Buda és vidéke, 1901 (10. évfolyam, 1-35. szám)

1901-02-00 / 7. szám

2. oldal. .UK^I ft ~dOg*) -t'Zltfl.*! :r >r^y ^SSST^V.;' 7. szám. Ocskay brigadéros. IElőre is tisztelettel kijelentem, hogy én Herczeg Ferencznek, vagy bárkinek babérait nem irigylem. A mint boldogult Abonyi Lajos bará­tom jellemezett, haladok a magam gyalog ösvé­nyén. De ném csak mint iró, de mint magyar ember jogosultan szólhatok a nóta Ocskáyánához. A magyar ember szeret ünnepéíni. Nálunk a férfiak vagy násznagyok, vagy vőfények. Eb­ben nincs gáncsolni való. Hiszen Vörösmarty történeti feljajdulásában is benne van: Leszsz még egyszer ünnep a világon ! De arra fogadok, hogy Vörösmarty nem sejtette, hogy ez az ün­nep Herczeg Ferencz ünneplése lesz, azért, hogy Rákóczy Ferenczet, a magyar történet egyik leg- fensegesebb és legkifogástalanabb alakját, tévesen fogta fel, a mint a lapok Írják. Ocskay árulása befejezett tény. Herczeg egyik bírálója azt mondja, Rákóczyt kisebbíti, hogy Ocskayt tisztázza. Rákóczyt kisebbíteni nem lehet. A költő irhát szabadon. Egyetlen egy alaknak sincs egyeduralma. Az igazi történetiró nem ismerheti el törvényül a charitást. De a költőnek, ki a szépet, jót és igazat írja, nem éppen tartozik hivatásához, hogy valótlant mond­jon, hogy eddig egy hazaárulásnak tartott tényt egy nagy alak kisebbítésével szépítsen. Különösen veszedelmes ez, ha a kor diva­tos költője hizelgi ezt be a közönség vélemé­nyébe. Korunk kényelmes. A közönség önállóan nem ítél és nem gondolkodik. Bevárja a sajtó véleményét s azt meggondolatlanul elfogadja. Igaz, minden kornak olyan költője és írója van, a mit megérdemel. Egyik kor lázasan Etel­kát, Himfy szerelmeit, Cserhalmot, Zord időket, Karthauzit, Egy alispánt, Magyar nábobot, Egye­tem pallosát, a másik Jó palóczokat, Hófehérkét, Püspök atyafisagát. Dodó főhadnagyot, Gyurko- vits leányokat stb. olvassa. Kinek a pap, kinek a papné. Ámde ettől az esettől, már mint az Ocskay brigadéros esetétől szomorúan kell elfordulni. Ha ezt a darabot más írja, nem a közönség kedvelt írója, úgy bizony darabokra tépi a sajtó, mely ma valóban túl teng az ünneplésben és a sajtó vezérét arra indítja, hogy nem csak a darab Ocskayját, de a történet Ocskay át is menti. Én ebben az esetben a magam egyszerű eszével, a sajtó anarchiáját látom. Lehet, tévedek, de nem magam tévedek, de nagyon sokan Magyarországon. Rákóczy alakja, minden alak felett áll. Mi­kor Láncz}^ Gyula nagybecsű történeti munkájá­ban Széchenyi Pál életrajzában csak halványan bírálta Rákóczyt Thaly Kálmán öreg ágyukkal hozta elő érveit. Hát most madár serétje sincs ? Az iró irhát mindent, Deák Ferencz szerint, a mi igaz, de nincs szükség arra, hogy egy hazaárulót, vagy hazája ellen vétkezőt zomán- czozzon be a költészettel. Más embernek ezt bűnül rónák fel s per Rákóczy gyalázó megköveznék, lehetetlenné ten­nék, de a dédelgetett divatos embernek minden szabad — mind addig mig divatban van. Jegyez­zük meg, mindaddig mig divatban van, mert a sajtó agyával gondolkozó közönség oly sze­szélyes mint a sajtó. Hol talp, hol kerék. Ocskay brigadéros, ki a Herczeg darabjá­ban is átérzi bűnét, nem tudom melyik dimen- sióban : Marsban, vagy Jupiterben bizonyára lelki- ismereti furdalást erez azért a diadalmenetért, mit Herczegért neki rendeznek és talán sajnálja, hogy még jobban ki nem domborította a haza­árulást, mert Herezeg tetszetős költői szemfény­vesztésével még talán szentnek is avatnák. így csak az történt, hogy divatba hozták és ünnepük a hazaárulást, de nem minden otthonban. Ne higyje azt Herczeg Ferencz, hogy a mint ő Rákóczyt jellemezte mindenki igazság­nak tartja, még féligazságnak sem tartják. A történetírás zászlóját követve lehet generális is, nem csak közlegény, a hogy maga mondja, de bűnt követett el a mikor egy hazaárulót ken­dőzött és szépitőszerekkel simította szeplőit . . . Az arczszépités mestersége, a mit elkezdett Herczeg Ferencz, megtetszett az újságírás czéh- mesterének is és pohár-ódájában ezeket mondja : „Ez Ocskay László, a kiről tudjuk, hogy ki volt, mi volt. Egy hadi kalandor volt,, foszto­gató és rabló, a mi nem olyan riágy szégyen, ha' äZ' akkori idők Szem üvegén át nézzük, mint ma gondolnék. Mert hiszen méltóztatnak tudni, hogy a fölbomlott társadalmi és álladalmi ren­dekben, mikor minden erő fölszabadul, nincs törvény^ nincs rend, nincs biztos semmi, csak némilegrgz egyéni erő, oly időbért á végletek uralkodnak és fejlődnek ki. A leggyávább és a legvitézebb, a legönzetlenebb és a legkapzsibb jellemek támadnak. Fel van az is jegyezve, hogy milyen tömegesen bocsátották áruba szolgálatai­kat a hatalomnak, ki püspökségért, ki domíniu­mért, állásért, méltóságért, kegyhajhászásért, sőt készpénzért is. Meg vau a bécsi arkivumban írva, hogy hány aranypénzért vették meg ezt vagy azt s a szégyenletes ősök tiszteletreméltó unokái ma is itt vannak. Tény az, hogy a leg­nyomorultabb kapzsiság és ideális önfeláldozás parallel haladtak egymás mellett. A költő figyel­mét megragadta az alak, a száguldó hős, az ellenállhatatlan katona, a csatában győztes vitéz. Elhatározta, hogy ezt teszi darabjának közepére, a szabadságszeretetnek ezt az excessziv példá­nyát, a kit Ocskaynak neveznek és fölruházza egy ideális, szabadságszerető, függetlenségét féltő fékezhetetlen hős tulajdonságaival, a ki a maga ideálizmusával rohan Rákóczyért és a magyar függetlenségért csatába, de elméjében is oly erős, hogy mikor a melankolikus Rákóczy-dalnál el­mereng, keservvel és könynyel szemében arra gondol, hogy hiú nekünk minden törekvésünk, a harcznak czélja nincsen. Ez a meggyőződése azonban csak a szive fenekén van és csak az ellágyulás pillanataiban tör elő, különben ma­gába zárja és féktelen harczczal csatába viszi szivét. E lelki összeütközés mellett, összeütkö­zésbe kerül azokkal az elemekkel, a melyek az udvarok körül mindenütt képződnek, a hol ha talom van. A mi kis hatalmunk körül éppen úgy, mint a miniszterelnök körül vagy az ud^ar pompájában. A népeknek főfő panasza mindig az volt, hogy a tanácsosoktól a nép nem juthat a trónhoz; hiszen sokszor az Úristen trónjához sem lehet eljutni néha éppen a papoktól, a kik körülveszik. “ Herczeg Ocskay fejére egy kis koszorúcs­kát tesz. A czéhmester-glóriát. Herczeg csak be­csempészi a közvéleménybe Ocskay tetszetőségét. Rákosi egyenesen a történeti erőt látja meg­nyilatkozni. Azt mondja, nem a historikusnak van igaza, hanem a költőnek: Ez sem nem poezis, sem nem igazság. Meg voltak minden szabadságharcznak a maga békeközvetitői. a Rákóczy szabadságharcz­nak Széczhenyi Pál, ki előtt Thaly is meghajta a zászlót; de Széchenyi Pálról a Gyurkovics lányok divatos szerzője érdekes és modern hangu­latú darabot nem írhatott volna. Azt mondja Rákosi Jenő, hogy a bécsi levéltárban meg van írva, kit hány aranyért vet­tek meg s ezeknek a szégyenletes ősöknek tiszte­letreméltó unokái ma is itt vannak. Fogadni mernék Rákossi Jenővel, hogy ezek­nek a szégyenteljes ősöknek unokái csak ser- vilis magyarok. A magyar nemességnek az a színe és virága, mely Rákóczy Széchenyi ki hitványát ■’ aláírta, túl­nyomó részében kitartott Rákóczy mellett s az ősök unokái ma is méltók őseire, s ha nem azok, tiszteletreméltó ősök szégyenteljes unokái. Ocskayról különben az ünnepelt szerző maga is azt mondja akadémiai székfoglalójában, hogy nyers haszonlesésből lett árulóvá. „Végzetes el­határozását csak némileg enyhíti az a körülmény, hogy a trencséni ütközet után már nem bízott a nemzeti ügy diadalában,“ mondja Herczeg és hozzá teszi: Élve a színműíró jogosultságával, müvemben a haszonlesés helyett más, ha nem is sokkal nemesebb, de emberileg könnyebben igazolható lelki rugót a sértett önérzetet tettem. Maga a szerző beszél igy. A sajtó tapsolja, a közönség ujong, leginkább a lipótvárosi és terézvárosi és egyéb zsidó közönség, kiknek a történetben ügynökösködő íróik a magyar törté­netben nem a fényt, de az árnyékot keresik, kiknek regény és szinmüirásban utazóik a ma­gyar fajt csak mint bűnöst mutogatják. Ádáz szenvedélylyel látnak hozzá, hogy bebizonyítsák milyen nyomorult, elvetemült jefenetekből áll a mi múltúnk és jelenünk. Nincs, .itt egyéb fényes lap mint a zsidók számla-könyvei és a meg- ‘térheTt Telekkönyvi lapoE, az “uzsora, a sikkasz­tás krónikái s a keresztény vallás ellen való küzdelem. ^ Ocskay brigadéros példája a.zsidókra nézve felemelő vigasztalás. Ocskay sértett önérzetből Jett hazaáruló, ők is sértett önérzetből dúlják a hazát csakhogy, ha halálra ítélnék őket akkor is zsidók maradnának. A mi tisztességes és szép sikert ért ma is szinpadképes történeti darabjainkat mind eltörülte a föld színéről Ocskay brigadéros s egy uj dia­dalmas utat nyitott a történetírásnak. Ez a sajtó a véleménye. Nem fogadhatom el és nem is hiszem. A történeti igazságnak győzni kell, ha a költő akármilyen tetszetős alak­ban akarja is ferdíteni. £n nem fogadhatom el azt sem, hogy egy magyar költő, ha a történet­ből merit, ott csak gazságot, a hazaárulást ta­lálja méltónak a megírásra. Erdélyi Gyula. Spányi Béla. A 80-as évek elején egy rokonszenves fia­tal művész kezdte magára vonni a műértő kö­zönség figyelmét. Ez a fiatal művész Spányi Béla volt, az a Spányi Béla, kinek nevét ma már az elsőrendű magyar tájképfestők közt em­legetik. Már akkor sem festett anélkül, hogy tárgya kedélyét egészen át ne hatotta volna. Különös előszeretettel kereste fel az erdők csendes mélázásba ringató magányát, vagy az Alföld mocsarait, melyeknek környezete a köl­tészet annyi titkával van tele. Ilyen tárgya volt az első képének is, melylyel — a képzőművészeti társulat egy kiál­lításán — először jelent meg a nyilvánosság előtt. A festmény tetszést aratott s a társulat meg is vásárolta, hogy kisorsolja tagjai között. Neve meg volt alapítva. Spányi Béla első mestere egy Török nevű váczi piktor volt; 1870-ben állami segélyt ka­pott, hogy magát a bécsi festészeti akadémián kiképezhesse. A fiatal festő azonban érezte, hogy művészetének fejlődésére nem lehet jó hatással a bécsi művészeti akadémia levegője. Eredetiségre törekvő tehetsége minden lépten- nyomon fellázadt az iskolai szabályok nyűge ellen. Minduntalan fülébe csengett az újabb festészeti iskola jelszava, mely igazat kíván a festészetben. Eszményített tájkép, gondosan kiczirkalmazott körvonal, pedáns beosztás, a ter­mészetet kimosdatott, vasárnapi díszt mutató színek, előtte hazug másolatai voltak az anya- természetnek. Harmadfél évi időzés után egy napon ott hagyta a császárvárost, hogy üdülni, ihletet meríteni hazájába, szülőföldjére térjen. Ez' idő­től fogva minden benyomás iránt rendkívül fogé­kony, költői kedélye s a szabad természet let­tek mestereivé a fiatal festőnek, érdeklődését első sorban vizes, mocsaras tájak kötötték le. Ilyeneket bőven találhatott második szülőföldén, Szolnokon, hová gyermekkorának emlékei von­zották. Már ezekben a festményekben volt va­lami, ami mindenki érdeklődését lekötötte. Ez a valami a hangulat volt, mely még legkisebb vázlatán is visszatükröződött. Tájképeit az ere­detiség, a természet naiv felfogása jellemzi. Képeinek szemlélésébe önkénytelenül bele­mélyedünk s kedélyünkön valami csendes bús­komorság vesz erőt, hasonló ahhoz, amit Tompa őszi dalainak olvasásakor érzünk. Spányi képeit felsorolni csaknem lehetetlen. Került közülök sok a külföldre is, dte a legjava itthon maradt. Neve beragyogja a művészet egét, művei halhatatlanná tették őt. Sokat küzdött, talán nélkülözött is megrendelők hiányában, de eré- lyét és a jövőben való törhetlen bizalmát nem vesztette el. Bebizonyította ő is, hogy „az igazi művészet elnémítja a kritikát“ és az igazi mű­vészet meghozza gyümölcseit. Büszkén tekinthet múltjára, emelt homlok­kal nézhet a jövőbe, mely babérait szaporítja. Üdvözöljük szívből Spányi Bélát, ki remekeit itt Budán alkotja. M. J.

Next

/
Oldalképek
Tartalom