Buda és vidéke, 1896 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1896-11-22 / 47. szám
BUDA és VIDÉKÉ. November 22. Budapest, 1896. (4.) Nagyboldogasszoiiy temploma. Irta : Tarczai György. (Folyt, és vége.) Együtt láttuk, feleié Villard pár perczig tartó gondolkodás után. Mellképe ott ékeskedik az uj új templom egyik oszlopán. A fiatal lombardiai fejében hirtelen világosság támadt. Igen, ott látta vonásait, mikor az állványokat végigróvták, kijelölvén a munkások helyét, a kik holnap az uj templom zömök oszlopainak lebontásához fognak. Nyilván leánya ez a bájos nő Volfgang mesternek, a ki a többi oszlopfejezetekre is emberi alakokat vésett: a maga, övéi, s néhány jó emberének dombor müvü arczmását, a mint ez a névtelenség homályára kárhoztatott építőmesterek szokása. Nevüket nem véshették rá egyetlen köre sem, szigorúan tiltja ezt a kőmivesek egész földön való szövetsége, melynek minden épitő-mester tagja, melynek fejeit nevük után senki sem ismeri, de hatalmukat érzi s büntető kezük boszutját el nem kerüli a világ legtávolabbi zugában dolgozó építő vagy kőfaragómives sem, ha mesterré avatásakor tett fogadalmát megszegi, ha a szövetség statútumai ellen vét. Hátha Volfgang mester is hibásnak találtatott, villant föl Franciska lelkében a gondolat. Ki tudja, vájjon nem azért kárhoztatták-e arra, hogy pár hét múlva nyoma sem marad keze ügyességének Nagyboldogasz- szony épülő templomán. A faragott ornamentu- mokkal ékes oszlopokat ledöntik, a hajók boltozatai félannyival magasabbra kerülnek, mint a hogy Volfgang mester tervezte volt, a kit a király a Nyulak szigetére rendelt az uj kolostor építésének a vezetéséhez. Annak a lánynak a képéért megkímélném az egész oszloprendet, tört ki halkan Francesco kebléből a szó, mire Villárd komoran összerán- czolta homlokát. Csak nem vette el eszedet egyetlen tekintetével ! Azt nem tette, de szivemig hatott vele, oly fájdalmas volt nézése. Bizonyára tudja, hogy ki vagyok; veled fordulok meg mindenütt, téged pedig minden gyerek ismer immár Budán. Tudja, hogy én fogom széjjelrombolni apja müvét, dicsőségét. Szegény öreg, mi föl sem kerestük, Rösteltünk szeme elé kerülni. Azt hallottam a kőfaragó-legényektől, hogy megbetegedett. Úgy látszik a hirtelen rázúduló rossz hir tette be- teggé. A franczia Villard szórakozattan billeghette ujjait billikoma reczés falán, társa elhallgatott s merőn az arczába nézett. Ismét eszébe jutott, hogy Honnecour. talán a szövetség titkos küldöttje, vagy épen egyik feje. Olyan előkelő a viselkedése s méltóságteljes minden mozdulata. De a mint ez nyilt ketintetét reávetve íelállott erőt vett lelkén a meggyőződés, hogy szüntelenül jókedvű társa képtelen volna titkolózni 8 bizonyára nem csapott volna föl vig czimborájának, ha nem az, a mi ő; tanulni vágyó, tudományszempontból vándorló egyszerű épitő-mester. A piacz lassankint kiürült, a drabantok a várkapu felé terelték a garázdálkodásra mindig kész félig vad kunokat; aztán csündes lett minden. * * r * Másnap villámként terjedt el a rémhír Budán, hogy István herczeg föllázadt királyi apja ellen. A várbeli utczákon izgalmas sürgésforgás támadt. A vendégek és a magyar polgárok egyaránt az öreg király pártján voltak s biliárd de Honnecourt, a kiről tudták, hogy sűrűn fordult meg a kisebbik király udvarában, jónak látta búcsút mondani Budának és szépséges tájainak. Déltájban már a Sashegy alián lovagolt Francescoval, a kinek emberei ma nem álltak munkába s a ki idáig kisérvén pártfogóját, elbúcsúzott tőle. Villard emberségesen megrázta kezét s aztán vaskos pergamentekercset huzva ki nyeregkápája mellől, feléje nyújtotta. Az olasz kíváncsian bontotta széjjel. A templom uj tervének pontos másolata volt, alsó sarkában a szövetség titkos pecsétével: az arany csillagba vésett vakoló lapáttal. Mire Nagyboldogasszony templomának uj építő mestere meglepetéséből magához tért, Villard végkép eltűnt szemei elől s ő csügedten fordította vissza lovát a var felé. A szövetség pecsétjével ellátott terven életbe vágó veszedelem nélkül mit sem változtathat, pedig ő tegnap késő este Johanna, Volfgang mester szépséges leányának ablaka alá lopózott s megfogadta a zörgetésére megijedt szomorú nőnek, hogy a mit apja eddig fölépített, abból egyetlen követ sem bontat le Nagyboldogasszony templomán. * Busan kongnak a budai harangok. A Duna túlsó partján a kisebbik király serege áll csatarendben, földnek szegzett lobogós kópiákkal. A boldogtalan öreg király a fiával folytatott hosszadalmas küzdelmek után a Nyulak- szigetére vonult vissza bus kedélyével. Megtört szivének a verése kevéssel azután elállt. A várhegy alján húzódik tova méltóság- teljes gyászpompával a királyi temetési menet. Buda lakossága könnyes szemmel tolong a nagy folyam homokos partján, hogy mégegyszer el-, búcsúzon jóltevőjétől, hirtelen fölviruló városának bőkezű alapítójától. A várbeli utczák üresek, csak a nagy piaczon lépked három vándorlegény. Nagyboldog asszony temploma felé igyekeznek, mely immár fedél alá került. Bekopogtatnak fölépitőjének, Francesco mester szomszédos házába. Az ablakon kidugja fejét Johanna, Volfgang mester leánya, a ki mellőzött apja talián utódának a felesége lett, s ez csakugyan beváltotta leánykorában tett ígéretét; nem bontatta le a német építő meter félbemaradt alkotását s a szövetség pecsétes tervétől sem tért el. A mélyen alapozott oszlopok körül kiásatta a földet, érintelen hagyott rendjüket pedig megtoldotta s annak törzsei most kettős oszlop fejezetekkel bírnak, de az egyház arányai ép olyanok, mint a hogy azokat Villard utján az építőmesterek egész földön való szövetségének a fejei előírták. A három kőműves jövevény fejcsóválva I nézte végig a tágas hajókat. Rövid tanakodás után fölszögezték az aranycsillagot a templomkapu sarkába, visszavitték kulcsát az asszonynak s mire Francesco estefelé hazatért, túl jártak a város határán. Annak pedig örömében majd szétpattant a szive ; mázsányi teher szakadt le róla a csillag, az elismerés csillagának láttára. Égy ebéd a pagonyban. Irta : Zsedényi H. Aladár. — Rósz puskás vagy te Gyuszi, már látom. Olyan remek őzbakot elszalasztani halálos vétek! — Az egyszer kérlek alásan élvezni akartam. Befogod látni, hogy egy őzcsaládot ritkán van az embernek alkalma látni, végig nézni, hogy mily boldogsággal tölt el egy-egy nyugodt órát együtt az erdőben. Különösen itt, ahol folytonos zaklatásoknak vannak kitéve a vadak. — Épen úgy beszél a mi kedves Gyuszi barátunk, — szólt közbe Szemerey a vastagnyakú kazali bérlő — miütha csakugyan élvezetet nyújtana neki egy boldog családi együttiét. — No már bocsátnatot kérek, a feleségem az élő tanú, hogy .... — Két hét óta nem jársz haza. Épen tegnap beszéltem vele, kedves Gyuszikám. Panaszkodik, hogy tönkre akarod tenni a családodat. — Ah, ah ! Gyuszi! ? . . . Csodálkozott a vadász társaság. — Rengeteg pénzt költöttéi most is a választások idején. Hogy tisztában legyünk uraim a politikai elvekkel, érdemes a felemlitésre, hogy Gyuszi, a talabéri kormánypárti, a sze- dernyi függetlenségi és a takdomni kerületben néppárti programmal lépett fel. Az elsőben a kvóta üdvös felemeléséről, a másodikban a megvalósulás stádiumában levő szabad hazáról, a legutóbbiban pedig a feltétlen revízióról biztosította párt híveit. — Ah, ah! Gyuszi!? .... — Uraim! — Vévé Szemerey a poharat a kezébe —f engedjétek meg, hogy a mi édes Magyarországunknak: egy sokoldalú tehetséggel felruházott, jobban mondva meg áldott fiára emeljem a poharat. Egy kiváló politikust, egy kitűnő vadászt és egy boldog szerető apát fedeztünk ez alkalommal fel e társaságban. Hogy a jobb szemére nem lát és hogy a felesége czim- zetes hitves, no meg hogy a czipősarkát folyton a haza érdekében koptatja, azt hiszem ez nem von le egy szikrát sem az ő erkölcsi értékéből. Ennélfogva uraim, hajoljunk meg előtte és határozzuk el, hogy deputative fogjuk ma átadni az asszonynak mesés értékű urát! Éljen Gyuszi! — Éljen! Éljen! . . . . — Szót kérek uraim! Hogy mily nagy politikus a mi Gyuszi barátunk, legjobban bizonyítja az a körülmény, hogy felesége szemre- hányásitól megmenekülhessen; egy kitömött medvét állíttatott szobája közepére, a falakat pedig baglyok, denevérek, óriási kígyók, élesre fent fringiákkal diszitette fel. Az ablakokat is erősen befüggönyözte s az a kísérteties homály egész alvilággá alakította át az ő fészkét. S a hol valamikor édes csókoktól visszhangzottak a falak, most oda nem meri senki be tenni a lábát. Ilyen az ő csendes tanyája. A többi szobákat már vonzóbbakká teszik a gyerekei. Mert Gyuszi énekelni remekül megtanította őket. — Ah, ah ! Gyuszi!?.... — Azt mondja, hogy a jó kedélyt ápolni és fejleszteni kell a gyermekben, az teszi élénkké s életrevalókká őket. S most naphosszat azt dúdolják, hogy „minek is van szerelem a világon!“ ............ — H a, ha, ha! Bravó Gyuszi! A legnagyobb egykedvűséggel fogadta a támadott tél, a társaság gúnyos incselkedéseit, csak midőn meglátta, hogy a vizslák elhurczol- ták asztalkendőjét s most azt rángatják, tépik; felingerült és három lábú összerakható vadászszékét készült közéjük hajítani. — Mit csinálsz! Mit zavarod ezt a családi idyllt ? Élvezz Gyuszi, gyönyörködj ! Es Hubertus hívei ismét felkaczagtak. — No de most félre a tréfával! Szólalt fel Csantavéri gróf. — Hát mondd csak kérlek kedves Gyuszi barátom, honnan szerzed te azokat a szép és t.ermészethűen kitömött állataidat ? — Saját vadászzsákmányom szebb példányait .... — A medvéje felett már régen eldanolták a „circum dederunt“-ot, mielőtt az ő nyulserét- jei a bőrét „megfecskendezték!“ Élczelődött ismét a vastagnyakú Szemerey. — Felküldöm Budára a dr. Lendl-féle praeparatoriumba. — Aha! Azért kapjuk mi mindig a silányabbakat, mert — miután mi is ott töme- tünk — kicserélik az övéivel! De a most szóló intett kezével, hogy csak tráfázik. — Az tény uraim, hogy dr, Lendl ki- fogástatanul dolgozik. Megpróbáltam egy ízben a régi, hites, bécsi laboratóriumoknál praspa- ráltatni, de őszintén szólva ma már háttérbe szorulnak Lendl mellett. — Ah! És a mi Gyusztinknak milyen jó ox*ra vau, ezt is felfedezte, — Bocsánat! Egy kócsag családot láttam a kiállításban s az annyira megtetszef, hogy elhatároztam, miszerint ezentúl nála dolgoztatok. — De miért akad meg mindig csak a családokon a szemed te Gyuszi? — Ezt az embert mint a családapák rend- kivüliségét mngfogjuk örökíteni! — Helyes! Zúgtak erre a többiek. — Hanem szó a mi szó uraim ! És valahányszor Budán megfordulok minden alkalommal ellátogatok a Lendl-féle laboratóriumba. Ez az intézet az ő saját vezetése alatt áll s ő maga ügyel fel munkásaira. Egyik asztalnál az állat bőrének lenyűzásával a másiknál annak im- pregnálásával foglalkoznak. Máshelyen ismét a plasztikus testet faragják ki, mert tulajdonképen nem tömésről, hanem modellirozásról, a legkiválóbb dermoplastikai munkáról van itt szó. Végre előáll a kész állat, melyet meg azután mesteri művészi kezek kicsinosítanak s ebben speliális előrehaladottság mutatkozik. Legutóbbi ottlétem alkalmával egy páván modelliro- zását néztem végig. — Hallod-e Gyuszi! Pávián ! — És Lendl tanár tudományos működése következtében kutározottan iparmüvészette fejlődött az állatkitömés. Ez egyedül az ő érdeme. Számtalan hívet szerzett ez által a természet- tudománynak, sőt a laikus ember is gyönyörrel és kedves emlékekkel gazdagodva távozik az ő
