Buda és vidéke, 1901 (10. évfolyam, 1-35. szám)
1901-01-00 / 5. szám
2. oldal. BUDA ES VIDÉKÉ o. szám. ügyeim voltak. A Grófot nagy falovon ülve s azon olvasva találtam, melyről le-szállva, hosza- san beszélgetett velem. Ügyeinket elintézve, nőmnek szeretném — mondd — ügyvéd urat bemutatni, ki a somogyi urakat oly örömest látja: azonban jelenleg vendégeket nem fogadhat el; holnapután azonban február 16-ka Julianna az ő neve napja lesz; ebédeljünk együtt. Mi ugyan 3 órakor ebédelünk, azonban Ügyvéd ur már 12 órakor jöjjön el nőm kedvéért, ki Somogyról oly örömest s oly sokat szeret hallani, de ép igy, mint most, magyar diszöltöny- ben jöjjön. Harmadnapra elmenve, a Grófot ugyanott, hol előbbi napon, de a’ Nemzeti Museum-teremben fesiett öltönyében ’s földísz- jelezve találtam, ki azonnal karon fogva nejéhez vezetett s mondá: a’ Grofnét a’ mái neve napjára együtt megköszöntsük. A Grófné lépcsőzetes emelvényen ült, ki meg látván bennünket, élőnkbe szaladva jött s mondá: Kedves Fe- renczem igen köszönöm, nagyon megleptél. Azután a Gróf engemet, mint Somogyi Ügyvédet be mutatott, mosolyogva a’ névnapi kivánatait el mondá s a’ szobábul kiment. A kardomat leövezve, a grófné maga mellett pamlagán mutatott számomra helyet, mondá: nagyon meg voltam lepve mert a’ mint bé jöttek, Ügyvéd urat Istvány fiam helyet el-ismertem, a kihez oly nagyon hasonlít, isméri őtet? Látásból, Pesten többször mint katonát láttam, de máskép nem. — Igen, ő katona, de az nem az ő pályája, én neveltem őtet, ő egészen az én legkedvesebb növendékem, én ismérem az ő szellemét, lelkületét, ő szívvel és lélekkel magyar, ’s még látja Ügyvéd Ur Magyarországban még olyan nagy hazafi ember nem volt, mint ő! Ő különös szeretettel viseltetik irányomba; ő most itt volna, az én nevem napját sokért el nem mulasztaná; Angliában van; azonban engedel- memmel nemsokára barátjával, Báró Veselényi- vel Amerikába utazik. Azonban, hogy őt ismérhesse, adja becsületszavát ügyvéd ur, hogy vélle beszélleni fog, ’s hogy egyszer el fogja néki mondani, mit most róla mondtam: mert aztat lelki szemeimmel látom, mert érezem, de belsőképpen aztat is érezem, hogy a mint ő vissza jő, én nem leszek az élők közt! Kérem a’ mostanyi beszélgetésünket írásban tegye, hogy el ne felejtse s’ ha ismét Bétsbe jön, meglátogasson. Külseje az én kedves Istvány fiamra nagyon emlékeztet; mennyi idős? Felelém 29 éves. — A fiam 27. — Somogyrul sokat s mindent kérdezett; igy folytatá, megengedjen Ügyvéd ur, hogy ennyi kérdéseimmel fárasztom, de tsak a Magyar érti a Magyart. Somogy életem leg kedvesebb emlékű helye, én P'estetics Julianna, ki különben Szala és Somogy között Keszthelyen születtem, Marczaliban férjemmel éltük leg kedvesebb’ napjainkat, most is ott szeretnénk mi lenni, azonban a körülmények ide kötnek bennünket Az alatt a’ magas vendégek, kiket előre figyelmeztetett a’ grófné, hogy magyarokból Bétsben mik válhatnak, érkezni kezdtek; én háttérbe húzódtam. Ebéd alatt a Gróf közvetlen mellé ültetett, hol a többek közt egy szegény sorsú fiatal candidatus Jezsuita abban mutogatá észerejét, hogy latin, olasz, franczia nyelven akármi feladatott tárgyra, azonnal distichonokat mondott. Ebéd után a’ nem dohányzó Gróf, Farkas titoknoka által, jó magyar dohányai ellátva, a’ Grófnénak újra becsület szavamat adván, én Bétsből el-távozék. Egynéhány esztendő elmúlva, a’ Grófnét már hiában kerestem. 1834-ben felszólított a’ pesti polgár Mester, hogy a városligetben levő kertemet, Gróf Szé- nyi Istvány igen megszerette, adnám el számára. Én mondtam, hogy azt nem akarom. Másnap azonban egy Vendégem jött, ki évek óta annyira el-változott, hogy nem ismerém fel; azonban ő maga bémutatta magát, hogy „én Széchenyi István vagyok“. A kertet feljárva, annak egyik magasabb helyén nyílt kerti épület alá menénk; itt teljesitém bécsi ígéretemet, s’ mondám el a szeretett anyai szavakat. A’ Gróf figyelmesen, később teljesen megindulva, szótlanul hallgatá; végeztével pedig nagyobb ideig, kalapját levéve, halgatott; szemével, melyből könycseppek peregtek, égfelé nézett, s csak ennyit mondott: Anyám, szegény szeretett jó Anyám!! Végül megölelve, háromszor megcsókolt, s e szavakkal: „ez aztán, nagyon kérem, köztünk maradjon“, elvált. Hit és tudás. A probléma föl van vetve minálunk is. Eldöntése attól függ, kiben van több merészség, bizalom saját maga erőiben, ki ragaszkodik erősebben a múlt hagyományaihoz s kiben él a hitnek igazi ereje. P'rancziaországban legutóbb Brunetiére melegítette föl azt a kérdést, ér-e a tudás annyit, mint hirdetik, reá lehet-e bízni teljesen az államok hajóját s egyének boldogságát, vagy ezzel szemben több jelentőségű-e a hit, mint eddig hittük? E gondolat leköti mások figyelmét is, keresik a probléma megoldását más országokban is. Sokan aggódva kérdik, vájjon Voltairenek és az encyclopaedistáknak nemzete boldog-e, vájjon elérte-e azokat az ideálokat, melyek után vágyott, a mikor oltárra emelte a tudást és tudományt? Rómában Luzzatti, volt miniszter és a szövetkezetek lelkes barátja, a hires Academia dei Linceiben a múlt évben magának Umberto királynak s az egykor annyira szép Marguerita királynénak jelenlétében a fönti tárgyról előadást tartott és abban concludált, hogy a hit sokkal becsesebb, mint a legtöbben hinni hajlandók, mert többet ér a tudásnál. Ebből a nevezetes előadásból akarunk idézni néhány gondolatot, talán nem lesz haszon nélkül való munka. Az 1848/49-diki események s Darwin müvének megjelenése után, mondja Luzzatti, a munkásmozgalmak által segítve, a tudomány az egyetlen élő istenségnek proclamáltatta magát, mely az általános pusztulásból fönnmaradt. . A morált elválasztották a vallástól, el a meta- physicától, de megkísértették a közgazdaságból leszármaztatni s azt hirdették, hogy ez a tudomány elégséges az önzés megszabályozására, az, ki jól számit, becsületes. is lesz. A fiatalság, meg akarván büntetni azért, mert a zsarnokokkal szövetkezett, a vallás csődjét hirdette. A történelmet megfosztva ideális vonásaitól, egyszerűen materialisálták. A visszahatás nem maradhatott el s 1895-ben Brunetiére merészen kiáltotta ki a tudomány csődjét s a ál vők végtelen örömmel ismételhették azt. Mintha a hitért meg kellene ölni a tudást. Két csőd közé kerültünk, egyik a tudományé, másik a vallásé. Pedig nincs úgy. Soha a tudomány szabadabban nem folytatta kutatásait, soha nagyobb méltánylásban nem részesült, mint ma. E mellett a vallásos érzület is fejük és tökéletesebbé lesz. A külső forma módosul, a Symbolismus enged, de lényegében több erő és élet van, mint valaha. Az emberiség véget nem érő munkájában oly templomot épit magának, a melynek két főoszlopa van: a tudomány és szent élet. Nézzétek korunk legnagyobb nemzetét, az angolt, mely hiszi, hogy a világ meghódítására van teremtve, mily megalázkodással és őszinteséggel hisz és milyen tűzzel vitáz rituális és liturgialis kérdésekben. A bibliát, melynek Voltaire szerint egy századdal utána megczáfolt és kiélt könyvnek kellett volna lennie, lefordítják minden nyelvre és szétterjesztik a világ minden országában. Egyetlen társáság 155 millió bibliát oszt ki és 200 nyelvre fordítja le a szent Írást. Modern társadalmunk annyi vívmány, a természeti és gazdasági tudomány annyi diadala mellett sem bírja legyőzni a fájdalmat. A tudás modern forrásából fájdalom fakad, épp úgy, mint hajdan a tudatlanságból. Folyton megújul a forró vágy, hogy imádkozzunk s a bibliában fölismerjük azt a sugalatot, mely a tudás növekvő terhe alatt megfáradt lelkeknek megadja a belső békét s a fennkölt reményeket... A legtöbbet érő tudomány a vallásos és erkölcsi szónoklat, mely szeretettel tölti el a sziveket. A vallás hatalmába ejté a természeti tudományok s a közgazdaság legfinomabb eszközeit, azokat fölhasználja, hogy az emberiség szenvedéseit enyhítse. E czélra a társadalmi alkotásoknak egész hálózatát teremté meg s az alamizsnálkodások helyébe az előrehaladást tette. Hogyan jutott volna csődbe a vallás? Megszabadítva a régi előítéletektől, fölélesztve a szabadság által, uj győmelmeket arat. Ha valaha a tudatlanság szülte, ma a tudományra támaszkodik, csakhogy a mysticusok meddő szemlélődését a cselekvés váltotta fel: az irgalmas nővér, ki a beteget ápolja. S a nagy nemzetek haladásának titka abban rejlik, hogy náluk a tudomány s a munka eultusába eszményi elem: a kötelesség, azaz Isten gondolata vegyül. A nagy nemzetekben ez a dualismus teljes: a tudomány megfér a hittel; nem lerontják — kiegészítik egymást. Spenczernek igaza van: minél jobban tágul a tudomány köre, annál végtelenebbnek érezzük a megfoghatatlant, a mi érzékeinken kívül esik. A tudomány nem monopolísálhatja a lelkiismeretet; túl rajta kezdődik a hit birodalma. A hit mind máiglan, a művelődés minden fokán, erkölcsi szükséglet gymnánt volt érezhető s nem áll okvetlen ellentétben a positiv tudománynyal. Mindkettőnek az élet egységes voltából folyik létoka, csak kölcsönös viszonyukat nem látjuk még tisztán. De valamikor megláthatjuk. Socrates és Szent Pál mindkettőt egyesítette magában. Az erkölcsi és vallásos érzés, mely a tömegeket áthatja, nem kisebb hatalom a tudománynál. S ha ez utóbbi, az előítéletek eloszlatása által még oly nagyszerű eredményeket is ér el: tudásunk határa csak kijebb tolódik, határolt marad mégis. Túl rajta kezdődik a határtalan, a mit nem tudunk. Jöhet oly lángelme, mely képes lesz egyetlen felséges rendszerbe foglalni az erkölcsi és anyagi világot s megfejteni azoknak ellentmondásait. Egyelőre igyekezzünk azokat kibékíteni: keressük az igazat s higyjük a jót, mert sem maga a tudomány, sem maga a hit nem boldogít. Az embernek mindkettőre szüksége van. Ma a társadalom beteg, mert vagy csupán az egyikben, vagy csupán a másikban keresi az üdvözülést. * Luzatti szavain érdemes gondolkozni nálunk is, hol csak egy-két év előtt a középiskolai tanáregylet gyűlésén tanárember indítványozta a vallásoktatás eltörlését. Pedig a monzai merénylet mutatja, hová jutunk, ha a vallást száműzzük. A kis nemzetek mindig hátrább vannak a nagyoknál s beérik a kész eredményekkel; az emberiséget mozgató nagy eszmék ritkán töltik be őket teljesen. A nagy nemzetek, melyeknek kebelében a XIX. század tudományos evolutioja végbement, ma már mind érzik a tudomány elégtelenségét. Mi még nem jutottunk el odáig. A kik nálunk a szellemi haladást képviselik — a jövő nemzedék oktatói, — ma még a tagadás .álláspontján vannak, mely Darwin elmélete nyomán keletkezett. A társadalom azonban élő szervezet, tovább fejlődik s igy sínyli hite elvesztését és áhitja a megnyugvást, melyet a puszta tudás nem ad meg. a Ecce homo. A kerepesi-uton egy élelmes vállalkozó Papp Béla kivégeztetését mutogatja. Ez az ő dolga, ha bár Ízléstelen az ilyen szomorú esettel rontani a kedélyeket, de már azt még sem kellene megengedni, hogyr a bolt-ablakban ezt igy hirdesse : 4^ Ecce homo. Ecce homo. X Papp Béla kivégeztetése. ^ &&&&&&&&&&&&&& Vallás-háboritás számba megy ez a felirat s kérjük a rendőrséget távolittassa el. Halál. Lanka Gusztáv az élő magyar irók egyik legöregebbike és legkitünőbbike örökké élénk tollából Halál czimen egy igen figyelemreméltó, szép lendületes és szellemes elmefuttatást közlünk. Szivünkből óhajtjuk, hogy Lauka Gusztáv még soká, nagyon soká írhasson és éljen.
