Buda és vidéke, 1900 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1900-01-21 / „A Magyar”
Boldogasszonyhava (Január) 21. BUDA és VIDÉKÉ szórakoztató lapja „A JVIAGYAf^“ SZERKESZTI: mindszenti ERDÉLYI GYULA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: A „Buda és Vidéke“ kiadása a „JVÍagyar“ I. kér., Varosmajor-'Uteza 28. sz. egy évre 2 kor. 40 fii. A „Buda és Vidéke“ előfizetési ára : 12 korona egy évre. Ssíe későn. Emlékül Bánó Géza barátomnak. 'Dalolnak e még felétek a lányok ? Cste késön jártok e még hozzájok? Deákné szövögeti e vásznát? Szidja e még kacsingatóé leányát? Cn sem járok, ti sem jártok Sfincs már sarkantyus tsizmáíok. Sste késő borult fejünkre . . . Qsak a nóta maradt eszünkbe. Sgy száll czigány, két száll czigány. — cAbba bizony nincs még hiány. — JCuzza a mulatság során : „Cste későn ne járj hozzám\u „Sfézzük a régi időket“ <flzután még deres főnket. Csak hallgatom, csak hallgatom. CCogy kopog más az ablakon. Erdélyi Gyula. Nemesi akadémia terve a múlt században. öddó dömölki apát gondolt legelőször arra, hogy Magyarországon oly nemesi akadémiát állitsanak, melyben a magyar nemesi ifjúságon kivül bizonyos számú osztrák ifjút is neveljenek, hogy szorosabbá tegyék a két állam között levő kapcsot. Inditványa a helytartó tanács ezt előterjeztette a felségnek. A helytartó tanács hazafiságtól lángoló elöterjeztésének elfogadásának elfogadása Uhl- feld gróf fökanczellártól függött. Gróf Esz- terházy József horvát bán a helytartó tanács minden szépet és jót örömest pártoló tagja jól tudta ezt s gondja volt, hogy jó eleve nyerje meg a főkancellárt s már a helytartó tanács első felterjesztése után Bécsbe utazott a fő- canczellárhoz. Bőszóval mutogatta az akadémia felállításának hasznait, sőt tervet nyújtott be, hogy a főcanczellár tájékozhassa magát. Alig küldte fel a helytartó tanács második representátióját, Gróf Eszterházy József levélben kereste meg gróf Uhlfeldet s a levél átadásával a dömölki apátot bizta meg. Ebben a levélben újra szivére köti a főcan- czellárnak az akadémia, mint Magyarország javára szolgálandó intézmény ügyet. A tárgyalások során az akadémia helyéül a mosonmegyei Eéltoronyt szemelték ki, mely koronabirtok volt s az udvarnak kedves mulatóhelye. Szóba jött később Magyar-Óoár, Magyarbél, majd Gróf Eszterházy József ajánlatára Vácz. Váczott CJhlfeld nem akarta, mert nagyon meszsze lennének az osztrák ur- fiak Bécstől. Most Kis-Martont ajánlották. Meg volt a terv, a fedezet, de Uhlfeld mindig talált kifogásolni valót, s Gróf Eszterházy József minden igyekezete dugába dőlt. Ha Gróf Eszterházy József befolyása és nem Uhlfeldé érvényesül, úgy ma nem a Therózi- anumba nevelik a magyar nemes ifjúságot, de az osztrák nemes ifjakat a magyar nemesi akadémiában, a mi egészen más irányba terelte volna a közjogi politikát. Ez a művelődés történ ti adat szép emléke gróf Eszterházy Józsefnek, ki ilyen békés diplomatiával akarta az osztrákot magyarnak nevelni. Kaszárnya Klári. Se országa, se hazája mégis piros az or- czája. Extra természetű, igazándi fogas jószág ez a Kaszárnya Klári, még az ördög adjutánsának is lehetne a szeretője. A mi a szemét illeti, azt bizony kiverte a galv egy kapituláczióval ezelőtt, de csak az egyiket. A mi meg a szépségét illeti, nemcsak reservában van — de ki is kapta rá már az obsitot Szél volt a hazája, eső a bölcsője, nyomorúság a nevelő-anyja, száraz kenyér a falatja, talán keresztelő-levele sem volt. Kicsi lány korában úgy ismerték, mint Klárcsit, a másik neve az anyjának valami százránczu Sára ködmöne ujjábán maradt, a ki gyepre eresztette, mint a koczamalaczot. Mikor fölcseperedett, hátat fordított a nyomorúságnak s belevetette magát az ördög tarsolyába, a sátán azután az idő malmán őt is megőrölte a pokol számára. Nem mosolygott ő másra, csak a ki ezüst- vagy arany-pénzt mutatott neki. Olyan volt a szive, mint a regement-szabó waffenrokja ; mindenkire ráillett az egyetemes mértékénél fogva. Az ő hajlandósága is oda tudott tapadni akárki fia szivéhez, ha az ő szivébe arany patronnal lőttek bele. Ebben az időben úgy hivták, hogy Százszorszép Klári; tiszt urak, vármegye urainak gyújtott ő világot, ha este volt és nem találták meg az ország útját. Bársony pruszlik, selyem viganó, drága fülönfüggő, az ujján rubintos gyűrű. De egy sem volt karika-gyűrű, mert az ő szivében nem állt vártát az igaz szerető. Válogathatott a czifra ruhában, arany patkót verethetett a piros csizmájára. Mert akkor még azt hordott. Később kaczki szattyán czugos topán kellett neki. Az a bor, amit ő mért, ha olyan savanyu volt is, mint az egres, édesebb lett a csurgó méznél a vele járó szives csókkal; mert az ő csók-ráadása a tormát is marczipánná változtatta. A kit ő megölelt, meg volt az ölelve. Egy százas, két százas -— oda se nézett annak a sok nyalka urakfia. Égett a szivük azután az aranyos boszorkány után. Piros orczája szinte megcsattant az élettől. A pirossága igazi volt, nem tudták azt onnan lecsókolni a gavallérok. Piros volna az ma is, ajkára nem kellene bécsi rongy, ha egyszer a szive meg nem indult volna motolla módjára. Nem ezüst, nem arany indította meg, hanem egy szegény legény; de a kinek csak a sarzsija volt a szegény legénység. Patkó és senki más. Nem tudta a százszorszép Klárit arra megtanítani, hogy balra forog a világ kereke. Mikor azután lajtorján mászott a sirjába az, a kit igazában szeretett, kire nem pénzért, hanem úgy mosolyg tt, ugj" letűnt az ábrá- zatjáról a pirosság, mintha spongyával mosták volna le onnan. Elmaradt a boldogság, mely rózsaszinüre tudta befarbázni. Pirositó kellett már oda. Még az aranypénz sem marad mindég divatban. Ha a császár ő felsége úgy akarja, más fajta jön az újságba. Hátha az idő járása, mely a császárokra is ráemeli a halál kaszáját, úgy akarja, hogyne tudná a pókok szivét elfordítani egy hervadó virágtól? . . . Százszorszép Klári Fátyol Klári lett, könyei, a melyeket sirt, nem tetszett az úri világnak, mely a pénzt szórta. Bizony le kellett szállani az első kontignáczióból a pinczébe, a hol olyan emberek laktak, a kik már megették a kenyerük javát és elfogyott á borsuk, meg a savuk is. Nem messze voltak oda, a hol a koldus-tarisznyát meg kell szabatni. Sötét volt az a pin- cze s annak a dohába, bus homályába áldozott le az ő boldogsága napja örökre. Klári megunta a világnak ezt a sorsát és újból forditott rajta. Sárkánytyu-taréj, kopogós csizma, csárdás bajusz, posztó csillag felé fordult és igy degradálta magát huszáraltisztekhez. Egy trombitás káplár lett a védelmezője. Ez pedig úgy védelmezte meg, hogy a mikor ostromolták a lányt, ennek piros lobogója mellé kitűzte a fehér zászlót ; szivesen kapitulált. Mért is vini az olyan várost, mely magától szétmorzsolódik ? Nem hivták már többé sem Százszorszép Klárának, sem egyébnek: Trombitás Klári lett a neve. Ha nem is tudott már olyan forrón szeretni — de nagy mulathatóságban nem érte utói senki. Kevés lett volna már neki a dupla lénung, meg a czulág, de még a regement összes handgeldje is. így esett ki a Trombitás Klári a parádés világból. Nem volt annyi üvegszem a nyakára szorult gyöngysorban, mint ahány nótában forgott a neve. Messze földön ismerték; a merre a huszárság járt, ment utána téli stá- czióból nyári kovártélyra, ekvitáczióba, lóger- ba. Nem szerette a profuntot, de a koplalást még kevésbbé. Kitelelt árpa-szalmm. El bolondozott vele még a fő-strázsamester is, azaz hogy olyan katonásan beszélt vele, hogy a profosz sem különben. Egyszer azután a régi huszárok elmentek szabadságra, a regement meg Polyákországba — igy a Trombitás Klári lemaradt a lóról, vasas németekhez meg nem akart szegődni, hát bizony bakákhoz állt s lett belőle Kaszárnya Klári. Nem az ezred leánya, anyja. Hébekorba jutott ki a szives szóbul, nagynéha ölelgette meg a régi katona szánalomból, a regruta meg tudatlanságból. Végre elfogyott aztán minden : el a nóta, el a jó szó — de azért a kaszárnyától nem
