Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-10-30 / 24. szám
Budapest, 1892. Október 80, BUDAI HÍRLAP 9 így azután képesek volnának a közgyűlésnek a ügyeimét is ráterelni ezen ügyekre, de talán a hivatalos aparátus is kissé ideges lenne a folyton meg meg újuló nógatástól, kérdezősködóstől, kor- holástól: az pedig igen előnyös volna, mert az ideges hivatal gyorsan dolgozik. Az igaz. hogy ez egy kis megerőltetésébe kerülne a bizottsági tag uraknak, mert először el is kellene menni a közgyűlésre, másodszor ott még beszélni is! . . . Azt pedig csak nem kívánhatják a tisztelt polgártársak ! Örüljenek, hogy elfogadták a bizottsági tagságot és ne legyenek túlkövetelők. Igaza van a polgármesternek, a budai dolgoknak „valami akadályuk“ van! Halottak napjára, A haldokló ősz vége felé, midőn a természet hervadó élete sirba készül: ünnepeljük kedves balottaink emlékezetét. E napon a kegyelet legközelebb visz a temetőhöz, az élet zaklatásaitól menekült lelkek e csendes hazájához . . . A természet is gyászol: a napnak mosolygó fénye, a puszták délibábja, a fának lombja, az erdőnek madar *, a mező virága, a patak csevegése eltűntek, hogy érzelmeinkből annál több jusson a gyásznak, a múlandóságnak e szomorú ünnepére. A könny, mely bús arcainkon lepereg: a fájdalom, mi kebleinkből fakad: a virág, mely lábainknál kervad : a vándor felhő mely egünkön borong: a sírkereszt, mely életünk és halálunk mesgyéjén emelkedik: a sirdomb, hová évekké tömörülő pillanataiuk kéje és csalódása visz: mindnyájunkhoz beszélnek, mert a szenvedés közös tulajdona életünknek, mert mindnyájan evezünk a csendes tenger felé, melynek kikötője a sír . . . E közös sors megtöri a gőg és hiúság alakjait, lerontja a koldus rongy és a fejedelmi bibor válaszfalait. A könny és fajdalom az emberiség családjának közös tulajdona. Mindnyájunknak van egv-egy kedves halottja. Jeriink a temetőbe! * Kigyújnak a sírok lángjai, megnépesül a poriadás hazája. A néptenger, mint egy áradat hömpölyög a sírok közt. Egy nagy világ, mely gyászba öltözött. Egv bús elégia, melyből Allegri „Mi sere regjének szellem hangjai sír nak föl; egy nagy templom, melynek oltárán a gyász kultusza ég, melynek fohászaiban, sóhajaiban Palesztrina „Improperiái“ jelennek meg, A fájdalomnak nagy költészete van ! Láttam ezt az elhunyt, magzatját sirató legegyszerűbb pórnő beszédes jajveszéklésében. megtanultam az Eufrát árnyas fűzei mellett rabigában görnyedő nemzet prófétáinak keservében ... A kérkedő márvány sírbolt fényes kandelábereinek világa és a jeltelen sírdomb faggyúgyertyájának pislogása mellett ugyanazon sorokat olvasom: „ A. v e pia a n i m a, ad vitám venturi saeculi!“ — Üdv neked jámbor lélek a jövő életre ! Ez ama felirat, mely már a katakombák sírjain hirdette a kereszténységnek örökké élő, solia el nem múló kegyeletét . . . Eunek gyakorlásában őszült meg az egyház, melynek hite Diderotot is a rakoncátlan ész hullámai közül atyja mondásához vezette: „Fiam! jó vánkos az ész. de sokkal jobban nyugszik a fej a vallás párnáján.“ E párnán megpihen a kifáradt vándor s nem rázza le az életet, mint ruháról a terhes útnak porát, hanem új erőt merit a kereszt hordozására és a munkás élet küzdelmeire. így születtek népek és nemzetek életében a nagyok, a dicsők, kiknek örök időkre szóló áldásos alkotásaiban fényes oszlopot ismer fel a hálás utód, mely e napon sírjuknál meggyujtja az emlékezet, a kegyelet fáklyáját, mert: »Csak, törpe nép felejthet ős nagyságot, Csak elfajult kor hős elődöket. A lelkes eljár ősei sír-lakához S nyújt régi fénynél uj szövétneket.« Boldog nép, mely ráborulhat a nagyok sírjaira. E sírokat nagy elvek küzdelmei hántolták, melyek túlérik harcosaikat s a késő unokákat megtanítják: „occidi potest, vinci non potest . . .“ — megölni: igen, de legyőzni nem lehet! A márványlapok beszélnek . . . Füleinkben megcsendül a vértanúk himnusza: „Caesar! morituri te salutant! — Cézár! Üdvözölnek a halálra menők! Az igazság sohasem évül el, soha sem csökken . . . A halhatatlan érdemek által lelkesült nemzet gyászkoszorúja legyen a talizmán, mely nagyjaink sírjainál a „megbünkődött múltnak • szebb jövőbe vetett reményét hirdesse minden halottak napján. Fülei-Ssántó I.ajos. * A honvéd-emlék. A budai honvéd- szobor egyike lesz az egész ország legszebb szobrainak. Minden részletén meglátszik, hogy az eszme megfogamzása s a kivitel közben a bazafiság szent lángja ihlette meg Zala György szobrászunk lelkét s lelke edés vezette kezét. A. szobormű két alakból áll. Ballábával tört ágvucsőre támaszkodva, a jobbal elszántan előre lépve, újén megsebzett honvéd áll. Hom- lokáu kendő takarja el a sebet, melyet hazája védelmében kapott. Jobb kezében kardot, baljában a csaták viharában megtépett zn szí ót tart, melyet az ország védasszonyának: Szűz Máriának képe, s a következő felírás díszít: „Szabadság vagy halál.“ Ezt a zászlót a művész egy eredeti, a szabadságharc korából való zászlóról mintázta, az eredetinek teljesen megfelelőig. A főalak mögött szétroncsolt ágyukerék és talp látható. Hátulról a dicsőség szárnyas nemtője hajlik a megsebze’t honvéd fölé s szelíden az arcába néz. Magasan emelt jobbjában babérkoszorút tart, balkézzel pedig a drága zászlót karolja át. Mind a két alak rendkívül sikerűit s mindjárt az első pillantásra teljesen leköti a ügyeimet. A honvéd egész alakjával elszántság es rettenthetetlen bátorság benyomását kelti, a melyet csak megerősít az arc szinte átszellemült, kifejezése Ezzel az arccal a művész valósággal remekelt. A nemlő alakja könnyed és légies, az arcon szelíden mélázó kifejezés ül, mely érdekes ellentétet képez a honvéd elszánt és bátorságot lehelő vonásaihoz. Az egész ínü oly szerencsésen van megoldva, hogy bármely oldalról nézzük is, teljes körvonalakat tár szemeink elé s mindjárt az első pillanatban feltűnik erőteljes kompozíciójával és zavartalan összhangjával. A szobor talapzata a legtartósabb rózsaszínű márványból épült, és teljes arányban van magával a szoborral. A szobor színe sötét bronz, és a brüsszeli ércöntődének titkát képező patinával van bevonva, mely a levegőn az igazi, nemes zöldszinü bronz-rozsdává alakúi át. így el van kezdetét vette, s minden nem gyereknek való mulatság megszűnt számára. Itt-ott még szerepelt a gyermektársaságban, néha-néha megújult a régi hódolatok egv-egy jelenete, ha a gyereksereg véletlenül bebotlott a szalonba, s a kis Adat a szép marna iránti hódolatból ott fogták. Mikor pedig Adeliu tiz é-ves lett. anyja kikereste számára a főváros legelőkelőbb nevelő intézetét, megígérte neki, hogy vasárnaponként hazahozatja ebédre, s aztán még egy szertartásos csókot nyomott homlokára, s egy íél óra múlva már egv nagy gondtól megszabad úlva. robogott hintáján a lóversenyre. Minden vasárnap pontban tizenegy órakor megállt a hintó az intézet előtt s Adeline bazavitte. Anyjtöbbnyire társaságba készült, s a kis leány örült, ha megengedték neki. hogy az öltözködés alatt a szobában maradhasson, s megcsodálhassa anyja fejedelmi, szép alakját a tükör előtt. Legtöbbnvire azonban már ott talált egy sereg ebédre hivott vendéget, s ilyenkor Ada a gyerekszoba s a szomszédos hálószobában töltötte el magányosan az egész délutánt. Utóbb anyja kihozta divatból a vasárnapi vendégeskedést, s többnyire ő ment valamelyik barátnőjéhez; ilyenkor Ade in, amikor egyedül ebédelt a nagy teremben szomorúan nézett végig a pompásan terített asztalon, melyről nem hiányzott semmi, csak az anya szerető tekintete, s az édes atya nyájas biztató szava. Egy ilyen szomorú téli vasárnap délután történt, hogy A delin szivét kimondhatatlan keserű érzés fogta el, könnyes szemekkel járt végig az elhagyott szobákon, meg-megállva s elmerengve a régi, kedves emlékek előtt. A dolgozószobában megtalálta anyja legújabb arcképét, mélyen kivágott, zöld selyem- ruhában. Milyen szép, milyen felséges volt még mindig, igy emlékszik rá kis gyermekkora óta, ilyennek látta akkor is, azon a régmúlt bálon . . . Igen igen! az az utolsó gyermekbál!! Olyan régen volt már hogy nem is hinné, ha ott nem volna emléke megörökítve azon a nagy képen a szalonban. Alkonyodul kezdett. Ada egy karosszéket vont a kép elé, s elmerengett rajta. Egy szép gyermeket ábrázolt az, középkori spanyol öltözetbe . A leáldozó nap sugarai odatévedtek a képre, egy játszi sugár felszökött az aranyos keretről a széles fehér kalapra, s mintha megleb- bentette volna rajta a rózsaszínű structollat . . . Aztán egyszerre elsötétült az egész kép s rohamosan homályba borúit a szoba. Ada tovább merengett, képzeletében újra végig élte az egész gyermekbált, mennyi hódolattal vették körül, . . . anyja sugárzott a büszkeségtől, . . hogy dédelgették mindnyájan ... és most ? . . A kandallóban fellobbant a tűz, s a haragos piros láng bevilágította a szobát, a képet is, és Adának úgy tetszett, hogy dacos, gögös tekintet néz onnan le rá. Futva menekült az ijesztő látománv elől szobájába, s ott leborulva ágya párnái közé, sirt, sirt keservesen. A könyek megenyhitették. Egyszerre csudálatos nyugalom szállta meg, összerakosgatta a szobában szerte elhelyezett, rég nem használt játékokat, becsomagolta az apró porcedánligu- rákat, s mint a ki hosszú időre utazni készül, gondosan elzárt mindent. Nem is járt ettől kezdve haza, csak a nagy ünnepekre, s még a nagy szünidőt sem töltötte szülei körében, hanem falura adták valamelyik rokonához. így múltak el évek. Otthon ezalatt nagy változások történtek: a teljesen felesleges gyermekszobát átalakították a tanácsosné számára budoárnak, világoskék selyem kárpittal vonták be a falakat, más alkalmas bútorokat raktak beléje — a régieket pedig kitették. Adeliu szive elfacsarodott a mikor látta, hogy már helye sincsen többé otthon. De mégis van! Az utolsó évet töltötte már a nevelőben, mikor egyszerre súlyos, igen súlyos beteg lett. Hazavitték s akkor a régi gyermekszoba beteg szoba lett. Adeliu megint otthon volt, otthon volt nemcsak a szülői házban, otthon anyja szivében is. A szép asszony beteg )•*-. ánvkáját teljes odaadással ápolta, gondozta, épen
