Buda és vidéke, 1895 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1895-08-18 / 33. szám
Budapest, 1895. 1Y. évfolyam 33. sz. Vasárnap, augusztus 18. BUDA ÉS VIDÉKE KÖZIGAZGATÁSI, KÖZGAZDASÁGI ES TÁRSADALMI HETILAP. BUDA ÉS VIDÉKE ÉRDEKEINEK KÖZLÖNYE. Szerkeszti: EKDÉLTI G-TULA.. hol KIOLDÓ-HIVATAL, előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek; I. kér. Alkotás-utcaa 12 a. Siüke-hii. Megjelenik minden vasárnap. Eltiflaetéai árak : Egész évre 12 korosa, fél 'vre 6 korona, évnegyedre 3 korona. Egyes szám ára 24 fillér. I. kér., Alkotás-ntcza 12/a. Sztíke-ház. kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni. Szent István napján. Megnépesednek az utczák. A jó, becsületes vidékiek, a környék lakosai s az ide özönlő idegenek csendben, s nagy áhitattal lépkednek a budai várba vezető lépcsőkön. Kora reggel megdördülnek a Gellérthegy uchácziusai. Ünnepi dörgés ez, hogy emlékezzünk az első, nagy, keresztény királyra. És felriad a gyermek, a mint meg- rezegteti a főváros házainak ablakrámáit az ágyuk döreje, és az édes szüle csititja kis fiát, kislányát: aludjatok tovább szépen, csendesen: Szent István napja van ma. Később betűz a verőfényes nap gazdagnak, szegénynek ablakán át, valami olyan meleg érzés járja át az anyát, a midőn előkésziti ünneplő ruháját a kicsinyeknek. Ünnep van az országban, ünnep az ország szivében, és ez az ünnep fényével elsősorban a mienk, kik a budai részeken lakunk. Fodros Dunánk viztestén a kikötött és annak habjait szántó hajók árboczárói az augusztusi hús szellő lengeti a nemzeti zászlót. A kis propellerek fürgén szállítják az idevalót és vidékit, de a ki vér a mi vérünkből, mert e szentelt haza szülötte. A gőzsikló füttye messze hallatszik j és már kora reggel a miniszterelnök palotája elé rakja ki az embergomolyt. A Mátyás-templom tornyából végig zúg a most felhúzott, és Szent-András nevét viselő nagy harang. Igazságos Mátyás királyunk Nagy- Boldog-Asszony temploma teljes díszében készen áll, zöld gályákkal körülrakva, virágfüzérekkel ékesítve. a melynek illatos párája vegyülve a tömjén füsttel, beteliti a Szent-Háromság terét, az utczákat, a bástyát. És ebben a remekművű Istenházában előbb csak csendes misét mond egykét egyházi férfi, az oltároknál meg-meg csillan a felgyújtott gyertya-fény, hogy déli 10 órakor az orgona mélabus hangja mellett elhangozzék a régi egyházi ének : Hol vagy István király ? Téged magyar kiván, Gyászos öltözetben Te előtted sirván. A szent jobbot a templom hajójába kiteszik. Zászlós urak és főpapok, polgárok, katonák és a nép veszi körül. Szent István első királyunknak karja ez, a mely még manap is sújtani képes a mint hogy a béke olaj ágát is nyújtja. Magyarságunk egész büszke önérzetével hajtjuk meg fejünket, zsolosma zengés és tömjén illat mellett, mert érezzük, mert tudjuk, hogy a mint ezredéven keresztül vad tatárokat, pogányokat sőt minden ellenséget megvert erős viA „BCDA és VIDÉKE“ TÁRCZÁJA. Elvek és tövisek. (Regény egy kötetben.) (13) Irta: ERDÉLYI GYULA. Rétyi Antos István barátomnak! — Nos urambátyám, mit szól hozzá ? kérdi Dombor Mátét a szolgabiró. — Dob, réztányér és bohdcz kellene, a ki kiabálná, hogy most kezdődik az előadás. — Én sem vettem komolyan. De úgy látszik Penege uram igen. Nagyon szerelmesek a mozdulatai. Két hétre ide bőrtönöztem ezt a volt postamesternél — Még lakodalmat érhetünk öcsém uram. — Mond valamit uram bátyám. Penege uram adta a gavallért. Tejbe, mézbe fürösztötte a szavait. Majd elolvadt. A volt postamesterné oda szoritotta a karját Penege uram karjához. — Szép vidék gyönyörű vidék, suttogta, itt szeretnék a népszabadság győzelme után meghalni. — Aszondom . . . hebegett a szerelmetes Penege . . . — Életem legszebb két hete lesz, a mit itt töltök Penege urnái , . . — Kebelzetes napok lesznek ezek . . . fejezte ki magát ékesen a paraszt király. Kató és Péter némán haladtak egymás mellett. Kató néha vissza pislogott a szolgabi- róra, ki beszédbe volt merülve Dombor Mátéval. Péter a nagy elvekről és az emberek töviseiről gondolkodott. Bámulta Brinzenstein Klo- tildot, ki arra van hivatva, hogy szedje ki az emberiség töviseit. Brinzenstein Klotild pedig nem az emberiségről gondoskodott, hanem a saját sorsáról. Penege uram özvegy ember. Nem volna nehéz a szivét bevenni. Gyönyörű ez a gazdaság és boldogság a gazdagok élete. Egy kicsit unta már a komédiát, szeretett volna pihenni. Penege uramnak nagyon melege volt kigombolta a mellényét és a kendőjével legyezte magát. A homlokán verejtékezett az izadtság s egy fordulónál a szabadság menyasszonya letörölte a gyöngyöző cseppeket. Penege uram szive majd szét repedt örömében. Szavakat keresett, de nem talált. Cserbe hagyta egészen a dikcziózás tudománya. Olyan bátortalan volt, mint egy tizenhat éves gyerkőcz. Brinzenstein Klotild most már biztosra vette a játékot. Elkezdett beszélni, hogy milyen boldog ő, hogy Kató mellett tölthet két hetet. Anyja helyett, anyja lesz. Tanítja, oktatja, neveli, hogy derék apjának öröme teljék benne. Csak attól fél, hogy nagyon zokon fog esni az eh állás. Penege uram biztatta ne féljen nem mutézi karunk, úgy kultúránkkal, előhala- dottságunkkal, szellemi törekvéseinkkel és a magyar nemzetet példátlanul jellemző lovagiasságunkkal helyet foglaltunk a világ müveit nemzeteinek családjába. Szent István napján végig czikázik arczukon az a jól eső érzése a léleknek, mely meggyujtja dicsőséges múltúnk visszaemlékezésének fáklyáját, megeleveníti történelmi nagyjainkat, látjuk a hadverő, a honfoglaló Árpád vezért, mint száguld végig a völgyeken, rónákon és hegyeken; halljuk őseink lovainak dobogását, a nyilak sivitását, a mint keresztül szeli a levegőt, s bevájja magát az eleven testbe; és halljuk az érez buzogányok döngését, az aczól csattogását a mint keresztül metszve sisakot és paizsot osztja az ellenség soraiban a halált; és a midőn a múltak, az ezredéves múltnak dicső de veres árnya megkapja agyunkat: akkor Szent István napján lelkünk felemelkedik, s a kóruson hegedűk, trombiták és sípok összhangja, dobok pergése mellett a bíboros egyháznagy ajkáról felhangzik az ének: „Téged Isten dicsérünk...“ Igen! Téged magyarok Istenét, ki annyi dúló és ádáz harcz és ellenség közepette nagygyá s hatalmassá tetted azt a nemzettestet, a mely mindenha megmutatta izmainak aczélosságát és ruganyosságát, valahányszor jogtalanul rátört a pogány, avagy a zsoldos had. száj ám elmenni. Klotild a földre sütötte szemeit és adta a szemérmetest: nem talál czimet a maradáshoz. Az emberek elitélik. Neki nincs egyebe a becsületénél . . . Penege uramba vissza szált a bátorság és megnyilatkozott a szive. Annak rendje és módja szerint házasságot Ígért a szabadság menyasz- szonyának, ki nem utasította azt vissza. Dombor Máténak ezalatt a szolgabiró elbeszélte, hogy Péter szerelmes ebbe a népámitó kisasszonyba. Pétert ki kell józanitani. Jóravaló fiatal ember, neki fel kell ébredni abból az álomból, melybe rajongása ringatta el. Ismerje meg a való életet, úgy a hogy van. Az embert csak embernek tekintse és ne többnek, nem csak a jogokról elmélkedjék, de a kötelességekről is. A szolgabirót nagyon boszantotta, hogy milyen eszetlenül viseli magát Péter a különben élénk Kató mellett, ott hagyta Dombor Mátét és Péterék társaságába vegyült. — Miről beszél a fiatalság ? kérdé barátságosan mosolyogva. — Nem igen beszélünk, felelt Kató. — Ez már gyanús. A kik sokat hallgatnak, azok sokat éreznek. Péter nagyon bosszúsan nézett a barátjára. Ez észre sem vette és tovább hajtotta a dolgot. — Mindent tudok te kópé. (Folyt, követ.)
