Buda és vidéke, 1896 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1896-03-01 / 9. szám
Budapest, 1896. (2) Márczius 1. BUDA és VIDÉKÉ. a vágyunk is, hogy fejedelmünk is lakjék közöttünk több lehessen mint phrásis és jámbor óhajtás“. A lánczbid eszméje először január hó elején 1821-ben fogamzott meg agyában. Ekkor Budára ért, és hogy atmehessen kocsiját mindenestül dereglyére teve 25 forintért vittek at. Napló jegyzeteiből kitűnik, hogy egy évi jövedelmét ajánlotta erre a czélra, de mint később Nagy Pálhoz a legklasszikusabb magyar szónokhoz és ellenzéki vezérhez intézett leveléből kitűnik „szava akkor nem hallatott“. 1828-ban kezdett ismét foglalkozni az állandó bid eszméjével. Erre okot gróf Sándor Móricz levele szolgáltatott, a ki ^szintén érdeklődött a hidért és londoni tartózkodása alatt már erről Brunei hires angol mérnökkel tanácskozott. Londonból irt levelet Széchenyinek, hogy közöljön Brunellel részletes adatokat, hogy az a terveket és költségvetést elkészíthesse. Széchenyi, József nádor közvetítésével megszerzi a kívánt adatokat és a következő évben 1829 julius 30-án bemutatja a nádornak Brunei tervét, mely meg van az Akadémia Széchenyi irattárában. A hid eszméjével 1832 február havában lépett a nyilvánosság elé és egyesületet alakított Pestmegye pártolásával: „mindazon nehézségek kinyomozására s meggyőzésére melyek edd g fővárosaink szorosabb egybekap- csoltát hátráltatták.“ Ennek az esztendőnek augusztus hónapjában Gróf Ándrássy György társaságában három hónapig tanulmányozta a hid kérdését Angliában. Hazatérve utitársával közös jelentést nyújtottak be a hid egyesülethez. Buda és Pest egyesítése, híddal való összeköttetése nem volt népszerű. Befolyásos akadé- kosok ebben nem láttak egyebet, mint azt az eszközt mely a két város lakosainak látogatását kölcsönösen kényelmesebbé teszi, s nem tudták felfogni „mely erőre nevekednék hazánk elmulhatlanul s ez által a királyszék ha Buda s Pest és honunk Duna szakította részei egy- beforradnának s a haza szivében minden Szép, Nagy és Dicső versengve fejlődne ki a Nemzetiség gyámistene alatt!“ A gáncsoskodók és aggályoskodók útba szalmaszál rakásánál fontosabb volt a pénz, az építésre szükséges pénz. A hídépítés költségeit nemzeti kölcsön papírral javasolja beszerezni. A hid technikai részét is jól megtanulta, szerinte nem volna tanácsos a hidat a Duna szorulta felett építeni „mivel ott egyetlen oszlop is okolhatna némi kárt; egy Ívre pedig hidat építeni egész Brittaniában senki sem javaslá“. A rendek között oly hatalmas ellensége volt a hídnak, mint gróf Cziráky Antal az országbíró, kik a hid építésében az alkotmány veszélyeztetését látták. Maga Pestvárosa és annak egyik tekintélyes polgára Kolb János is kézzel lábbal dolgoztak a hid ellen, mert Pestet féltették Budától ismerve Buda előnyeit. Féltek attól is, hogy a hidvám kérdése miatt ha Pestváros építtetné a hidat a nemesség idegenednék el mely csak országos hidda) szemben állott rá kiváltságának felfüggesztésére és a városi polgárság tulajdonát képező hídon a fizetésre nem kötelezte volna magát. Érdekes, hogy Kolbot ki a Budát Pestet összekötő hid ellen indult mozgalmat vezette 1836 január elején fáklyás zenével ünnepelték. A technikai vélemények is eltértek Clark lánczhid eszméje ellen; bolthajtásos kőhidat öntött vas ivhidal javasoltak. Sok vajúdás után a lánczhid alapkövét 1842 augusztus hó 24-én József nádor a király képviseletében letette. 1848 év május hó folyamában a lanczok felvonását megkezdették s mikor az első láncz a két part között ki volt feszítve azon a két Clark Budára többször átsétált.^ Pár nap múlva Széchenyi is átment Béla fiával. 1848 juh 18-án az utolsó láncz- szakasz felhúzása napjan nagy baleset történt. A felhúzás megindításakor a gróf elhagyta kíséretét a budai hídfőnél és feltűnés nélkül a munkahid hajóinak egyikén foglalt helyet és innen nézte a láncz lassú emelkedését. Egyszerre a vontatott láncz lezuhan ketté vágja&az alatta levő hajókat es Széchényi a hullámokba merül. Jó úszó lévén a budai parton kiszállott és onnan küldött hirt Pestre, hogy a bizonytalanságnak véget vesszen. A hid felépült, de Széchenyi a mint sejtette is soha sem látta többet. A hídhoz kötött reményei teljesültek a két főváros egyesült. Lipthay Sándor érdekes müvében ezután a Dunai ügyeke', Tisza szabályozást és a Vasutakat írja le, A kitűnő tanulmány érdemes arra, hogy elolvassák a müveit emberek. A tudós szerző ezzel emléket állított a legnagyobb magyarnak, a legnagyobb magyar műszaki alkotásainak. Erdélyi Gyula. Küzdjünk a jótékony czélért. Minden oldalról halljuk azt az örvendetes hirt, hogy a „Krisztinavárosi asztaltársaság“ melyről már számtalanszor megemlékeztem a Buda és Vidékében, s mely Budának számos társaságai közt igen rövid idő alatt rohamosan fejlődött, a közön-ég körében napról napra nagyobb népszerűség, nagyobb megkedveltetésnek részese. Említettem már több Ízben, hogy ez a társaság mily összetartással s mily példás önfeláldozó buzgalommal teljesítette mindenkor a feladatát, s hogy mily elvekre fektette legfőbb súlyát; s nem mulaszthatom el ezúttal is rövid szavakban megemlékezni legutóbbi működésének fényes sikereiről. Teszem ezt pedig azért, mert mint az asztaltársaság alapítóinak egyike s volt jegyzője, egy év alatt nekem nyílt legtöbb alkalmam az asztaltársaság viszonyait megfigyelni, s igy én is vagyok legilletékesebb arra, hogy e tárgyban felvilágosítással szolgáljak mindenkinek. Jegyző korombnn elbeszélésként leírtam részletesebben az asztaltársaság eredetét, melyet egy ünnepélyes alkalommal már felolvastam; tervem volt ezt közölni és hozni, de közbejött betegségem folytán mindeddig elmaradt, legközelebb bátor leszek ezt is közölni. Többször ismételtem már, s most újból megerősitem, hogy nem láttam, még asztal- társaságot hasonló viszonyok s körülmények közt, mely egy év alatt a kezdet nehézségeit oly könnyen leküzdeni s oly szilárd alapkövet elhelyezni képes lett volna, mint a „Krisztinavárosi asztal "ársaság“. A kezdet nagyon nehéz volt, az alap pedig, melyre támaszkodni lehetett volna, gyenge, de annál erősebb volt az igaz akarat és kitartás mely minden akadályt leküzdve a társaság virágzását elősegítette. Ily körülmények között az asztaltársaság ereje úgy erkölcsi mint anyagi tekintetben napról-napra növekedett s a jótékonyság terén ma már igen szép elismerést vívott ki magának. Az elmúlt év folyamán több jól sikerült mulatságot rendezett, ezeken a vendégek mindenkor jól mulattak s a teljes megelégedés kifejezésével távoztak. Legszebb jelét adta az asztaltársaság a nemes és hasznos czélok fejlesztése iránti törekvéseiben az által, hogy a Budán létesítendő fiók mentő-egyesület alaptőkéjének gyarapítását magáévá tette. Az e czélra eddig rendezett két mentő tánczmulatság (az egyik a Svábhegyi Eötvös-villában 1895. szeptember 17-én, a másik a tornacsarnokban 1896. január 18-án,) tekintélyt s megbízhatóságot biztosított az asztaltársaságnak. Ezek a mulatságok Budának eddigi legsikerültebb legelegánsabb s e mellett legkedélyesebb mulatságai közé tartoznak s bátran lehet állítani, hogy ezekhez hasonló Budán az idén még nem volt rendezve, különösen a folyó jauuár 18-iki mentő tánczmulatság nyilván ve- télykedhetik Budapestnek ez idei nagyon sok mulatságával is. A tekintélyes tiszta jövedelmet a mentő fiók alaptőkéjére fordítják, a már letétben levő 100 forinttal együtt gyümölcsöztetik. Folyó évi február 6-án rendes évi közgyűlést tartott a „Krisztinavárosi asztaltársaság“, melyen fájdalom jelen nem lehettem, mert rongált egészségi állapotom miatt hosszabb időre a fővárost elhagytam, pedig annál is inkább szerettem volna a közgyűlésen résztvenni, mivel leginkább az én kötelességem lett volna az elmúlt év alatt történtekről beszámolni, mint a társaság leghuzamosabb ideig volt jegyzőjének, de igy csak a messze távolból kisérhetem szemmel a történteket s a gyűlés lefolyásáról közvetlen tudomásom nem is lehet. Mint értesülök feladatomat Mück Richárd ur jó barátom s volt jegyzőtársam végezte, ki bővebben foglalkozott a társaság egy év alatti működésének eredményével, kellemes és simu- lékony szónoki tehetséggel ecsetelvén az asztal- társaság működésének sikereit a múlt évben. Azután a tisztségek újabb megválasztása került sorra s értesülés szerint csekély kivétellel majdnem mindnyájan megmaradtak régi tisztségüknél. Azt mondják, hogy nagyon jó kedvben folyt le a közgyűlés, s hogy ez alkalommal ismét, mint rendesen Komlóssy Sándor ur az asztaltársaság titkára igen szellemes és humoros beszédben köszöntötte fel a társaság eddigi s ezúttal ismét lelkesedéssel megválasztott elnökét Dr. Szkalniczky Henrik urat, akihez tudtommal a társaság minden tagja szeretettel ragaszkodik. Ezek után valaki azzal az inditványnyal állott elő, hogy nagyon czélszerü volna a „Krisztinavárosi asztaltársaság“ czimét különböző esélyekre való tekintettel megváltoztatni, még pedig „Ifjúsági avagy Társas-körre“. Mint hallom ezt az indítványt nem intézték el, mert nagyon sokan ragaszkodnak a régi czimhez, pedig bizony kívánatos s üdvös volna annak megvalósítása. Budán az asztaltársaságok száma ma már oly nagy, hogy az ember alig képes rajtuk eligazodni, ez pedig nagyon gyakran félreértésekre ad alkalmat. Vannak a társadalom különböző osztályaihoz tartozó ily társaságok, vannak a müveit s a munkás osztályoknak is ily társaságai, ezek czim tekintetében ritkán különböznek egymástól, a megkülönböztetés azonban úgy a közönség mint a saját erkölcsi érdekünkben fölötte szükséges; ennek bővebb indokolásával jövőre behatóbban fogok foglalkozni. Az „asztaltársaság“ szó már magában véve is oly hangzással bir, hogy részünkre a közönség körében vagy nagyon csekély vagy egyáltalán semmiféle garantiát nem biztosit. Tudtommal ez a czim a közönség részére nem biztosítja azt, hogy képes lenne a kor igényeit kielégítő követelményeknek megfelelni, ezért szükséges czimiink megváltoztatása s meg vagyok győződve, hogy ez által ismét jobban elnyerhetnek a közönség bizalmát, ha ez a körülmény belviszonyainkra egyelőre befolyással nincs is. Ennek keresztül vitele által elkerülhetnénk esetleg a jövőre nézve azt a kellemetlenséget, mely az asztaltársaságot a január 18-iki mentő tánczmulatság rendezésénél érte: t. i. hogy a t. rendezőség az „asztaltársaságot“ mint a tulajdonképpeni rendezőt a meghívókon s mindenütt mellőzte és eltitkolta, tehát ez is mutatja, hogy saját névéért szégyenlette magát. Ez a körülmény eléggé bizonyítja, hogy mily kívánatos az asztaltársaság czimének megváltoztatása. Habár az illető rendező bizottság e sérelmes eljárását én sem helyeselhetem, mégis csatlakozom azon nézetükhöz, hogy habár asztaltársaságunk n társadalmi műveltség oly fokán áll, hogy e tekintetben aggályai senkinek sem lehetnek, mindamellett a kor igényeihez méltó követelményeknek — mindaddig mig „asztaltársaság“ nevet visel, — képtelen megfelelni, különösen olyankor, midőn az intézmény védnökségét egy népszerű miniszter vállalja el. Ezért látom elkerülhetlennek én is az asztaltársaság nevének megváltoztatását. Ha ez meg is történik, azért ép oly kitartással táplálhatjuk ezentúl is az asztaltársaság iránti kitartó törekvéseinket, mint eddig, elveinknek nem kell megszűnniük, s megmaradhat közöttünk továbbra is az az „összetartás“, mely eddig mindnyájunk szivében lakozott egy oly társaság elveiért, melynek jövőjéhez vérmes reményeket fűzhetünk. Sajnos, a sors úgy hozta magával, hogy egészségi állapotom helyreállítása végett távol kell lennem a fővárostól, de reményiem nemsokára visszanyerem előbbi egészségemet s
