Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-09-04 / 16. szám
Budapest, 1892. September 4. nyugszik abban, hogy milyen jó, hogy ilyenkor van a gyakorlat! Még vagy két héttel ezelőtt ez a sok katona összetaposta volna rengő bú- zakalászokat: az „életet“ — két héttel később meg mind kitaposná az őszire elvetett magot Azalatt megkezdődik az ütközet. -Először sortüzek dördülnek el, majd meg a gyors tüzelés ropogása, riasztja fel a kukoricákban bóbiskoló nyálakat. Egyik része a csapatnak „rohamra“ indul buzditó „Rajta! Rajta!“ hangzik fel s a csapat szuronyt szegezve rohan a fehérjelvényes ellenségre, a felszerelés csörömpölve üti a bakák oldalát, mellét, hátát. A csata meg van nyerve. Az ellenség elhúzódik, a mi csapatunk ismét visszakerül az országidra, még fáradtabban, kimerültebben. Ilyenkor kezdődik az orvosok dolga. Utón útfélen hullanak a bakák, mint a legyek. Az erösebbje féltérdre ereszkedve, fegyverére támaszkodva várja az orvosokat; amelyik már nem birja annyira se, hányát fekszik: a nehéz borjú hátrahúzza. Ha nem lihegve, ha kidülledt szemei nem forognának, azt hinnéd, hogy hallottak. Az orvosok egyiktől a másikhoz mennek. Egy kis konyak, a sebesült vivők kulacsából egy pár korty viz (Az is jó meleg;) egyiket másikat talpra állítja még. Leszedik róla a nehéz borjút, felteszik a kocsira s csak a fegyver marad nála: ügy megy tovább. A melyik egészen ki van merülve azt felrakják a kocsikra. Már csak félórányira van a végcél — a tisztek és orvosok biztatják a legénységet: — Ne hadd magad fiam! No még egy félóra! Ott látszik már a falu tornya! — Némelyiknél használ még, de soknak már hasztalan a beszéd, hasztalan pereg a dob: nem birja tovább! A déli nap teljes melegével tűz a poros csapatra. A csapat eleje már benn van a faluban, a legénység elfoglalja a szállásokat — a ki dőlteket még csak akkor hozzák be a nyikorgó, dö- czögős kocsikon és gyalog kisérve. Beletelik egy óra, mig az utolsó emberek is bevánszorognak. Leghátul jönnek az orvosok és sebesült- vivők. Maguk is kimerültén, kifáradva vánszorognak. A falu legszélső háza előtt egy ember be- hivja az orvosokat. — Nagyon rosszúl van egy katona: Itt esett össze a házunk előtt, vizet kért, de már nem tudott inni. Bemennek a házba. Ott fekszik egy hatalmas alak, a körülötte levők ecettel, hideg vízzel dörzsölik már jó ideje hiába. Az orvos megvizsgálja a mozdulatlanul fekvőt s oda szól segédjének : Szívműködés még érezhető; munkára! Orvos és segédje neki vetkőznek. Ő nekik nem szabad kimerülniük; emberélet van kockán. Megkezdik azt csinálni, a mit „mesterséges légzésnek“ neveznek. A szervezet már nem képes a légzés nehéz munkáját elvégzeni, a tudománynak kell a kimerült emberi erőt helyettesíteni; a mellkasnak a szabályos időközökbeni összeszoritása és kitágasitása a tüdőt működésre kényszeríti, A tetszhalott száján sóhajtva tódul ki és be felé a levegő. Napszámosnak nehéz nnmka, és mégis szakisme kell hozzá. Az orvos és segédje felváltva működnek. Az izzadság csurog róluk a nagy munkában, de fel sem veszik. Fél óra múlva az üvegesedett szemek fényleni kezdenek, BUDAI HÍRLAP. a beteg - volt már az — elkezd nyögni, majd magától is lélegzik, már a szájába csöpögtetett konyakot is el tudja nyelni: meg van mentve. Megtudakolják nevét, felírják és átadják a sebesültvivőknek, a kik majd beszállítják a rögtönzött tábori betegszobába. A szomszéd házban már türelmetlenül várják a doktorokat, ott is nehéz beteg van. Ismétlődik az előbbi jelenet, az előbbi munka, csakhogy eredménytelenül. Egy óráig küzdenek az orvosok a halállal hasztalanúl. A szív mindig gyengébben dobog, a szemek kiszáradban merednek az alacsony szoba gerendáira, a tüdőbe szoruló levegő elkezd sercegni. mintha vízből bugyborékolna elő. Cousummatum est! — Befejeztetett! Fellépett a tüdővizenyő. Az orvos e komoly szavaira abba marad a további kísérlet. Egy mély hörgés — s a háborúsdi első halottjáról megírják a jelentést. Beh szép is ez a háborúsdi! Már vagy egy hete „bekvártélyoztak“ az x-i faluba. A gazda kiszorúlt a nagy szobájából, nekünk engedte át; mert muszájt. De azért nem haragszik ő ránk ! Dehogy haragszik! Tudja azt Szűcs János uram, hogy nem a mi jóvoltunkból vagyunk a nyakán. Még szives is hozzánk! Nincs a nap, hogy mire a gyakorlatról visszajövünk az asztalon ne álljon vagy egy szép dinnye, vagy egy tál szőllő, vagy szilva — amije éppen van a jószivű gazdának. Pénzt dehogy fogadna el érte. Csupa öröm nála lakni. A földes szobát úgy kiseprik, kitakarítják mindennap, hogy csakúgy ragyog a tisztaságtól. Nem. is csoda, mikor a gazda lánya takaritja ki. Az pedig csinos lány! Az egész faluban sincs szebb lány a Szűcs Teránál. Ha úgy vasárnap felveszi az ezer ráncos piros szoknyát, a szöszke hajába befonja a cifra pántlikákat, a nyakára felteszi a négy sor „gálánst/, karcsú termetét meg beleszoritja az arany paszomántos „prusz- likba“, bizony nem csak a falú legényei néznek utána, hanem a tiszt urak is megfordúlnak a látására! Olyankor pedig a „Tere lányunk“ (már mi csak úgy hívjuk!) szégyenkezve lesüti szép nagy szemeit és a világért sem nézne az emberre. Esténként aztán, dolog után elbeszélget velünk a gazdánk is, meg a Tere lányunk is. Szűcs gazda már nem mai gyerek, nagy „sort“ élt már ő is át. Van hát miről beszélnie. El is mondja szépen, hogy milyen más az igazi háború. Ő neki már abban is volt része: 48-ban már huszonnégy esztendős legényember volt. Akkor is ott „vót, a mikor a honvédek agyonlőttek egy spiőnyt, a ki nímeteknek elli- ferálta a magyar marhákat“ . . . A Tere lányunk persze még nem volt csatában, de azért ő is katona dolgokról szeret beszélni; a szeretője oda fenn van nagy Budapest városában, a harmincketteseknél szolgál. Arról szeret ö beszélni, azt várja ő haza, mert már nemsokára letelik a három esztendő. Hasztalan ijesztgetjük, hogy az ő szeretőjét ügy megszerették odafenn is, hogy tiz esztendőnél hamarább ki nem eresztik — nem hiszi ő nekünk; jobban tudja ő azt, mert megsúgja a szive az igazat, no meg levelet is kap a szeretőjétől, a „kibe megírja az igazat“ a huncut harminczkettes, a kit mindnyájan irigylünk. Ünnepnapjaink is vannak. Ezek olyankor jönnek ránk, a mikor nagyon magas, szürke kabátos generális urak jönnek hozzánk vizsgálni. Ilyenkor persze mindenkinek ki kell tennie magéért. A csaták ilyenkor egészen érdekesek, a sok lövöldözés, felvonulás, visszavonúlás és más egyéb taktikai mozdulat mulattató és szép ké pet nyujtauak — persze csak a nézőnek. Gyakorlat után aztán következnek a generális úr megjegyzései. Ezek igen tanúlságosak és sokszor érdekesek is. Egyik például azt a fontosságú stratégiai észrevételt tette, hogy az egyik hadnagy úrnak nem forsriftos, vagy legalább nem az ő kedvére való a szakálla: mindenesetre nagy fontosságú és horderejű dolog egy esetleges muszka háborúnál . . .! így aztán minden sanyarúság dacár elég mulatságosan telik el a háborúsdi alatt az idő és megérjük nemsokára azt is. hogy nekünk rezervistáknak is lefújnak. Hírek. A ..Budai Hírlap“ múlt heti számával ríj évnegyedbe lépett. Közönségünknek elég alkalma volt meg- ösmerkedni a „Budai Hírlap“ irányával, céljával, előnyeivel. Dacára a kezdet nehézségeinek lapunk az első évnegyedben már is oly mérvű elterjedtségnek kezd örvendeni, mely nemcsak annak életrevalóságát jellemzi, de egyszersmind biztosíték arra nézve is, hogy az a jövőben is fennállhat és szolgálhatja a budai érdekeket. Magának a budai közönségnek is érdekében áll a „Budai Hírlap“ fenntartása s ennélfogva annak támogatása is minden tekintetben úgy anyagi, mint szellemi tekintetben. Fizessünk elő a „B u d a i H i r- 1 a p“-r a, keressük fel annak hirdetési rovatait és hirdessünk abban mindent a mi a budai közönséget érdekelheti, a mire figyelmessé tenni szükséges. De támogassuk a „Budai Hírlapot“ szellemileg is minden alkalommal. Bármi történjék is Budán, értesítsük róla a ..Budai Hírlapot“, illetőleg ennek utján a budai közönséget. A „Budai Hírlap“ szerkesztősége helyt ad minden oly közleménynek, mely, ha csak részben, hacsak egy kisebb körben is, érdekli a budaiakat. Szívesen helyt ád igy mindennemű egyesületekben előforduló mozgalmakról, azok üléseiről szóló közleményeket és azokat díjtalanul közzéteszi, hacsak a hirdetés jellegével nem bírnak, Minden panasz, minden felszólalás — ha csak a személyeskedés jellegét nem viseli magán — helyet talál a „Budai Hirlap“-ban. Minthogy lapunk minden hatóságnak, minden közintézetnek megküldetik, az azokat érdeklő felszólalások, panaszok, a közönségnek jogos óhajtásai a „Budai Hírlap“ révén tudomásukra jutnak, a mi már magában véve is elég arra, hogy a panaszon segítsen, a felszólalást figyelembe vegye s az esetleges óhajtásnak a mennyiben az jogos, eleget tegyen. Célunk az, hogy idő vet a „Budai Hírlap* és olvasói között szoros kapocs létesüljön, mely egy közös cél elérésére kösse össze a lapunkat és közönségét: a b u d a i viszonyok javítására, Buda emelésére minden téren és tekintetben. A közönségnek be kell idővel látnia, hogy az egyedüli hivatott orgánum érdekének emelésére épen a „Budai Hírlap“ mely tisztán és csakis ennek a kitűzött célnak köszönheti létjogát — viszont a „Budai Hírlap“ is tudja, hogy ö e kitűzött célt csak úgy érheti el, ha közönségére támaszkodik, s annak minden óhajtását a lehetőségig teljesíti, kívánságainak eleget tesz. Epen azért hívjuk fel a budai közönséget arra, hogy tekintse a „Budai Hírlap“-ot sajátjának, mely ő érte van s melyet igénybe venni mindenkor joga és alkalma van. Éljen ezen jogaival és használjon fel minden alkalmat arra, hogy vele élhessen! Támogassa e lapot erkölcsi, szellemi téren és terjessze, hirdesse azt, hogy anyagilag is biztosítsa fenállását. Ä szerkesztőség,
