Buda és vidéke, 1904 (13. évfolyam, 1-31. szám)
1904-02-30 / 6. szám
Budapest, 1904. XIII. évfolyam. 6. sz. Böjtelö hava (február) 30. BUDA és! VIDÉKÉ KERESZTÉNYEK LAPJA A zsidó bérlet. Irta: Petrássevich Géza. A zsidóság rohamos léptekkel igyekszik elkaparintani minden bérbeadandó földterületet. Sajnos, itt is sok tekintetben érheti vád úgy a magyar bérlőt, mint a bérbeadó földbirtokost. A magyar keresztény bérlő ritkán kínálja azt a magas bérleti árat, amit a zsidó könnyen megád. S miért? Mert a keresztény bérlő úgy gazdálkodik, úgy rendezkedik be, olyan háztartást vezet, olyan életmódot folytat, mintha az általa kezelt föld nem bérlete, hanem saját tulajdona volna. Nagyobbrésze ezeknek a bérlőknek tönkrejutott földbirtokos lévén, nem igen tud leszokni egykori életmódjáról. A jövedelem ellenben kevés lévén, spekulácziókba bocsátkozik, a börzére adja fejét — s nem értvén egyikhez sem — elbukik, a bérleti összeget nem tudja rendesen fizetni, úgy hogy a szerződés lejártával elveszti a bérletet s lesz belőle nyűg a társadalom nyakán. Ezért nincs nagy bizalmuk az ilyen bérlőkhöz a bérbeadó földbirtokos uraknak. Ellenben a zsidó bérlő megadja a kivánt legmagasabb árt is, csakhogy bérlethez jusson. A részleteket pontosan fizeti s a földet, amennyire csak lehet, kihasználja. Legalább is 40—50 per- czentre dolgozik. Nem pazarol, de meghúzódik szerény viskójában. Foghagymát reggeliz, vöröshagymát ebédel s retket vacsorázik. Amikor pedig lejár a szerződés, kimutatja, hogy a föld hozama jelentékenyen csökkent s uj ajánlatot tesz alacsonyabb összeggel. És a földbirtokos kénytelen beleegyezni a dologba, mert már lekötelezettje a zsidónak. A zsidó ugyanis jól értett ahhoz, mint kell urát szerencsétlen spekulácziókba ugratni, mint kell a börzére vinni s mint kell rajta egy kicsit segíteni, ha „pillanatnyi“ pénzzavarba kerül. A vége aztán az a játéknak, hogy uj bérleti szerződésre már nincs szükség, mert a zsidó bérlő időközben konvertálván a földön fekvő terheket, megvette a birtokot. Így lesz a zsidó bérlőből nagybirtokos. Kisbérleten és hagymán kezdi, nagybirtokon és libamáj-pástétomon végzi. De amilyen vád illeti a keresztény bérlők egy részét, éppen olyan, sőt nagyobb vád illeti a bérbeadó keresztény földbirtokosok túlnyomó részét. Igaz ugyan, hogy a keresztény bérlők nem mindegyikéhez van bizodalmuk, de bérletpolitikájukat a nagy latifundiumok urai oly rideg czinizmussal, oly erős egoizmussal és kapzsisággal folytatják, mintha keresztény ember már nem is akadna tisztességes. Haszonlesésből és kapzsiságból, hogy egy tized vagy egy század per- czenttel többet vágjanak zsebre, zsidóknak adják bérbe nagy birtoktesteiket. S mit mondanak ők ki akkor elvként? Kimondják azt, hogy a magyar faj nem életképes, nem megbízható, nem eléggé szakértő, nem érdemel tehát meg semmi támogatást. Azért dobják zsidóknak prédául oda földjeiket, hogy azok kihúzzák belőle az utolsó csepp zsírt is, aztán meggazdagodva odább álljanak s mint kiégetett salakot dobják vissza nekik a rögöt. És mindezt az önzést igen szépen tudják beburkolni az önzetlenség köpönyegébe. Elkeserítő és elszomorító tudat az, hogy ezek az urak, akik igy dédelgetik a magyarság mérhetetlen kárára és beláthatatlan veszedelmére a zsidóságot, első sorban a főpapok, a káptalanok, a hitbizományok és a nagy latifundiumok urai. Tisztelet és becsület és annál nagyobb elismerés és hála a ritka kivételnek. Azzal okolják meg főpapjaink és főuraink eljárásukat, hogy nincs bizalom a keresztény bérlők iránt? Hát lelkiismeretükkel összeegyeztethetőnek találják ők, hogy egyesek könnyelműségét, vagy szerencsétlenségét kihasználják arra, hogy elitéljenek egy egész társadalmi osztályt? Nem szólal meg bensejükben ilyenkor valami, hogy ők ezt csak azért mondják a világ szemébe, hogy megokolják azt, amiért zsidónak adhassák bérbe a birtokot, mert az egy tized, vagy egy fél perczenttel többet fizet? Erre a hipokri- taságra nem ül gyengéd pir az arczukra? Sajnos, azt tapasztaljuk, hogy nem. Pedig bizony lemondhatnának — ha már házilag nem kezelik birtokaikat — arról a csekély jövedelmi többletről. Ök emiatt koldusbotra nem jutnának, ellenben egy egészséges keresztény középosztály megizmosodásához igen, de igen hathatósan hozzájárulnának. De hát ők ezt nem teszik. Ök hizlalják a zsidókat annak a társadalmi osztálynak rovására, amelyik valamikor önzetlenül, ellenszolgáltatás nélkül le tudott mondani minden kiváltságos jogáról. És ha már oly bizalmatlanok, oly szükkeblüek főpapjaink és főuraink az egyesek iránt, még mindig körültekinthetnek Magyarország határain belül, láthatnak ott községeket, erkölcsi testületeket, keresztény szövetkezeteket, vállalatokat, kisbirtokosok egyesületét és más hasonló természetű társulásokat és jogi személyeket, amelyek a maguk anyagi erejével is elég garancziát nyújtanak arra nézve, hogy pontosan fizetik a bérletet. Miért van elsőbbségi joguk ezek fölött is a zsidóknak, ámbátor az ajánlatok egyformák, a föltételek egyenlők. Miért? Talán azért, mert ez a gazdaság vezetését zavarná! ? De hiszen azok a bérbeadók ezzel nem törődnek, mert ha törődnének, akkor nem adnák bérbe a birtokukat, hanem házilag kezelnék! Mi lehet az oka mindezeknek a szomorú jelenségeknek? Akármennyire behatolok is a lelkek mélyébe, nem tudok rá más feleletet adni, mint azt, hogy a pénz szeretete. A pénz szeretete még a saját vérének megtagadása árán is, annak a saját vérének a romlására. Fájdalom tölti el szivemet, hogy ily nyíltan kell kiöntenem epém keserűségét, de jobban vélem szolgálni az ügyet igy, mintha továbbra is magamba fojtva tartogattam volna. Remélem azonban azt, hogy a megdöbbentő helyzet föltárása más bérletpolitikára fogja indítani főpapjainkat és főurainkat. Életünk fonala. (Gróf Széchenyi Istvántól.) A kormány sem bírta egészen familiarisálni magát azon eszmével, melyhez képest a magyar hont tekintve, nem valami homogen lényegü kolóniával, de sajátlagos nemzetségü és alkotmányos országgal van egybekapcsolva. Vezesse tetteinket gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar szelleme!
