Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)

1892-09-11 / 17. szám

BUDAI HÍRLAP.

hogy akkor elhagyja szerencséje és így még várniuk kell.

Ilma grófnő, egy percig gondolkozott, de csakhamar lehuzá keztyüjét, ujjairól levéve jegygyűrűjét és a férjéét is, oda nyujta a könyező leánykának: . íme itt vannak én szívesen oda- kölcsönzöm.“ A leányka kezet csókolva az úrnőnek, ujongva ugrált a szobájában: „Oh mily boldog vagyok és Karcsim is mily elégedett lesz, ha megtudja! — De kérem; mondá egyszerre elkomolyodva, hová vigyem vissza majd holnap ?“

„Soh’se hozd édeském! Tartsátok meg é3 kívánom, hogy boldogabbak legyetek mint éu voltam, e gyűrű hordásakor.

A láuyka nem tudta eléggé megköszönni j és biztosítani, hogy mily boldoggá tette ezáltal i őt és Károlyát, elmondá, hogy oly boldog úgy i szeretik egymást és nagyon kérte, hogy jólte- vőjűk jöjjön a templomba délután mennyegző- jükre.

Ilma grófnőt, oly bánatos gondolat fogá el de másrészt oly elégedett volt, hogy két embert ily boldoggá tudott tenni. Délután el is ment a mint azt igéré a templomba, meiy már meg volt telve kiváncsi nézőközönséggel, ő egyik hátulsó padba foglalt helyet és igazán áhitatosan imádkozott, hogy az új pár az ő gyürüjeivel boldog legyen.

Egyszerre mozgás támadt a templomban, mindenki megfordúlt helyén, hogy a kijárat felé láthasson hol az érkező násznép jött be. Ilma is nagy örömmel mindjárt megismerő a kis síró lányt, mint boldogságtól sugárzó menyasszonyt és mellette a vőlegényt. De a szive dobbanása elállt, oly ismerős arc volt a vőlegényé, egy arc, mely álmaiban oly sokszor megjelenik, ugyan sápadiabban és oly szemre hányó tekintettel látja azt álmában, ez pedig egy egészséges kinézésű mosolygó tekintetű arc. Reszketve hanyatlott vissza. „De nem, az nem lehet 0 !“ Lélekzetét visszatartva lesé mig a ceremónia azon pontjához jutnak midőn a pap a vőlegény elé mondja: „én N. Károly esküszöm. A vőlegény tiszta érchangon mondá utána: „én N. Károly esküszöm“ stb. , .

Abban a pillanatban egy sikoltás hallatszott és a grófnőt ájulva vitték ki a templomból.

Az ifjú pár pedig vig zeneszóval vonúlt ki a templomból végig az utcán a lakodalmas ház elé mialatt a magához tért grófné lassan mormolta: Az én erdészem az én szerelmem.

Jviola.

5

Majd a polg. isk. h. igazgatója, E r d ő d y Imre állt fel és rövid beszédben előbb köszönetét mondott a városnak és nagy érdemű tanácsnak, hogy nagy anyagi áldozattal létesítette az intézetet, melyért, úgymond, „a hálát leróni, nem szavakban, hanem tettekben, első sorban a ini kötelességünk.

Azután áttért arra, hogy az uj otthonban mi rendeltetés vár a tantestületre: mert ne gondolja senki, mondá, hogy avval, ha azt mondjuk, hogy itt nevelni és tanítani kell, már meg vau szabva a rendeltetés útja. Igaz, hogy ha mi csak embert akarunk nevelni, akkor felesleges töprengenünk a rendeltetés felett. A könyvek betűi szerint lehet tanítani mindenkit istenfélelemre, erkölcsi szabályokra és temérdek ismeretre ; és minden tudománynak megvan a maga természetes rendeltetése. Mi kell hát még? Eszme! mely az emberben összhangot teremt, holt tudományába életet lehel; eszme, mely százféle természetünket s elágazó ismereteinket egyesíteni bírja! Igen, az az eszme, melyért a lelkesedés szent tüzénél mindnyájan egybeolvadunk: ez a mi rendeltetésünk. Ném kell ezt keresni! Mint hajdan a Mózest vezető tüzoszlop ott ragyog felénk a sötét pusztából a nemzeti kultúra útmutató fénye.“ Annak ecsetelése után, hogy nem művelt nőket, hauem művelt honleányokat kell nevelni, a kik nem annyira büszkék arra, hogy tudnak, mint hogy éreznek, érzik magyar voltukat, igy végezte:

S ha sejteném, hogy itt valaha másképen éreznek s más rendeltetésnek szabják meg az útját, imádkoznám, hogy támadjon egy Sámson, a ki megrázza a tartó oszlopokat, midőn belép az első pogány, hogy idegen isteneknek oltár- tüzet nyújtson! De nem! Hiszen ha mi, a kiket még csak gyenge fáklya ténye vezérelt el nem tévesztők az utat, lehetetlen, hogy a követő nemzedék, melynek már tüzoszlop világit, ne lássa itt célját, rendeltetését.

Erre a célra fogadjátok be szent falak, erre a rendeltetésre seregeljetek egybe kedves j tanítványok! S ha nehéz lesz a munka és rö- j gös az ut, ne csüggedjetek! Itt vagyunk mi és ! felettünk az Isten, a ki sohsem hagyta el a magyart, mig az el uem hagyta önmagát.“

Erre a tanácsnok úr rövid, de nagy tetszéssel fogadott beszédben jelentette ki hogy a fő- és székváros tanácsa a magyar művelődés szolgálatában mindig példát, akar — és fog mutatni az országnak, mely szándékában az áldozatkész város mindig támogatta. Végül azon imaszerii óhajtással, hogy ez iskola melyet ezennel hivatalosan megnyit, virágozzék és bőségesen hozza meg az erkölcsi kamatokat, fejezte be beszédét.

Végül Csepely Sándor iskolaszéki elnök lelkes beszédben utalt azon jókra, melyeket az iskola nyújt a társadalomnak s köszönetét fejezte ki xigy a város közönségének, miht a tanácsnak és biz, tagoknak a palota emeléséért.

Az ünnep a szózat eléneklésével végződött.

Budapest, 1892. September 11.

abban a hitben, hogy talán polgárleány, most a legszebb reményekben ringatja magát. A grófnő zokogással Tel élt. A nevelőnö azt hitte, csak jó szive sajnálja, hogy az erdész szivét megsebzé, soha el nem kepzelheté, hogy az ő okos grófnője egy erdészt is tudna szeretni.

Ilma grófnő mint mint, mindig most is akarata szerint cselekedett maga ment el az erdőbe, ő maga akarta Károly szemeit megnyitni ; nem sejté szegényke, hogy saját szive törik, meg, midőn atyja kívánsága teljesítése miatt örökre elbúcsúzik Károlytól.

Károly már leste kezében egy szép csokorral, melyet elejtett ijedtében, midőn Ilmát halványan, szédült arccal meglátá. Nemjótsetjve eleibe rohant, Ilma pedig fáj dalmában összeró skadva karjaiba esett, Károly magához ölelte, szeretettel suttogva eszméletre akarta hozni, midőn a nevelőnő, ki ezúttal úrnője után les- kelődve jött, nagy gorombán ellökte, összeszidta, hogy merészel ő csak kezével is a grófnőhöz nyúlni ő egy közönséges erdész.

Károly megállott, a meglepetés szótlanná tette. Ilma most már a fűben feküdt feje; a neve- lönő karján nyugodván egyszerre felnyitá szemeit. Károly közel lépett hozá é_.

__kető hangon kérdé : „Igaz, hogy grófnő?“

Ilma igenlően intett fejével.

Károly minden sző nélkül gyors léptekkel eltűnt az erdő sűrűjében. Ilma felugrott, utána akart rohani, de nevelőnöje visszatartotta, nem engedé, azután felszedte a földről a csokrot, mely neki volt szánva és szótlanul követé nevelőnőjét.

*

* *

X városában egy szép palotában lakott özv. Lánffy grófnő, ki szépségéről de büszke magatartásáról is hires volt. Ilmára ismerünk benne, nem a régi ■— pajkos kedvű leányra, hanem a komoly büszke grófnőre. Az erdei jelenet után nagy beteg lett, és többé nem távozott a zárdából. 20 éves korában gyámja sokszori rábeszélése, ki atyjának vég kívánsága teljesítését hozta mindig elő neki, végre engedett és Lánffy grófhoz ment nőül ki azonban három éri házasságuk után hirtelen szivszél- hűdésben elhalt. Három évi házassága nem volt boldog, mert ő nem szerette férjét, de annál inkább imádta az őt, és mindent megtett a mit csak sejtett, hogy neki kedvére vagy örömére volna.

A kastélyt eladatta, ő maga soha azon vidék felé sem nézett; férje halála után ismét nagy vagyont örökölt, persze már ha nem is pénze de ragyogó szépsége által körül volt mindig rajongva, bár ő mindenkit távol tudott tartani magától. A hol lehetett mindenütt pénzt, osztott szegényeknek, és jótékonyságáról e téren volt hires. Mindennap reggel végig ment a városon ki az erdőbe, útközben már rendesen találkozott szegényekkel, kiknek mindig jutott egy kis alamizsna. Egy nap reggeli sétája alkalmával, egy csinos fiatal leánykát sírva látott egy ablakban ülni, barátságos mo- darával odaszólt hozzá: „Hát édes kis lelkem, mi bántja szivecskéjét ?“

A csinos lányka elmondá, hogy mai napra volt mennyegzője kitűzve, minden el volt készítve, csak a jegygyűrűket nem vették még meg és anélkül a pap nem adja össze őket.

Es mind atyának, mind vőlegényének most annyi kiadásai voltak, hogy nincs gyűrűre pénzük, ö meg már volt barátnőjénél, ki tavaly ment férjhez, hogy kölcsönözze az övéit, de az oly szívtelen és nem kölcsönzi, mert azt mondja,

Iskolai ünnep.

A II. kér. polg. és elemi leányiskola számára emelt uj, díszes épületet ma adta át a nyilvánosságnak a fő- és székvárosi tanács nevében Rózsavölgyi Gyula tanügyi tanácsnok úr.

Az ünnep a plébánia templomban vette kezdetét „veni sancte“-val és énekes nagy misével, melyet főtiszt. Dömötör Gedeon plébános úr mondott.

Innét a növendékek az uj épület torna- csarnokába vonultak, hol már díszes közönség gyűlt egybe. A tanügyi tanácsnok, — Dr. Gombár Tivadar polg. iskola felügyelő — Csepely Sándor elemi isk. iskolaszéki elnök urakon kívül a kér. elöljáró, az iskolaszék tagjai, a kér. képviselők s érdeklődő tanárok, tanítók és szülők stb. töltötték meg a szépen feldíszített termet.

A „Hymnusz“ elhangzása után, melyet a polg. leány isk. énekkara adott elő, Jenny Edith IV. o. növendék szavalta általános tetszés mellett Inczédy Lászlónak „Szent hely“ eimü költeményét.

Irodalom és művészet.

* A lét bírálata. (Irta Frederik Jenő Budapest, 1892. Nagel Ottó bizománya. Ära 1 frt 70 kr).

Kit ne érdekelne léte bírálata. Lenni vagy nem lenni ? már Hamlet töprengéseinek is képezte alapját. Miből tűntünk elő ? Hol kezdődik és végződik származásunk titka ? Mindmegannyi érdekes kérdés.

A bölcselkedők sokat foglalkoztak vele, hogy feleletet nyerjenek.

Némelyik megfelelt rá, másik a gondolkodót rejtélyes útvesztőbe vitte. Az ember fogalma épen olyan nagy, mint a minő benne az emberiesség, azaz a gyarlóság. Mi az anyag tökéletlenségének és az ebből kifolyó törvényszerű tüneményeknek célszerű megfejtése ?

Hány bölcs élete ment ezekre a fejtegetésekre. Századunkban is sokat foglalkoztak vele és érzékileg véve a világberendezéseit ép annyira tartották célszerűnek, mint célszerűtlennek. Igaza van Frederiknek: „A mi Ízlésünknek kényére válik és a mi érzékeinknek gyönyört nyújt, azt mi az első pillanatban elő-