oly bambán nézett rám folyton, hogy nem bírtam ki tovább, kitört belőlem a nevetés. Ezzel otthagyott és sietve, befordult az utcasarkon. Én a rendőrt akartam otthagyni. Elém állt. — Hallja! El *ne merjen szökni, mert megkötözöm. Hogy hívják? Megmondtam a nevemet. — Igazolja magát. — Én ? Hogyan ? . . . — Valami írása nincsen? — Most épen nincs nálam. — Akkor hát a törvény nevibe! Előre. Aztán ne próbáljon megszökni, asszon dóm!!
