Buda és vidéke, 1896 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1896-03-08 / 10. szám
Budapest, 1896. (3 ) Márczius 8. des időben zsebtolvajoknak és orgyilkosoknak tanácskozási helye, hová ugyan meggondolja minden ember, hogy be merészkedjen-e lépni, vagy sem ? Nem akarom részletesen ismertetni egyenként, hogy mikóp néz ki a linczi lépcső, a jáczint utcza, a nádor lépcső, a magas utcza vagy a zerge lépcső . . . egyeseknek már a neve is mutatja, hogy azt nem emberek részére alkották, (azon a zergók is csak tornászni tanulnak.) Ezek közül csak egyet kivánok részletesebben körülirni s ez az 52 fokos lépcső . . . Ne tessék csodákozni, hogy azt a nevet adom neki, a valódi neve még titok s azon se tessék csodálkozni a min semmi különös nincs, hogy 52 fokból áll, mert hisz a várhegy csak magasabb 52 foknál — de itt specielle az a sajátságos hogy azaz 52 fok egy folytába esik, pihenő megszakítás nélkül úgy hogy rémes dolog reá nézni is. Van egy építészeti szabály, mely magszabja, hogy épületekben közbiztonság szempontjából 24 lépcső foknál többnek nem szabad lenni, pihenő és pihenő között, azonban nincs paragrafus, hogy hát köztéren szabad-e 52 fokot egymás fölé halmozni — mint Buda lejtőin látjuk szabad. E díszpéldánya a székes fővárosi utaknak a Toldy- és Donáti utcza között: van. Nem önzés beszél belőlem, miden épen ezt az utat ismertetem részletesebben, melyen napjában két háromszor vagyok kénytelen fel és lehaladni, csudán kiválasztottam egyet a sok hasonló közül, melyen az összesek tulajdonságai felismerhetők. 0 én már igen megszoktam a rajtuk járást, s hózivataros téli estén sem kell testamentomot készítenem, mielőtt egy-egy ily utón végig mennék. A gyakorlott budai kettesével szedi a girbe-görbe fokokat s megcsalja a világot és önmagát, ha 52 helyett csak 26-ot lép! A mi ez utczák neveit illeti, arra BUDA és VIDÉKE megesküdni senki sem mer, mivel azt csupán az idősebb emberek emlékezete tartja fenn, igy én is emlékszem még arra az időre, midőn fent leirt sikátor sarkára a főváros által felszögezett jelző táblán a „Toldy-lépcső“ név állott . . . az idő vas foga azonban, vagy a környékbeli lakosságnak a nagy név iránt érzett kegyelete elemésztette onnan e köztárgyat, s most névtelen utcza lenne, ha az utcza gyermekeknek kréta nem akadt volna kezőkbe, melylyel felpingál- ták a sarok ház falára az utcza igazi nevét: „Nyaktörő lépcső.“ További sajátsága még ez útnak, hogy az a bizonyos 52 fok többi társához hasonlóan régi utczák átkövezésénél kiselejtezett kődarabokból van összetákolva, s hogy kapaszkodó korlátja — volt. Vannak nyomok reá, hogy volt, de erre már csak a legöregebb emberek emlékeznek. Úgy látszik az is a környékbeli szegény sorsú nép kályhájának esett áldozatul — úgy kell neki, minek takarékoskodtak, s miért nem készítették vasból, s miért úgy, hogy önmagától szót esett, s kívánkozott melegebb helyre. Hogy mily érzés már most téli fagyos estén ez alig világított, senki által nem gondozott utakon járni, azt ne kívánja ismerni, ki még nem próbálta meg. 1876-ban egy óriási nyári záporeső dühöngött a főváros fölött, ez alkalommal a hegyről lerohanó viz az említett lépcsőt elsodorta a föld sziuóről. A környéken néhány ház bedőlt, embereket temetve romjai alá. E zivatar után látott ez ut gondozó munkás kezet, mely felsőbb rendeletre (?) 52 fokot alkotott belé Vájjon újra embert pusztító záporesőnek kell-e jönni, hogy Buda lépcsőin újítások történjenek ? Magyarevics püspöki székbe való beiktatása. A fővárostól alig 2 órányi járásra, a Duna jobb partján fekvő város, Szent-Endre olyan ünnepélynek volt a napokban tanúja, a mihez foghatót legalább négy évtized óta nem látott. A budai görög-keleti szerb püspökségnek püspöke, Stojkovits Arzén mintegy négyévé történt elhalálozása óta, a ki tehát nem kevesebb mint negyven évig viselte ezt a magas egyházi méltóságot, a püspöki szék betöltetlen volt és az egyházmegyei ügyeket az utóbbi időben a karlovitzi pátriárka manda- táriusa s illetve a beocsini kolostor archiman- dritaja, Telecsky Platon látta el aldig, mig legújabban a budai lelkész, Magyarevics Jeremiás személyében egy uj püspököt neveztek ki, a kit, miután már előbb Brankovics pátriárka Karloviczben püspökké szentelte, most már a szent-endrei püspöki székesegyházban nagy üuuepélyességgel intronizáltak. A zöldfa utczában lévő Tökölyanumbun délelőtt 11 óra előtt gyűltek össze a görök- keleti egyházközség tagjai; Nikolics Fedor báró titkos tanácsossal az élén és Pejcsics György dr. jogtanácsos, Madanovics Cyrill kurátor, K o s i c s Simon esperes és a választmányi tagok, Szokolovits József és Szto- janovits Jenő által vezetve hosszú kocsisorban a püspök, Tabán, templom-utcza 6. szára alatti lakására indultak, ahol a budai szerb község képviseletében, 0 s z t o i c s Mihály elnökük, Panagotti Sándor kurátor által vezettetve, igen nagyszámú községi tagok csatlakoztak, mire a menet Szent-Eudrére megindult. Az első kocsiban a püspök és Nikolics Fedor ültek, a bakján a díszruhába öltöztetett püspöki huszárral, és ezt követte az ünneplők mintegy 50 hintója. Midőn a hosszú kocsisor, mely a főváros élénk forgalmú utczáiban nem kis feltűnést keltett, Kaláz község határához ért, megállapodtak, mert a község elöljárósága egy paraszt bandérium kíséretében érkezett ide, a végből, hogy az évtizedek óta lelkészkedett, általánosan szeretve-tisztelt püspököt köszöntsék, a ki az elöljáróság üdvözlő szavaira nyájasan válaszolt. Magyarevics püspök a községbe bevonulván, a szerb egyházközség nevében a ka- lázi pap, Ni col its Constantin, és ezután a pomázi éscsobánkai gör. kel. egyház- községek elöljáróságai által harangzúgás és mozsár ágyú dörrenések között üdvözöltetett, mire a püspök az ünnepi díszbe öltözött községi lakósok folytonos zsivió és éljenkiáltásai közepeit szívélyes köszönetét mondott. A gyönyörű halomlánczolaton végigvonuló helység közepében, a postaépület előtt, várta a főispán a környék számos előkelősége és a kerület fő- szolgabirája, Kontra Kálmán kíséretében a püspököt, hogy bevonulásakor a politikai hatóság nevében isten hozottat mondjon neki és után lovagolva — annyira, hogy a lovak hátáról a szőr is lehullott — a bérezek közül Tóthin keresztül Margittára értünk. Mily utazás volt ez ? — Képzelni sem lehet! Éhség szomjúság, fáradság s félelem az oláhoktól: leírhatatlan . . . Margittán szétváltunk. Ki-ki hazája felé tartott. — Hü bajtársak, majd csak a „j óbb hazában“ látjuk egymást!?! Haza érkezvén, a nagy fáradalmat békésen csak igen kevés ideig élvezhettem ; mert a győztes osztrák a honvédeket össze fogdostatta és besoroztatta. — Nékem szerencsém volt, hogy a főszolgabíró (F . . . . y S . . . 1) atyámnak jó barátja volt, a ki „kéz a 1 a 11* tudatta ve- , lem, hogy . . . meneküljek! — Én szakállomat- bajuszomat leberetváltattam s igy 1849. évi deczember hó 24-én nyakamba vettem a nagy világot; mig végtére egy máramarosi jó érzelmű megyei tisztviselőnél kocsisnak állottam be, a ki minden rendeleteket tudván én biztonságban voltam . . . 1851—52-ben a becslöbiztosságnál nyertem alkalmazást, 1853-ben pedig Fogarassy Sá- ^ muel kinevezett halmi körjegyzőnek, mi által a további kellemetlenségektől teljesen megszabadultam . . . Miután Klapka betörését — többed magammmal — hasztalan vártam, létérdekem fentartása tekintetéből megmaradtam körjegyzőnek, bár többször felhivattam miként a a pénzügyi pályára lépjek, a hol szép kilátás mutatkozott. A kik a jegyzők közül beléptek, mind szerencsések lettek s most jó nyugdijat húznak. Én pedig, aki megmaradtam jegyzőnek és 42 éven át szeplőtlenül szolgáltam ily minőségben, munka- és keresetképtelenné lettem, minthogy vármegyénkben jegyzői nyugdij-alap, illetőleg ezen alapnak rendelkezési tőkéje nincsen (!) minden néven nevezendő községi és megyei nyugdij és segély nélkül nézhetem a nap sütését !!! A hazaszeretet, hosszas szolgálat, becsületes és erkölcsös életnek — nyomorúság a jutalma“ . . . * * * Egy agg honvéd, egy volt jegyző nyomortépte arcza fordul felénk a fenti sorokban kérve, könyörögve, esdekelve, hogy ne hagyjuk őt családjával éhen veszni. — Mint jegyző, az illető nyugdíjalap elszomorító állapota miatt, tehát önhibáján kiviil kénytelen a koldustarisznyához nyúlni! Mint agg honvéd 48 mond negyvennyolez frtnyi évi segélyben részesül. — Azok a jó érzelmű hazafiak, a kik sajátjukból , segélyezték néha-néha szabadságharczunk agg részeseit, jobbára mint kihaltak: a mai fiatalság pedig 48-as érzelmét csak felkapaszkodásra használja; az öregek segélyezése, — ez már más dűlőbe tartozik ! A i A mór megtette kötelességét, — elmehet! De nem lehet, hogy annyiunk között nem lennének még olyanok is, a kikből a honvédek iránti kegyelet nem halt ki egészben, hiszen Kossuth apánk mondotta volt, ne hagyjátok éhezni a honvédeket! Szivetekre hivatkozva kérünk mindenkit, a ki teheti, nyújtsatok egy darab kenyeret az éhezőnek, egy pár garast a nyomorban sinlődő aggastyánnak, a ki feleségével és egy kiskorú gyermekével a mindennapi kenyeret nélkülözi. Gyámolitsátok őket! A boldogtalannak czime: Tóth József, volt honvéd és volt körjegyző, Gyula u. p. Fekete-Ardó (Ugocsa-vármegye). Dr. Varga János, halmi főszolgabíró, a Halmiban, 1894. évi május hó 16-án 4005/1894. sz. a. kelt hatósági bizonyítványban hitelesen igazolja, hogy Tóth József, jelenleg gyulai (hegyi) lakos, Ugocsa vármegyében 1853 óta 1894. évi ápril 10-ig, mint körjegyző működött és pedig legutóbb, mint kökönyösdi körjegyző 1876-óta s ezen idő alatt szakértelmének, megbízhatóságának adta tanujelét s kifogástalan erkölcsi magaviseletét tanúsított. Igazolja egyúttal, hogy nevezett csakis aggkora és munka- képtelensége miatt mondott le állásáról s hogy oly vagyona, melyből magát és családját fen- tarthatná nincsen. Navarra József, borosjenői jegyző.
