Buda és vidéke, 1897 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1897-10-03 / 40. szám
Budapest. 18-37. (2) _______=___ Íz léstelen diszités. A román királ}i pár volt Budavárának vendébe, ók is mint \ilmos császái iátták azt az öröm mámort, melyben a vedéglátó fő- é« székváros közönsége úszott, élvezték a szives fogadtatást s a királyné Budáról úgy nyilatkozott, hogy a legszebb fekvesii király varos az egész világon. A diadalkapuk és a rettenetes dombor- míivek, sárszobrok valószínű, hogy mosolygásra ösztönözték a költő királynőt és meglepte az Ízléstelenség, a mit már kritikai körökben komolyan kezdenek tárgyalni A Buda és Vidéke még a német császár megérkezése előtt kijelentette, hogy az egész rendezés ötlet szegény, a kivilágítás régi elkopott és sokszor megismételt módon rendeződött és jött létre. A kivilágításból kifelejtették a Dunát és a budai hegyvidéket a mivel legjobban és legtöbbet lehet hatni A rendezés vezetésével foglalkozott fővárosi tisztviselő emberi erőt meghaladó, dicséretes munkát végezett, sem őt, sem a tanácsot nem lehet vádolni, de igen is az egyeseket, a tulajdonosokat. A modern utczai díszítéseket érdekesen Ítéli el Tarczai György az oly gyorsan híressé lett iró. A bevonulás útvonalán is nem egy ház pőrén, hétköznapi mivoltában meredt a fejedelmi vendégre. Művészi lelkületű népeknél, mindenki személyesen intézi háza díszítését; nálunk kárpitosokkal végeztetik ezt hasonló kaliberű dekoratőrökkel az utczák hivatalos jellegű fölékesitését, a kik lehetnek becsületes, jóravaló mesteremberek, de különösen nálunk nincs meg bennük a művészi lelkűiét egyetlen szikrája sem. Pedig az utczák alkalmi díszítése is a művészet körébe vág, ugyanazoknak a törvényeknek hódol, melyeknek a dekorativ művészetek. Valamikor vérbeli művészek foglalkoztak ezzel, korunkban, a művészi önérzet tultengése korában a legtöbben méltóságukon alólinak tartották ilyesmivel bíbelődni. Az alkalmi diszités törvényei, melyek mint minden eszthetikai elv, végokukban a józan ész törvényeiben gyökereznek, feledésbe merültek s innen van, hogy még a modern művész is gyakran logikátlanságba esik, midőn alkalmi díszítések tervezésére vállalkozik, a mint azt a budapesti császárnapok alkalmából fölállított néhány díszítő tárgy is bizonyítja, mely egyikmásik szobrászunkat vallja mesterének. Miként a képzőművészetben az alkalmi díszítéseknél is művészi lelkületű ember mindenkor tűrhetetlennek fogja találni a hazugságot : Budapesten a művészi hazugságok buján burjánzanak: épületeink követ hazudó gypszB U D A és VIDÉKÉ díszítményekkel és tömör, faragott követ utánzó | czinkbádogöntvényekkel roskadésig meg van- i nak rakva, az ormótlan tornyok, melyek a környékbeli magaslatokon álló ember szeme előtt valami boszantóau zűrzavaros khaoszba olvadva meredeznek az ég felé, bérkaszár- nyáinkou indokolatlan hazugságok. A hol a minden motiválás nélkül szűkölködő diszitő elemek oly özönével találkozunk, nem csoda, hogy alkalmi díszítésnél is nagyot akaró módon s csekély eszközökkel monumentális hazugságokra vetemednek az emberek. Ilyen volt a keleti pályaudvar előtt álló diadalkapu követ hazudó műhabarcspilléreivel, Hungária Ízléstelenül megmintázott kolosszális gipszszobra a Ferencz József-téren. Az ilyen kasírozott műalkotások legfeljebb a színpad festett világában állják meg helyüket, a nélkül, hogy a jó Ízlésű embert sodrából ki ne hoznák s a józan gondolkozásig, a ki magától is rájön arra, hogy az alkalmi díszítésnek csak úgy van értelme, ha magán viseli efemer jellegét, ha kifejezi azt, hogy pillanatnyi lelkesedés nyomában keletkezett, rendeltetése az ideig-óráig tartó ünnepség színhelyének állandó díszét nem megtetézni, hanem csak kiemelni. Ha már mindenáron diadalkapukban telik kedvük fővárosunk vezetőinek, kár volt Budavár kapuit, holmi indokolatlan ürügyek alatt lekor datni ; mert némi lombos diszszel ezekből most is oly pompás, emlékszem hatást gyakorló s igazán helyükön való porta-triumfáli- sokat lehetett volna rögtönözni, a minőket pesti ember nem igen látott s egyhamar látni nem is fog. Európa nagy városaiban a nagyobb utak végére, azok művészies záradéka gyanánt állandó jellegű diadalkapukat állítanak föl. Ha már ilyenekben nem lehet részünk, elégedjünk meg a favázas lomb diadalkapuval, mely a meglevő külföldi emlékszem mintaképek nyomán tervezve, művésziesebb hatást tesz majd holmi gipsz vagy papirraasché tákolmánynál. Egyáltalában nincs az alkalmi díszítésnek hálásabb eleme, mint a mit élő növényekből állítunk össze. Mégis lombfüzér, zöld galy volt a legkevesebb, noha a főváros határában hatalmas erdőkkel rendelkezünk. A lombos disz, a mellett hogy a konvenczionális drapériánál olcsóbb, változatosabban s köny- nyebben rendezhető is. el, hogy hová helyezzük el, azt szemmel láthatólag mutatja az épület tagozása, melyet ezzel kiemelhetünk, a hol művészieden hatású, ezzel művésziesebbé tehetünk, letakarván fogyatkozásait a természet túltengő, benyomást soha sem keltő loinb- özönével. A bármily ékítő formában elrendezett lombdiszités keretében aztán a látványo- ! sabb szervetlen anyagból készült dekorativ eleOktóber 3. | inek sem oly kirívók; a lombfüzérek, lugasok, i az alkalmi diszités legjelentősebb tényezőjénél, a kivilágositásoknál is megkapó hatások előidézésére alkalmasak. Azt hiszem, nem csalódom, mikor az ünnepélyes kivilágítások eredetét azokból az időkből származtatom, mikor az embereknek az utczák rendszeres éjjeli világításáról fogalmuk sem volt. Még a régi Rómában is csak akkor tűztek égő fáklyákat az utczák sarkára, ha a lakosság az ünnepségek mámorában késő éjszakáig húzta ki a mulatozást (Kivételt csak Antiochia polgárai tettek, kik már a Krisztus előtti első században rendszeresítették az utczák éjjeli világítását.) A középkorban a varosok rendszeres világítására szintén nem gondoltak, csak alkalmilag kerültek az ablakokba a pislogó mécsesek s mikor aztán az éjjeli világítás általánossá vált, öltött az ünnepélyes kivilágítás nagyobb mérveket, hogy a rendes lámpavilágos utczák fényét emeljék, ablakokba helyezett gyertyákon kívül füzérekbe foglalt mécseseket, hegyek ormán örömtüzeket gyújtottak. A mesterséges fényforrásoknak végtelenül nagyobb gazdaságával rendelkezünk manapság, a lobogó tűznél megragadóbb varázst a modern villamos és acethylen lámpák azonban nem gyakorolnak ránk Talán azért, mert, noha a technikai találmányokban korunk kifogyhatatlan képzelete szegény, uj művészi hatások kieszelésében nehézkes. Hogy ez igy van, azt a német császár tiszteletére rendezett kivilágítás is bizonyítja. A leghatásosabb világító elemek ennél a szabadon kiömlő gáz hatalmas lángjai voltak, a füzérbe foglalt mecsesek sűrű egymásutánban elhelyezett szelíd fényben reszkető apró lángjaikkal. Nappali fényt árasztó villamos ivlárapákat csak a királyi palotától a vaspályaudvarig terjedő útvonalra állították, a hol átható fényük elnyomta a villamos izzólámpák elbájoló szinhatasát, melyről ha nagy hézagok is merültek föl e tekintetben, nagyobb mérvben csak itt gondoskodtak. A villamos izzólámpák a szerényen pislogó mécsesnél bizonyára ragyogóbb hatásokra alkalmasak; azonban nem tudjuk jó tulajdon-, ságaikat kiaknázni. A fényforrás uj s merőben más természetű a mécsesnél, mégis ennek megrözöttséges elrendezésébe erőszakoljuk, nem gondolva arra, hogy sűrű egymásutánban az izzólámpák vakító fényükkel inkább kellemetlenek, semminthogy gyönyörködtetnének s annál sivárabbnak tüntetik föl az épület setét részeit, a melyekre egy helyen összesüritett tömegük ragyogásából még halvány derengés sem esik. Budapest kivilágításain a fényforrások sokasága elég nagy, csak a múlt megcsonto- sodott hagyományainak megfelelő helytelen elmi tarisznyánkból járna ki neki a lénungja, de ha még egyszer az iskolába hozott kenyerünket megeszi, fogadom, hogy tanító úr maga fogja elpusztítani. Következő napon szombat lévén, a gyerekek kimentek játszani az udvarra, a Vendég — igy hívták a tanító kutyáját — ez idő alatt a gyerekek által lerakott tarisznyákból ki vendégeskedte az enni valót. Tekintettel arra, hogy a tanító fát vágatott a gyerekeket a szokott időnél hamarább berendelte s néhány szegényebb sorsú fiút odarendelt a felvágott fa eltakarításához s maga vadászni ment Mielőtt a fahordáshoz láttak, harapni akartak, de csak üres tarisznyát találtak. — No megállj V e n d é g ! Ha elveszed a szánk izét, elveszem én a te kedvedet mindjárt mondotta Lőrinczke. Elővette a favágó fejszéjét. — mig az valahová eltávozott, csinált egy jó czölöpöt s beverte a földbe, aztán kihúzta s az ott maradt lyukba a Vendég farkát beillesztette s a czölöpöt újból hozzászoritotta. A midőn szegéuy pára ezt észrevette, szaladt volna, de nem tudott. Elkezdett iszonyúan vonyitani, körül-kö- rül a czölöpön, addig forgolódott, hogy a farka ; tőbül kiszakadt. ha mégegyszer megszököl: a pinczébe csukátok. — Csak ne békát tartana benne tanító úr, volt a válasz, hanem amit úri emberek szoktak. A tanítónak az a jó eszméje támadt, hogy a kukoricza csőszszel megbeszélte, hogy ha Lőrinczkét a mezőn megtalálja, ijeszen reá a puskával. Alig tellik el egy pár nap, meg is csípte a kukoricza sütés közben. — No fiú, itt halsz meg. — Az ám Pista bácsi. De az iskolában úgy tanuljuk : ne ölj. Tanulsz te ördögöt, te iskola kerülő. — Akkor is sógorok vagyunk, mert maga meg mező kerülő. — Hallod-é te fiú ? — No ? Hát hogy érted a dutyiba ne kerüljek, ha még egyszer itt megcsíplek, megbúvók a kukoiiczába és hogy sose tudja meg senki hogy en voltam, úgy lelőlek, mint egy nyulat. Akkor sose halnék meg. D e már ez a válasz a csőszt úgy fel - mérgesítette, hogy kegyetlenül megrakta a tarisznya szijjával. Ettől fogva Lőrinczke nem mert a mezőre menni. Neki fogott tehát a kerteknek, ha valaj hol volt valamire való gyümölcsfa, azt az ő számára ültették Számtalanszor felkisérték a tanítóhoz a kertet őrző öreg emberek. Múltak az évek, Lőrinczkének már kifelé állott rudja az iskolából. Az utolsó évben észrevette, hogy a tiszteletes méhesében igen sok szép kajszin baraczk mosolygott le a fáról. De hozzá nem férhetett, mert igen szemmel tartották Egyszer támad egy jó eszméje : megfogja a Mocskost — igy hívták a pap kutyáját — nagy bojtos farkára rákötött egy jó darab fát s eleresztette, a kutya egyik oldalra is csap, másikra is, mindannyiszor oldalba üti magát. Egyszer elkezd az udvaron futkosni, ordítani, szobából, kertből oda futottak. A falu kurátora a zsivajra a kis kaput benyitotta, a kutya kiugrott az udvarról, nosza rajta! futott az úgy, I hogy még most is oda van. Lőrinczke ez idő alatt leolvasta a I baraczkot. A gyanú erős volt, de nem látta senki, mert a kutya conczert mindenki figyelmét lekötötte. A tiszteletes panaszolkodott a tanítónak a kettős csapás felett. — Bizony — válaszolt a tanító én sem adnám a kutyámat egy ötvenesért, mert a háznál az megfizethetetlen. ■ Az ám — gondolta Lőrinczke, csak ne a
