Buda és vidéke, 1897 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1897-02-14 / 7. szám
Budapest, 1897. (4)_ BUDA és VIDÉKE Február 14. Id. Holtzspach Nándor Budaujlaknak a hol született — legkedvesebb, nyájas szívélyes lakosa. Számos nagyobb és igen sok kisebb vállalatai mellett élénken, hathatósan és áldozatkészen támogatott mindig és támogat minden bpesti hazafias és humánus intézményt, s a budai rósz kulturális és közgazdasági felvirágzását igazán szivén viseli. Több jótékony egyesületnek alapitó és disztagja, Szigorúan felügyel arra, hogy alkalmazottjai — kikkel szemben atyai jóságot tanúsít, — a magyar nyelvet beszéljék, s ezeknek gyermekeik ne csak tovább folytassák azt, hanem annak zengzetességét lelkűkbe, szivükbe véssék és azt ápolják. Ebben szintén ő jár elől jó példával, mint igazi tőzs- gyökeres magyar, jó érzelmű, Budának egyik , első notabilitás férfia. Ő volt egyik megalkotója j az újlaki magyar asztaltársaságnak, mely ma oly j sok jótékonyságot gyakorol. Újlaknak és a hoz- j zátartozó részek közgazdasági fejlődéséért szintén lelkesül és sokat fáradozik Édes hazánknak, szeretett fővárosunknak valóban igen sokat tett és tesz folyton. Hazafias, nemes és elévülhetetlen tetteivel Budát igazán hálára kötelezte. Node a mi késik, az nem múlik, s teljesen hisszük, hogy mint férfikora delén levő notabilitás, még sok elismerést fog kapni. Ezeken kívül id. Holtzspach Nándor gyöngéden szerető férj, családapa és igen jó testvér. 0 a mulató helyeket sohasem kereste és nem keresi most sem, hanem mikor csak teendői megengedik, ő már este 7 órakor otthon a dolgozó szobájában az asztal mellett van. Tanulmányoz, szorgalmasan olvas, s ezután igen kedves és szeretetre méltó családjának előrelátó mély gondolkozásával intézi az ügyeit, s a családja tagjait látja el bölcs tanácsával. Nagyzási mániában, sem czimkórságban nem szenved. Egész egyéniségéről az őszinte tiszta jel- lem, a jó akarat, az egyszerűség és a legjobb sziv — mely az egész családját jellemzi, — tükröződik vissza. A művészetért és irodalomért kedves családjával együtt rajong. Házánál ő és nagy műveltségű neje számos estélyt ád, melyre jeles írók, művészek és más intelligens szerény egyének is sokszor hivatalosak. Isten sokáig éltesse! Beck Adolf. Egy ismerősöm a minap nagyobb társaságban azt a megjegyzést tette: „Ha miniszteri titkár nem volnék, lisztlceresJcedö szeretnék lenni!“ Azután a kiváncsi kérdezősködésekre kimagyarázta azt is, hogy miért. Azt mondá: „Mert kenyeret minden ember eszik, minden kenyérhez liszt kell, s azt a tömérdek sok lisztet all. kér. lakói, no meg a budavidéki falvak mind Beck Adolfnál vásárolják.“ Mosoly kisérte bár e furcsa konklúziót, da azért annak valóságában s helyességében senki sem kételkedett; mindenki elismerte, hogy Beck Adolf a legboldogabb lisztkereskedő a világon, akarom mondani Budán. Azután elkezdték a lisztje minőségét dicsérni. Tudom, hogy hízott volna, ha azokat a szakszerű elismeréseket hallja, pláne férfiaktól. No, de különben a hízásra már nincs szüksége. Testes, piros pozsgás arczú ember, a ki mindig úgy mosolyog, mint a megtestesült jóllét. Azt mondják: a kövér emberek rendesen kedélyesek is. Ez egészen ráillik Beck Adolfra, mert ó valóban csupa kedély. Nem az a csapongó, vig kedély dominál ő nála mely rendesen a fiatal ifjúságnak szokott tulajdona lenni s a mely nem ismer határt, hanem az a csöndes, nyugodt és mély kedély, még a meglett emberek vonása, s a mety melegségével vonz, éltet és dérit. A II. kerület társas életében Beck Adolf eddig még valami nagy szerepet játszott, hisz bőven jövedelmező üzletének vezetése egy egész embert kíván; de azért kedvelt egyéniség ő föl- és lefelé egyaránt, s hogy tudd tenni, áldozni és lelkesedni a kerület ügyeiért, azt megmutatta már nem egyszer. Ismerősei, barátai tisztelik benne a tiszta jellemű tevékeny, szorgalmas üzletembert, ki nagy igyekezetével követendő példát nyújt arra nézve miként kell a föld gyümölcsét, az istenadta búzaterméket csengő érczczé átváltoztatni s ez által vagyont 8 jómódot teremteni. Bár minél többen követnék példáját! Budai hangulatok. A másvilágról visszajött. (Legendás mese.) Van bizony olyan is, a ki ha meghal, nem marad a más világon, hanem visszatér megint az élő emberek közé. Példa rá a szomszédom a Varga Jóska, a kit közönségesen Csecse Vargának hívnak, mert nagyon rücskös az ábrázatja. Én kérem alássan Terefe Tamás fűszeres vagyok az X utczában, hát nagyon érdekel a szomszédaim sorsa, kivált ha jó vevőm is, mint I a Csecse Varga szomszéd, a ki minden istenadta reggel kétszer, háromszor is átjött hozzám egy-egy pohárka gugyira. Egyszer csak hiába várom a Csecse szomszédot, nem jött át. Tudakozom, hol van, mit csinál. Azt mondják, hogy biz az nagy dologban van, mert deszkakereskedő akar lenni a másvilágon, azaz meghalt. Átszaladok, már csak megnézem, hogy lehet az, mikor nekem erről egy szót sem szólt, pedig úgy ösmertem, hogy nincsenek titkos szándékai előttem. Megnézem, megnézzük sokan, ez bizony meghalt, ott sír a családja körülötte, megcsinálják a koporsóját is, de az orvos nagyon gyanúsan viselte magát, azt mondta, hogy nem áll jó érte. Már miért nem áll jót az orvos úr? kérdeztem, mert nagyon furcsa, mikor az orvos egy halottról azt mondja, hogy nem áll jót érte. — Hát azért nem állok jót, szólt az orvos, hogy ez a halott nem támad-e föl a koporsóban, azért nem engedem eltemetni. No még ilyet se hallottam. Jött másik orvos is, az is megvizsgálta, az is azt mondta, hogy meghalt, de még nem egészen. Nagyon kiváncsi voltam, hogy mi lesz ebből. At is mentem a Csecse szomszédot meglátogatni minden nap háromszor is mintegy két hétig, mindig egy állapotban volt Egyszer csak — épen ott voltam — fölül az ágyon és azt mondja: „küldjétek át a Terefe szomszédhoz egy kis gugyiért.“ Óh kedves szomszéd uram, itt vagyok épen, mindjárt hozok, bizony már jól is eshe- tik egy kis itóka, hiszen már két hete is van, hogy nem ivott. Haza szaladok, hozok neki egy kis jó ó-szilvoriumot, megitta s azután ismét lefeküdt, azt mondta, hogy el van fáradva, hagyjuk pihenni, mintha nem pihent volna még eleget. Másnap reggel az én Csecse szomszédom már pontosan megjelent nálam gugyira. Hogy szívese* láttam, az magától értetődik. — Isten hozta kedves szomszéd uram, hát mondja csak, mit csinált a másvilágon? — Köszönöm szépen jóságát, Terefe szomszéd, nagyon jól esik, hogy meglátogatott és érdeklődik irántam, hát hogy lássa, minő jó embere vagyok én is, elmondom, hogy mit csináltam a más világon : „Rosszul lettem nagyon, elkezdett bennem viaskodni a lélek a testtel, nem tudtam magamról, csak nagy kínok között éreztem, a lelkem a testemtől kiszakad, a testem ott marad az ágyon, én pedig, azaz, hogy a lelkem elkezdett szállni kifelé a házból és ment kifelé a városból egyenesen a marhajárásnak. Ott kószálok a homok buczkák között, de nem tudtam, hogy hova megyek. Eszembe jutott, hogy hallottam már valamit a lélek vándorlásról, már azt hittem, hogy nekem valami marhába kell bújnom, de nem láttam sehol semmi jószagot. Széjjel nézek, látok egy nagy széles kopott országutat. No gondoltam, legjobb lesz ezen mennem. Mégis indultam rajta, de nem messze mentem, egyszer csak egy homokdomb tetején meglátok egy házat, nagy betűkkel rá van írva : Pokol. No mondom magamban: itthon vagyok már, ide való leszek én. Oda mentem, bezörgettem az ajtón, azt kérdi valaki belülről ki az ? — Én vagyok kérem alássan a Varga Jóska a vásári utczáról. — Melyik Varga Jóska? Van ott kettő is. — Hát a Csecse Varga, ha már meg köll mondani. — Eredj innen, te nem idevaló vagy, te menj a mennyországba, kiáltottak ki belülről. — Hm 1 gondoltam, hát én most megint tovább vándoroljak! Mit volt tennem, elindultam tovább. Nem tudtam, hogy merre menjek, hol találom meg a mennyországot, hát csak mentem, mentem, egyszer egy kopott, azaz inkább gazos, göröngyös kis keskeny útra értem, jó sokáig mentem rajta, partra föl, partról le, egyik helyen nagy homokban, a másik helyen sárban. Nagyon elhagyatott út volt ez, meg is látszott, hogy nem sokan jártak rajta. Egyszerre csak zöld fák árnyékában egy nagy dombon házat találok, rá van Írva: Menyország. No. hála Istennek, itthon vagyok már! Oda megyek a kapuhoz, de zárva volt. bezörgetek. Érre valaki azt kiáltja belülről: Ki az ? — Furcsa, mondom, én egyenesen a Pokoltól jövök, ott is ugyanazt kérdezték: Ki az? és ide küldtek, hát most már én is azt kérdezem : ki az, a kivel én beszélek ? — Én vagyok Szent Péter, felelt a kapus és a kulcszörgésről mindjárt tudtam, hogy csakugyan ő az. — Én meg kérem alássan a Csecse Varga Jóska vagyok a vásári utczáról. — Jól van fiam, felelt szent Péter, igaz, hogy te ide való vagy, tehát hol van a párod ? — Kérem szépen nincs én nekem párom. — Hát épen ez a baj. mert ennek a kapunak a kinyitása nagyon sok bajjal jár, a zára is, meg a sarokvasa is erősen be van rozsdásodva, mert ritkán jön ide valaki, én tehát ki nem nyitom, ha csak egyszerre kettő nem jön, mert egyért nem érdemes vele vesződni. — Hát kérem szépen én most már mit csináljak ? — Várj fiam mig valaki nem jön, vagy hijj még valakit magaddal. Kit hijjak én magammal ? nem tudtam eltalálni, hát csak ott vártam, vártam nap nap útán, vagy 10 napig, ekkor már meguntam a várakozást, bekiáltottam Szent Péterhez: — Hallja-e kegyelmed Szent Péter uram, én már meguntam itt kint a váraközást, úgy látszik nem jön ide senkise, én tehát inkább hinék valakit magammal, de nem tudom, hogy kit, tessék hát megmondani, hogy kit híjjak: — Hijj fiam a kit akarsz, felelte. — Szomszéd uram jutott eszembe. — Jó lesz-e ha elhívom Terefe Tamás szomszédomat? — Ki az a Terefe Tamás? — kérdi Szent Péter. — Fűszerboltos az kérem alássan a szomszédomban, a vásári utczában, — magyarázom neki.
