Buda és vidéke, 1904 (13. évfolyam, 1-31. szám)
1904-08-10 / 20. szám
Budapest, 1904. XIII. évfolyam. 20. sz. Kisasszony hava (augusztus) 10. i BUDA és VIDÉKE KERESZTÉNYEK LAPJA Németországi zsidó újságírók Budapesten. A magyarországi zsidó ujságirók meghívták németországi zsidó kartársaikat, hogy nézzék meg a szép, megifjudott Juda — bocsánat Budapestet. Nagy diadallal fogadták itt a magyarul iró zsidók a németül iró zsidókat. Mind a két csapatban voltak nem zsidónak született, de zsidó érdekek toliforgatói. Ha a zsidóság térfoglalásának diadaljelét akarták megmutatni, jobb helyet nem választhattak volna Budapestnél. Ez a zsidó érdekeknek felült és felültetett nemzet fővárosa, amely szép és kies vidéken fekszik, van olyan rendkívüli látvány, mint a bikaviadal. Aki a zsidókérdést tanulmányozni akarja, annak pedig hasznos . . . Sehol a kerek világon nincsenek úgy előtérben a zsidók, nincsen olyan befolyásuk, mint Budapesten. Nem csoda, ha innen kivándorolni nem akarnak és nem látnak hozzá az Uj Zsidóország felépítéséhez. Elragadva áldomásoztak e felett a németországi zsidó ujságirók, látva a végtelen magyar élhetetlenséget és a végtelen zsidó élelmességet. Olvastak, hallottak róla, de a szétszórtan diadalmaskodó faj ilyen sikeréről nem álmodtak. Magyarországon a zsidók a magyar szivéből kiirtották a múltat, meghódították a jelent, lefoglalták a jövőt, ha csak a felébredő — elég lassan ébred — nemzeti önérzet a foglalást meg nem semmisiti. Itt nem úgy beszélnek: a mi zsidaink, hanem: a mi keresztényeink. Árpádnak a hódított népek kenyeret, sót, patakvizet vittek. A zsidóknak odaadták a földet, a bércet, a patakot . . . Árpád idejében rabszolgák voltak a zsidók és a mostani időben keservesebb rabszolgája a zsidónak Árpád népe. Furfangosabban nem is lehetett volna az időt kihasználni, az idővel élni. Pedig a magyar szidta a zsidót, szidta italát. Mind a kettőt bevette vesztére. Meghódította egy pár éljen Kossuth Lajos, egy pár éljen a haza. A német zsidó ujságirók elragadtatva bámulták a magyar oktondiságot, látván azt, hogy azt a fajt, mit az európai kiművelt nemzetek szorítanak, létezését lehetetlenné teszik, a kicsinyeit barbár magyar keblére ölelte és pedig úgy, hogy az ő mellcsontjai, bordái horpadtak be... Elragadtatva bámulták a németországi zsidó ujságirók, hogy ez a nemzet menynyire megváltozott, milyen türelmes, kedves, hogy megjuhászodott a zsidók előtt. Hajdanában sekundába helyeztek volna minket, ma kiszorítják az eminenciát és dicsénekeket zengenek a magyar műveltségről, tudományról, művészetről, haladásról és odaállítják például minden antiszemita nemzet elé. Meg is érdemli, mert szerény, hiszen a rege szerint Szva- topluk egy fehér lóért feledkezett meg országáról, a lovagias magyar pedig egykét pohár pálinkáért, mit a zsidó töltött neki először, s ezzel elboszorkányozta az eszét; belátását, hazafiságát, hitét, virtusát. Egy agyonlakomázott és muzsikáltatott francia iró hazánkat cigányok országának nevezte. Haladunk, ezek a németországi zsidó ujságirók zsidók országának fogják nevezni. Az is lesz, ha a szövetkezeteket megfojtják, amihez már gyürkőznek is. A zsidó befolyás érzi és tudja a szövetkezetek áldásos hatását, ezért ítélné ezeket halálra. Nem hisz- szük, hogy legyen kormány, mely a szövetkezetek halálos ítéletét végrehajtaná, ha még oly Pilátus gyengeségü is. Csak pár évtizedig szövetkezzünk, s a német zsidó ujságirók megvetnek és lenézve írják, hogy Magyarország ázsiai állapotába visszasiilyedt. Nem is ártana egy kis ázsiai tiszta erkölcs. Erdélyi Gyula. Gróf Széchenyi István gondolataiból. Mert valamint csatában a kisebb számú derék után iramlik a nagy tömeg, úgy politikai kifejlődésünkben is nem a „sokaság", hanem „minőség" adhat egyedül célszerű irányt — sem párt, sem színezet, sem lépcsőzet, sem bizonyos rend, bármily nagyra nőne is az, nem fogja ujjáalkotni (regenerálni) Magyarországot; de e dicső műtétéi kirekesztőleg azon lelki rokonok által eszközölhető csak, — bárkik és hol legyenek is azok, — kik nem fél, de egész emberileg kedvelik ugyan maguk számára is a hasznot, de hazafiui hűségtől eltelve vesznek inkább el, hogysern vérük és a közérdek, habár csak hajszálnyi kárán is gyarapodni kívánnának. Főcélom ennélfogva : a közhaza érdeke; mellékes célom pedig: saját magam és enyéim haszna; úgy azonban, — mint ezt már számtalanszor érintém, — miképp e két cél ellentétbe soha ne jöjjön, sőt ha jó, saját hasznom mindig alá legyen rendelve a közhaszonnak, de emellett a közhaszonból rám és enyéimre is szivárogjon okkal-móddal becsületes munkám bére . . . Nemzeti felvirágzás ügyében, vérünket tekintve, én biztos és növekedő siker után sóvár- gok. A rövid, a napi diadal nem oltja szomja- mat, mert rövid, mert napi, mert szomjam határtalan. Erőltetést ez okból bármily árnyéklatban is, mennyire gyarló természetemnél fogva egybe- hangzásba bírom hozni nézeteimet fényeimmel, kirekeszteni iparkodom politikámból; mert erőltetés nemcsak szappanbuboréku diadalt szül, de az erőitetőre visszapattan. Szerencsejátékot nem játszik a bölcs, mert a szerencse szaporábban távozik, mint jön és ekképp nem érdemel virrasztást, de még gyertyát sem. Ha azonban van szerencsejáték e világon, mely kivételt, sőt tán némi tapsot érdemel, az egyedül az, mely a hazafit készti, bár siker, bár nem, tehetségének részét a haza javára kockára tenni, ha t. i. nem létezik oly mező, melybe biztos haszonnal lehetne fektetni pénzt. Ki még elvben sem akar semmi közteher- hez járulni, bármily csekély tehetségű volna is egyébiránt, mert hiszen csak a botor vágyik többet tenni, mint amennyit bir, valamint a császár is elveszti ott, — mint a német mondja — jogát, hol nincs: az egyensúly nem egyéb, mint gyáva here. Ha magunkbaszállás és körülményeink fontolóra vétele után hidegek maradunk és nem ébredez bennünk valami nemesebb vágy, melytől epedünk, de az eddigi minden közszellem és valódi nemzeti nagyság s csak ehhez kötött nemzeti becsület nélkül is elbírjuk viselni az életet, sőt azt vélvén, „ej, beh erősen irigyel minket a világ", még kérkedünk is azzal: ám akkor „öljük az időt s ülljük ünnepeinket körülbelül, mint eddig". Az okos gazda, mindenek előtt tehetségét veszi számba, melyről rendelkezhetik. S csak akkor, ha ez tisztában van, veszi fontolóra, mire pontosithatja azt össze legnagyobb gyü- mölcsözéssel. Ha nem cselekszik igy, csőd a vége. Lásd a magyar cifra gazdák sorát. Tehén, bármily jó fajú és jó alkatú volna is egyébiránt, csak fölötte kicsi tejet ad, ha szűk legelőtől sinylős; és e szerint valamint nem volna ildomos, erővel több tejet fejni akarni ilyentől, mint amennyivel bir, mert tej helyett Vezesse tetteinket gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar szelleme!
