Buda és vidéke, 1900 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1900-02-00 / 6. szám
Budapest. 1900. (2) BUDA ÉS VIDÉKU kor pedig ugyanitt egyik tanító fejtegeti, Jiogy mily fölösleges^ időrabló az, mert hát van feldolgozott tananyagbeosztás stb, akkor azzal áll elő egyik iskolaszéki tag, hogy persze a tanítók ellenzik. mert félnek a munkától. Egy másik eset: egy iskolaszéki tag bejelenti, hogy A. tanító nem tud tanítani. Megindítják a vizsgálatot. A tanfelügyelő kiállítja a bizonyítványt: A. tanító tud tanítani s nem esik működése semmi kifogás alá. A. tanító rehabilitálva van, de meg is hurczolva. De hát kérdeni, hol van az a testület, a melynek ilyen laikus hatósága (?) volna ? Hol van az az orvosi kar, ügyvéd vagy tisztviselői kar, mely nem tiltakoznék az ilyen hatóság ellen? A tanítóság, mely testület komoly munkálkodásával a magyarosítás, a nevelés és tanítás terén oly szép eredményeket ért el, nem érdemli meg továbbra is ennek a fölösleges, nem szakemberekből álló iskolaszék felügyeletét. Legyen a tanító a legszigorúbb kritikának kitéve, de csak szakemberek részéről. Még a tanító fölötti: első fokú bíráskodás is sérelmes a tanítókra, mert azt követeli, hogy az a forum legalább felerészben hozzáértőkből álljon. Legjobban megfelelnének az iskolaszékek feladatuknak, ha a legközelebbi ülésükön elhatároznák, hogy kérni fogják a törvényhozást, hogy törüljék el az iskolaszéki intézményt fentartó törvényt ! Nemo. Széchenyi szelleme. A mint Széchenyi 1830-ban megpendíti a jobbágyok felszabadítását, alig múlt 10 év, már akadtak földesurak, a kik jobbágyaikat meghatái ozott váltságdíj mellett felszabadították. Ez annyi volt, mintha ma egy föld* Zimándy Ignácz Ébresztő Hangok XVII ik könyvéből. birtokos bérlőjének engedné át örök tulajdonul azt a földet, a melyet az bizonyos időre bérbe vett tőle, természetesen a bérösszeg tőkéjének részletekben vagy akár egyszerre való lefizetéséért. így tervezte Széchenyi a jobbágyok felszabadítását! És ha igy történt volna, a parasztság most nem volna zsellér saját kis birtokán Politizálni akkor is csak a megyei és országgyűléseken volt szabad, mint most ; politikai hírlapnak hire sem volt Magyar- országon ! Tehát nem politizálunk — gondolta Széchenyi — hanem gazdálkodunk, takarékoskodunk, erősödünk és ha elég erősek leszünk, azt mondjuk: Eb ura fakó! Gazdag nemzet nem lehet szolgája senkinek, még ha szabadsága törvényekbe nem volna is öntve, mint Magyarországé, a mely azonban mind máig csak papíron áll, hála a hajlékony szabadelvű derekaknak ! De mégis van egy reform az 1848-iki törvényekben, a mely nem Széchenyi agyából pattant ki, mondja valaki. Tudom, a parlamenti kormány, a melyet 1848-ban Kossuth is csak máról holnapra tett magáévá és tetette törvénynyé. Azelőtt a régi megyei rendszer hive volt, sőt 'még számkivetésben is azt hitte és pengette, hogy a kettőt valahogyan össze lehetne házasítani. Széchenyi a kormány formáról azt tartotta, hogy becsületes, emberséges, lionszerető ' férfiak kezében bármely kormányforma lehet jó, lehet üdvös; ellenkező esetben a legjobb kormányforma is átkot hagy maga után. * Az eddig előadottak nyomán tanulságul azt a kérdést vetem föl: vájjon Széchenyi liberális vagy konzervatív ember volt-e ? A liberális szót az idő rövidsége miatt most haladó a konzervatív szót maradó vagy épen hátráló (reakciós) értelemben akarom venni. E szerint a fentebbi vázlatos kimutatásból Ítélve, van-e valaki az országban, vagy a világon, a ki Széchenyit, ha nem radikális, legalább is liberális embernek nem tartaná ? Bizony annak tartotta őt a Hitel megjelenése után mindenki, Dessewffy Józseftől kezdve, a ki megbírálta, egész Kossuthig, a ki őt legnagyobb magyarnak vallotta, mig magát Széchenyi tanítványának nevezte, a kitől azonban az utak és módok megválasztásában csakhamar elvált; hogy mily eredménynyel, mily következménynyel, arra felel a történelem. Azonban, ha munkáinak szellemébe, az ő magán es nyilvános életébe, nyilatkozataiba bepillantunk, ha e bepillantáshoz egy kis modern szemüveget használunk: Isten és világ előtt el kell ismernünk, hogy Széchenyi nem liberális, annál kevésbé szabadelvű, hanem a szó legnemesebb értelmében konzervatív hazak volt. Lássuk csak röviden. Vannak a társadalomnak régi. századoktól, ezredévektől megszentelt és kipróbált hagyományai, a melyeknek biztonságot és enyhet adó oltalma alatt élte, át játszó gyermekéveit, boldog ifjúságát, küzdelmes férfikorát; a melyek öröksége napjainak édes megnyugvást nyújtanak s a melyeket ama reményben hágy nemzedék nemzedékre, hogy a szent örökség, minden időben az utódok tiszteletének, kegyeletének tárgyául íog szolgálni. Az ily szent örökséghez híven ragaszkodni azt kegyelettet őrizni, ápolni, az idők rongálásait rajta kitatarozni, kijavítani — ez konzervatív tulajdonság; és e tulajdonság senkiben sem volt nagyobb mértékben, mint Széchenyiben. A józan konzervatív politika nem rúghatja ki lába alól az országok, népek, nemzetek ezredéves alapjait, a melyeket rnnyi viszou- tagság sem semmisíthetett meg, mint például az ungvári várt, a melynek falai századok óta tető nélkül, kitéve szélvésznek, zápornak, a föld rengéseinek, az ég villámainak, máig is szilárdak, hogy nem csak köveik, hanem még ragaszuk, cementjük is, dacolva daczol minden elemi támadással. Hát széthányjuk-e e szent falakat, a melyek — mint mondják honszerző apáinkat látták a sikon, látták maguk között? Egy modern ember széthányhatná és anyagából rakhatna olyan divatos kalitkát, mint a fővárosunk uj palotái, de a konzervatív ember kitatarozta, bástyafalait pléhvel födte, a hol szükség volt, kibővítette; és az a vár, mint a munkácsi egyházmegye papnöveldéje, kiszolgálhat egy másik ezer évet; mig a mi palotáink, ha tiz évig nem tatarozzák, olyanok, mint egy nyúzott macska, a mint néhány év előtt láthattuk a Dorottya- és Fürdő-utcza sarkán lévő négy emeletes házon. Ilyen szent hagyományoknak tekinti Széchenyi a királyságot, a nemzetiséget, az erkölcsöt, a mely vallás nélkül nem is képzelhető. Erre nézve csak néhány idézetet hozok föl a Hitelből, A királyság eszméjének gya1 apályos vidéken és a folyók mentén találjuk, a hol mérföldkövek, sírok, feliratos táblák, fegyverek, pénzek nagy számmal kerültek napfényre. A Pilis hegyvidéket is római utak hálózták körül, mint a Pilis-szántón. Pilis-Csabán, Csévén és Dorogon talált emlékek tanúsítják; Pilis-Csaba mellett azonkívül századunk első felében egy Diana istennő papnőjét ábrázoló szobrot is találtak, mely egyéb felirásos kövekkel együtt arról tanúskodik, hogy az ottani „boldog berekben* (ad lucum felicem) Diana istennőt imádták. Mégis római telepek, városok maradványai e vidéken nem igen akadnak és a főváros közvetlen közelébe kell mennünk, hogy ilyennel találkozzunk. Aquincum ez, az a nagy katonai város, mely egész Ó-Buda belterülete alatt a föld mélyében el van temetve, s melynek csak csekély kis részét képezik amaz ásatások, melyeket a szt.-endrei vasút mentén bámulhatunk, Az ottani amphitheatrum, a vízvezeték, a fürdők,, a Mithras-szentély, a katonai tábor, mind már a városon kívül vol- lak, mely innen dél felé a mai Újlakig, nyűgöt fiáé a Hármashatárhegy csoportjának tövéig, kelet felé a mai hajógyári szigetre is kiterjedt, tehát a mai O-Budánál sokkal nagyobb volt, körülbelül 60 — 80,000 lakost foglalván be falai közé. Időszámításunk első és második századának művelődési viszonyairól hű képet nyújtanak az aquincumi ásatásokból kikerült leletek melyek a helyszínén épített díszes múzeumban, valamint a Nemzeti Múzeumban vannak felhalmozva. De czélom ezúttal nem a római világ emlékeivel foglalkozni, melyekről szaktudósaink tollából egész kis irodalom keletkezett, hanem, azon történelmi emlékekkel, melyek magához azon hegyvidékhez fűződnek, melynek érdekesebb helyeit nyáron oly gyakran és o’y szívesen keressük fel. Igaz, hogy e hegyvidéknek múltja nem megy vissza időszámításunk kezdetéig, de még igy is sok oly esemény kapcsolódik hozzá, melynek felemlités a mélyen tisztelt közönség érdeklődésére talán számot tarthat. Hazai történetünknek egyik nevezetes leseménye fűződik a mindnyájunk előtt ismert Gellérthegyhez. A magyar fejedelmek korában a Gellérthegyet Pesti vagy Kelenhegynek, magát Budát Kis-Pestnek nevezték, szemben a Duna bal párján fekvő Nagy-Pesttel. I. András király alatt történt, hogy Vata és pogány hivei Gellért Csanádi püspököt, a kereszténység buzgó terjesztőjét, a hegy tövében megrohanták s kétkerekű talyigán a hegyre vonszolták, a honnan a mélységbe lökték le. A véres tettet 1046. Bzept. 24-én hajtotatták végre; a nép Gellért püspököt szent gyanánt kezdte tisztelni s róla nevezte el a hegyet, az alatta elterülő városrész pedig Szt.-Gellértfalva nevet nyert. A püspök emlékére a begy tövében templom épült de ez a török uralom idejében teljesen elpusztult. A Gellérthegyről még megjegyzi a történelem, hogy déli aljában hajdan a rómaiaknak hajókikötője volt. A törökök 1598- ban favárat építettek a hegy tetején, melynek ulolsó nyomai a gellérthegyi csillagvizsgáló torony építésekor, századunk elején (1812f tűntek el; erről a favárról nyerte a begy német nevét (Blocksberg). Történelmi esemény fűződik a Néphegyhez is; a törökök ide temetkeztek s Karga bairi (Varjúhegy)-nek nevezték. Budavár elveszte után a törökök kísérletet tettek a várnak újból való visszaszerzésére; a székesfej érvári pasának sikerült 1687-ben egy Fink Komád nevű császári hadnagyot 2000 darab arany árán ama tervének megnyerni, hogy Buda várár a törökök kezére játszsza; egy meghitt parasztnak kellett a hadnagy erre vonatkozó levelét Székes- fejérvárra vinnie, de elfogták és a Naphegyen felnyarsálták. A hegy innen vette Nyárshegy nevét, melynek emlékét még ma is őrzi az ottani Nyárs-utcza. A török uralom idejére emlékeztet a tSashegy is; régente Király hegynek nevezték, mivel királyaink vadászat után e hegy táján szoktak letelepedni; később a budai szerzetrendi barátok tulajdonába menvén át, Pap- hegynel:, Baráthegynek vagy Istenhegynek neveztetett; török neve Műimnek volt. A Sashegy név a monda szerint onnan ered, mivel 1686. szept. 2-án a budai vár visszafoglalásának emlékére tartott diszmenet alkalmával e hegyről sasok röpültek volna a vár leié. Szebb emlékek fűződnek azon bájos hegyvidékhez, melyet ma Lipótmező és Vadaskeit név alatt ismerünk Ez a kies tájék, sőt még a Svábhegy erdősége is, a középkorban Nyék nevet viselt. E területen volt Mátyás királynak
