Buda és vidéke, 1897 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1897-02-07 / 6. szám
Budapest, 1897. VI. évfolyam 6. sz. (Halak hava.) Vasárnap, február 7. r Hetenként megjelenő lap a közigazgatás, közgazdaság és társadalom köréből, BUDA ÉS VIDÉKE ÉRDEKEINEK ÉS A MAGYAROSODÁSNAK KÖZLÖNYE, Szerkeszti: EKDELTI G-TETTTXj-A.. KIADÓ-HIVATAL, hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek : Várocmajor-utcza 28. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 korona, fél évre G korona, évnegyedre 3 korona. SZERKESZTŐSED, Városmajor-utcza 28. Kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni. A magyar népszíuműirodalom. I (Szózat Serly Lajoshoz.) Beszéljünk egyszer már ismét az irodalom igazi árvájáról, a magyar nép- szinmüirodalomról. Mióta a népszínművek a nemzeti színház műsoráról a népszínházéra kerültek, azóta a magyar népsziumű-iro- dalom haldoklik. Ez a népszínházi bizottság bűnéül róható fel. Ha mindenütt meggyilkolták azt, a mi a magyar szellemet fenntartotta s a mi útját állta a hazug magyarságnak, miért hagyták volna élve a kiváló magyar költői műfajt, a népszínművet. A magyarnak kikiáltott és az önzésnek több szolgálatot tehető kozmo- politizmusnak szüksége volt a népszin- műirodalom romjaira. Az operette-világ színpadon, iroda lomban és társadalomban máskülönben nem létesülhetett volna. És a sajtó ezt összetett kezekkel nézte, alig emelkedett tiltakozó hang s az is a pusztának szólt. Szegény Szigligeti, bizonyára megfordult a sirjábau, érezve azt, hogy örökébe pogányok jöttek. És ezek a pogányok itt és más irodalmi műfajban elkedvetlenítik azokat, kik nem hunezutnak mutatják be Árpád | népét, kik útját merik állni a kérész- 1 tény szellem ellen támadt törekvéseknek. ! Szigligeti megteremtette a magyar I népszinmüirodalmat. Az ő darabjai halhatatlanok, mert visszatükrözik a magyar nép jellemét, szokásait, gondolkozását. Ámde ennek a gondolkozásnak, szokásoknak, jellemnek meg kell semmisülni az Uj-Jeruzsálem kedvéért. Majd ők teremtenek egy uj Magyar- \ országot az ő hitvallásukra és képükre. Le az oltárral, jöjjön helyébe a frigyláda ! Szigligeti a népszínmű hivatott Írója volt. Együtt tudott érezni a néppel, beleélte magát sajátosságaiba, a mi neki nem volt nehéz feladat, hiszen a magyar bíborban vagy daróczban egyforma. Azok erényei, azok bűnei. A színfalak és a jelmez változnak, de a történet régi és mindig uj marad. A népszinműirótíak vele született tehetségén kivöl kellékei közé tartozik a néprajzi ismeret. Ha e nélkül fog feladatához, a vak festő sorsára jut, kit odavezethetnek a vászonhoz, megfoghatja ecsetét, de keze csak tévelyeg. Szigligeti magyar vidéken született, magyar tejet szopott; már szelleme leg- i első fejlettségén tanulhatta a népet, elsajátította szólásait, látta szokásait. Gyermekkora emlékei segítették a költőt, mikor bejárva széles e hazát, az elhanyagolt, azaz a nem is létező műfajt megteremtette. Felesleges róla sokáig beszélni. Térjünk át az epigónokra. Szigligetinek még életében ha nem is hozzá hasonló, de szép eredményt ért el Szigeti József, ki csak később vetemedett holmi „Nőemanczipáczió“ s e fajta darabokkal a deszkarengetés mesterségére. A régi költői népszínművek iránya nem tetszett, a színműíró nem tehetségéhez méltó közönség-csalogató fércz- müvek faragásába azért avatkozott. A közönség a túlságokban gyönyörködik; a népszinműiró, ha hatást akar elérni, kénytelen bár nem örömest is beleesni ezekbe a túlzásokba. A szinműirodalomról jelenleg nem beszélünk, most csak a népszinműiro- dalmat méltatjuk s a inlyen örvendetes eseménynek kell tartani, hogy Tóth Ede és Abonyi Lajos nem hagyták az örökszép útjáról leszéditetni, ép úgy kétségbe kell esni az újabb népszínművek elsatnyulása felett, hol még csak Rátkay László, Margittay Dezső és Gabányi népszínműveiben esillámlik fel a régi irány. Tóth Ede a milyen váratlanul tűnt fel, épen olyan váratlanul halt meg alkotóképessége virágában, akkor, mikor a dicsőség útja nyitva állott előtte. íróra nézve a nélkülözés csak olyan meddő, miut a túlságos jóllakás és kényelem, „BUDA és VIDÉKE“ TÁRCZÁJA. A k i s k ii t i p r i m á s. (Egy regényhős gyermekévei.) Irta: Erdélyi Gyula. (5) Amália bárónő, anyjával együtt hideg, zárkózott terraészetüeknek látszottak az első tekintetre. Amint odaért Ábris, a fogadás után, a hogy a vendégszobában öltözködött, igy szólt Pályához: — No komám, itt van azután hideg, vigyázz náthát ne kapj! Sietve öltöztek s mentek le az ebédlőbe. Ábris úgyszólván idegen volt, mert évek hosz- szu során át nem látta rokonait. A kimért modor az ő szilaj lermészetéhez egy cseppet sem illett. Fázott tőlük. A báróné és leánya pedig, kik mindig keztyűben szerettek lenni, irtóztak a betyár fiatal embertől, kiről a hir sajátságosabb kalandokat költött, mint a milyeneket elkövetett. Megvoltak lepetve a látogatás által, de különösen meglepte őket, hogy a,betyár, ha akart, tudott gavallér is lenni. Ábris a legfesztelenebbül folytatta a társalgást. Elfogultságra nem volt oka, hiszen a házasságból úgy sem lehet, nem lesz semmi, ha a tréfa kizökken a zsákból. A megsértett büszkeség nem békül ki soha. A büszkeségből pedig a bárónéban volt annyi, mint egy fehér gémben. — Nagyon szilaj életet élsz Ábris, — kezdd nénje. — Nekem nem tetszik a csendesség még a tóban sem. — Miért nem gondolkozol komolyan ? — Mert a világ nem érdemli meg, — felelt Ábris. — Nem is szeretsz senkit? — Tisztelni tisztelek mindenkit, de csak az agaraim és lovaimat szeretem. Az ebéd véget ért. A terembe mentek le, egy inas gyertyákat tett le az asztalra s a zongorához. — Szereted a zenét? fordult Amália bárónő unokabátyjához. — Nagyon, — felelt Ábris és megnézte a neki szánt menyasszonyt. Mentői tovább nézte, annál inkább meggyőződött, hogy Amália nem az a hideg jellem, melynek magát mutatja. A jég alatt, ha felenged, virágok vannak... Szemeiből ábrándos tekiutet villogott, de e villogás csak olyan volt, mint a hal szökése által légbedobptt vizszivárvány, mit a hold világ fénye szűr át; ha nem mozgatják: a viz sima és tüköré fekete. — Szoktál valamit játszani? — Igen, ferblit. . . Amáliára a tréfa kellemetlenül hatott, sietett más térre vinni a társalgást. Pályához fordult. — És ön ? — Én bárónő, igen. — Mit? — Hegedül, mondhatom virtuóz a hegedűn, ha megengeditek, fog játszani — Kérjük. Palya kezeibe vette a hegedűt, raűórtő- leg nézte meg, ujjaival megpengette a húrokat, aztán a nyirettyűt végig fektette rajtok s lelke egész keservével beszélt. Igen, mert a dalban, a zenében szív beszél s az a zene melyben a szív n m beszél, nem zene. A két viaszk alak arczára pezsgő életet varázsolt a hegedű, a sötét, fénytelen szemek kigyultak s látni lehetett ismét a sajátságos villogást. Palya az elevenülni kezdő szép szoborra nézett s művészete egész erejét, lelke, kebele miuden bánatát a hurokba s innen a zene hangjába ölé. Amália, ki maga is zeneértő volt. felfogta, hogy egy véghetetlen szerencsétlen em,,Nyelvében él a Nemzet“. A magyar egyesület jelszava.
