Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-08-20 / 14. szám
Budapest, 1SD2. I. évfolyam It. sz. Vasárnap. aii<nisztiis 20. Előfizetési árak : Egész évre 4 frt 40 kr., 6 hónapra 2 frt. 20 kr., 3 hónapra 1 frt 10 kr. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő : Andreúnszky Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal : I, Bécsit; apu-tér 7, sz H rdrt-'srk díjszabály szerint. Egyes szám ára 10 kr. Negyedév végén. Három hónapja annak, hogy a „Budai Hírlap“ megszületett. A születés hírét Budán örömhír gyanánt fogadták és a fiatal apának siettek mindenfelől gratulálni; dicsérték, magasztalták az újszülöttet, szép és nagy jövőt jósoltak neki, a hogy ez a szülőkkel szemben már szokásos. De a mikor nem kellett attól tartani, hogy a szülő meghallja, a mikor az emberek egymás között beszélgettek az újszülöttről, akkor bizony nem volt oly egyhangú az ítélet és a vélemény a „Budai Hírlap“ felett. Ha voltak is, a kik bíztak életrevalóságában, voltak olyanok is. a kik épen nem hosszú életet jósoltak neki. Mi pedig szemmel tartva a kitűzött célt, igyekeztünk az újszülött gyermeket nevelni, gyarapítani. E munkánkban lelkesített a hívőknek biztató, buzdító szava — reméltük, hogy nem fognak csalódni azok, kik bíztak bennünk és vállalatunk életképességében. De tettre, kitartó munkára sarkalt a kétkedők bizalmatlan tekintete is, ambíciónkká lett, hogy megmutassuk, miszerint kételyeik alaptalanok voltak, s a csecsemő, melynek korai halálát ők előre látták, életképes, növekedni, gyarapodni fog. Ma, egy évnegyed elmúltával elmondhatjuk: hogy reményeinkben nem csalatkoztunk, ambíciónk pedig nem csökkent. Es ez természetes, mert reményeink nem voltak vérmesek, ambíciónk pedig nemes. Reményeink melyeket a „Budai Hírlap“ jövöjéhez fűztünk, a po'- gárok józan gondolkodásában, a közűgyekért buzduló lelkesedésében és azon meggyőződésünkben gyökerezik, hogy a „Budai Hírlap “-ra szükség van és szükség lesz a jövőben is. Amidőn zászlót bontottunk, programúi unkát előadtuk, az irányt, melyben működni, munkálkodni kívánunk megjelöltük, az elveket, melyek e munkálkodásunkban vezetni fognak, kifejtettük: akkor a közönségnek, melynek bizalmát, támogatását kértük — ígéreteket tettünk. A közönség van hivatva megítélni azt, vájjon mi ígéreteinknek eleget tettünk-e, és igy előlegezett bizalmát megérdemeltük-e? Betartottuk e program- munkat? Követtük e a kijelölt irányt? Ragaszkodtunk e azon elvekhez, melyeket a magunkéinek vallottunk? Egy negyed esztendő elegendő idő arra, hogy mind e kérdésekre egyedül hivatott biránk: a nagy közönség megfeleljen. És ez a felelet, ez az ítélet igazságos lesz — épen azért nem is félünk attól. Tudjuk igen jól és érezzük, bogy a „Budai Hírlap “-nak meg vannak a maga gyengéi. Mint minden kezdő vállalatnak egy kis időre van szüksége, a mig megállapodik, — a mig az egyes hiányokra figyelmessé tétetvén, azokat pótolja. De tudjuk azt is. hogy a közönség ösmeri azon nehézségeket, melyek egy ily vállalat kezdetén fenforognak és épen azért nem csak elnéző leend hibáink iránt, hanem azokat maga is segíteni fogja kijavítani, helyre ütni. Ezt tudjuk, mert tapasztaltuk nem egy Ízben az elmúlt évnegyed alatt is — ezt reméljük a jövőben is. Az elmúlt negyedév alatt a „Budai Hírlap“, a Budai kérdéseket minden téren és irányban felkarolta. Részletesen beszámolni lapunk tevékenységéről e helyen lehetetlen, de felesleges is, és azért mi csak röviden érintjük azon nagyobb fontosságú kérdéseket, melyekben a „Budai Hírlap“ állást foglalt. így a kúriai palota hová helyezése kérdésében kimutattuk annak szükségét, hogy az az elhagyott várba helyeztessék: a hidkérdésben több Ízben is felszólaltunk és az eskütóri bid mellett foglaltunk állást. A kiállításnak reánk nézve oly nagyfontosságú helyi kérdésében határozottan kívántuk — és pedig első sorban, a közügynek, a kiállításnak magának érdekében, hogy az Budán rendeztessók. Eme nagy fontosságú kérdéseken kívül minden Budát érdeklő kérdéssel és ügygyei foglalkoztunk. A fő- és szék- városi ügyekre különös figyelmet fordítottunk, a közgyűlésekről úgyszólván szószerinti tudósításokat hoztunk. A „BUDAI HÍRLAP“ TAROAJA. Az én darabom. Ide s tova öt esztendeje, hogy a fővárosi színkörök állandó látogatója lévén, számos kellemesen eltöltött est után merész elhatározás fogamzott meg agyamban. Elhatároztam ugyanis, hogy eddigi tapasztalataim után, a színház- látogató közönség száj ize szerint irok egy darabot, mely méltó versenytársa leend a most divatos „fene“ irodalomnak. A cime okvetlenül „fene“ cim lesz, mert e nélkül ma napság csak halva született darabok. látnak napvilágot. A szereplő alakok egvtől-egyig oly megrögzött fene emberek lesznek, hogy viselt dolgaiktól a közönséget megeszi a fene. Célom megvalósításához anyósomat szemeltem ki leghathatósabb munkatársul, kinek fene ideákban gazdag életét az ilr Isten tartsa az emberi kor legvégső határáig. Azt hiszem ily kondícióban darabot írni nem nagy mesterség ! Egy napon hivatalomból haza érve oly szándékkal, ültem Íróasztalomhoz, hogy darabom vázlatát részletesen kidolgozom. Asztalomon feküdt a fővárosi tanács udvarias hangú felszólítása, melyoek értelmében én. mint első rendű vizpazarló 10 frt pénzbüntetés lefizeté- ; sére különbeni végrehajtás terhe mellett köte- | leztettem. Első pillanatban azt hittem, hogy a fene megesz : később azonban kiderült arcom borúja. Szerettem von’ a főváros valamennyi szűrt és I szüretien, vizi sprilijét megölelni. Kitűnő epizód alak jutott eszembe, mely a 10 frtot minden körülmények közt megérte. Azonnal megírtam jellem rajzát. Fővárosi kefekötő-mester, ki a vizet életében ivásra soha sem használta, mint. első, másod és harmadrendű vizpazarló; évenkint több ízben pénzbírsággal sujttatott. A szerencsétlen ember a darab folyamán, e fölötti bánatában melankóliába esik és leissza magát; A darab végén kisül, hogy névrokonság esete fordult elő; a kefekötő viszsza kapja pénzét s örömében újra leiszsza magát. Alig, hogy első alakom jellemének rövid vázlatát leírtam, az udvarról felhangzott egy kintorna nyögdécselése. A „fenelányok“ induló- I ját játszotta. Bármily rossz reprodukcióban is hangzott ez induló, mindazáltal elfogott az irigység ; érzete. Beláttam , hogy ily induló valóságos ■vsláger“ volna az én darabomban is. Sokáig ültem gondolkodva iró asztalomnál, semmi új, megkapó eszme nem jutott eszembe: nem tudtam menekülni e fene lányok befolyása alól. Szüntelenül szemeim előtt lebegett a kecses napernyő játék, mely mindenkor megtette hatását. A közönség tapsolt, ujjongott, ujrázott a végtelenségig. Ilyen belépőre volna nekem is szükségem. Áttanulmányoztam a hazai és külföldi élclapok valamennyi alakját a főváros köz- és magánszolgálatában álló összes egyenrubázott egyéneit; .egyikében sem tudtam feltalálni azt a fene gondolatot, mely az én darabom keretébe legjobban illet volna. A szobacicák, ruosó- nék, kávénénikék igaz, néha fene dolgokat művelnek, mindazáltal viselt dolgaik nem ragadták meg magas röptű fantáziámat. Hej! mily könnyű dolga van az állatkert igazgatójának, ki ugvlátszik a „fene“ epidémia befolyása alatt ez évben az exotikus népek gyönge nemét mutatta be. Micsoda k :-sztüm és milyen induló! Ilyet még nem pipált vén Európa egyetlen színpadja sem. Elővettem végre a lefolyt bét napilapjait s onnan kerestem mentő gondolatot és alkalmas mesét. A leánygimnázium még leginkább felelt volna meg ízlésemnek, nem tudtam azonban tisztába jönni váljon mellette vagy ellene
