Buda és vidéke, 1895 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1895-06-02 / 22. szám
Budapest, 1895. (4.) BUDA és VIDÉKE. Junius 2. 72 úrbéri jobbágy-telek; maga a község pedig földminőség tekintetében a Il-ik osztályba Boroztatott. Akkori földesurai voltak: báró Sándor Antal és Farkasné asszony. Fényes Elek (Magyarorsz. geográph. szótára, 1851) gróf Sándor és Fáy családok birtokában említi s azt mondja, bogy »tava mind nádjával, mind malmaival és halaival sok hasznot hajt.« De ez Fényesnél csak puszta rémi- ninscentia lehet, mert a biai nagy tavak már 1781 — 1811 táján lecsapoltattak, illetve szabályoztalak és kiszáritattak, miről a vármegye levéltárában elfekvő s az arra vonatkozó (gróf Sándor Vincze és Szily József közti) tárgy iratok tanúskodnak. A Bia melletti nagy tó tápláló erei lehettek a Pátyon felül levő hegyek keleti oldalán bővizű forrásból eredő, Pátyon s Torbágyon átvonuló pátyi patak, mely Bián alól egyesül a Zsámbéki patakkal, melynek eoyik ága Telki- Jenőn keresztül, a másik Tinnye és Perbál felől jőve, Tök és Zzámbék keleti oldalán siet ide s innen átnyomulván Fehérmegyébe, a soóskuti völgyben haladva, Battán alól a Dunába szakadnak. A megye birtokos osztályának vagyoni állapotát feltüntető s az 1805-iki insurrectiókor készült összeirási és kivettési lajstrom szerint Bia és Torbágy, mint tisztán donatárius és katona-állításra kötelezett községek, együttesen 14,410 frt évi jövedelem után adóztak 20 per- czenttel; akkoribanitt 4 százalékkal adózott armá- lisok, libertinusok és honorátiorok nem voltak. 1836-ban Bia község közönsége a »Pesti magyar Színház építésére« 15 frtot ajánlott és fizetett. — Boros János biai tiszttartó pedig külön 17 frt 30 krral járult az építési költségekhez (Székely József, Magyar. Játékszin. Bpest, 1887). 1848-ban midőn a haza veszélyben volt, a biai ref. egyház urasztali ezüstjét hozta a hon érdekeinek áldozatul! A nemzetőrség összeírása alkalmával pedig 125-en jelentkeztek fölvétel végett. (Vége köv.) Navarra József. Az én ezüstgombos mellényem, avagy : Deákul tudni mindig jó. Klasszicus költőnkről Ó3 szónokunkról, néhai jó Kölcsey Ferenczről haliám Szatmár-megyében azt az adomát, hogy egy barátjával kocsin utazván, amint egy nagy vízhez értek, hátrafordul kocsisa és kérdi: Ugyan kérem szeretettel, tudnak a tekintetes urak deákul ? Hogyne tudnánk, felel a gazda, mi közöd ho^zá ? — Mire a kocsis, azt se mondva, hogy befellegzett, közibe vág az almásszürkéknek, mint Füleki az egy lónak*), és neki egyenest a mély víznek ! Megijedt a két ur, s a mélyebb helyeken még az ülésen is lábujhegyre kapaszkodtak ijedtökben, mig azután a flegmatikus kocsis valahogy keresztülhajtott a vizen, a nélkül, hogy az ijedtségen kívül egyébb bajuk esett volna. Megállj te himpellér, kiált rá mérgében a gazda, hogy mertél neki menni ennek a tengernyi víznek ? Hiszen tudtam én felel a kocsis, hogy semmi bajunk se lesz, amint megértéin, hogy deákul tudnak a tekintés urak, mert még boldogult rektramtól hallottam, gyerekkoromban, a deák szóval tüzön-vizen keresztül lehet menni; mire azután természetes, hogy nem Ion bántódása. Ez az adoma jutott eszembe, midőn tollhoz nyúltam, leírandó egy kis utikalandomat, melybe egyszer papos külsőm és ezüstgombos mellényem miatt keveredtem, s mely rám nézve furcsán végződhetett volna, ha az utolsó perczben ki nem ránt a hínárból csekély latin tudományom. Ugyanis a 70-es évek elején Torontálme- gyéből öcsém temetéséről jövet Czeglédnél vagy *) Néh. Füleki, n.-károlyi asztalos, komájával egylovas kocsin jővén haza a szőllöből, borközi állapotában igen lassúnak találta a ló haladását, s azt mondja komájának. Ugyan komám, vágjon már közibe annak a lónak! pedig legalább is két ló kell, hogy közibe lehessen vágni, innen az idézett közmondás azon a vidéken. I 8 órát kénytelenittetvén az Abony-Szolnok felé í menő vonatra várni; unalmamban benéztem a városba, mely mint tisztaszűz 48 as választó- kerület már abban az időben is mintaképe volt a függetlenségi választókerületeknek, s nagy hírnek örvendett az elvtársak előtt. — Hajtott a többi közt az a remény is, hogy hátha véletlenül meglátom a városnak több Ízben volt képviselőjét, Bobory Károly ottani róm. kath. plébánost, kit igen tiszteltem hazafias szenvedésekkel teljes múltjáért, s azon önzetlenségért, hogy nem törődve a r. kath. papi képviselők felé mosolygó kanonoki és püspöki stallumokkal: be mert állani függetlenségi kép viselőnek, és számos éveken át egyike volt a függetlenségi 7 vezérnek, kik megalapították és fenntartották azt a pártot, mely ama 7 bus- magyar által kitűzött lobogó alatt ma ugyan 100 főből, azonban épen Czegléd jelenlegi képviselőjének is némi érdeméül legyen felhozva, vagy 20 anya és leány, fő és al-pártból áll. Először is a kath. templomija néztem be, mely kettős tornyával méltóan foglal helyet a reformátusok szintén kéttornyú temploma mellett ; bejártam belsejét, hol azután végre is akadt valami, a mi furaságokat örömest kutató figyelmemet magára vonta, — Ugyanis egy nagy vörös zászló van a templomban következő felirattal: Boldogságos Szűz Mária! (felül). Alul pedig a Mária képe alatt: Készíttették a czeglédi hívek! Már hogy a lobogót-e vagy mit; ma sem merem kutatni. — Ezen feliraton talán a nagy- igmándiak templomán látható tesz túl, mely ékes betűkkel tudtára adja annak, a ki talán még nem tudná, hegy: „Ez a templom itt készült helyben, N ag y-I g m á n d o n ! A templomból kijővén, beportyáztam az egyes kerületi olvasó köröket, melyekben a jó czeglédi nép első politikai nevelését nyeri, s mindenütt találtam Kossuth Lajos arczképét, szélső baloldali lapokat, könyvtárakat, jeléül annak, hogy már azon időben is mily ezéí- irányosan volt szervezve Czegléden a pártélet. De még mindig nem akarván telni az idő, betértem egyik másik polgári bormérőbe is, hogy topográfiái ismereteimet ez irányban is gyarapítsam. — Itt-ott találkoztam egy-egy városi Andrissal is, de ez nem tűnt fel. Végül szerény körű partyázásom befejezvén, vissza mentem az állomásra. — Itt azonban már megint találkoztam a városi rönd egy- egy éber őrével, sőt az egyikbe majdnem beleütköztem az étkezőbe menet, mert az mint most már észrevevém, mint egy testőrnek csapott fel körülöttem. — Letelepedjem azonban egy asztalhoz, s falatozni kezdtem a megrendelt ételből. Hát a mint véletlenül körülnézek, látom ám, hogy már ugyancsak megszaparodtak az András bácsik, és csodák csodájára épen körülöttem csoportosulnak. — Semmiféle polgári bűntény nem nyomván egyébként büuös telkemet, sem pedig Amerikába nem akarván átevezni holmi modern pénz-szerzemény kapcsán, nyugodtam ettem tovább. Hát egyszere csak betörtet kardcsörömpölés közt azon porosán, sáros csizmában és még vagy 5—6 hason díszben ragyogó persekutortól kisérve a város kapitánya vagy komiszáriusa, és egyenest az én asztalomnak kerül, töviről hegyire vizsgálva az én becses ssemélyemet. — De már erre én is jobban kezdek körülnézni, hogy ugyan mit látnak ezek én rajtam, hogy így bámulnak, vizsgálnak; igaz, hogy civilben voltam, fekete kabát és pantallóéban, és 17 ezüst pitykés gombbal ellátott szegedi lajbliban, de ez csak ütközhetett a kriminális törvények valamelyik §-ába, gondolván magamban, s vártam az indulásra a jelt, mit az öreg portás nem sokára meg is adott. — Közbe úgy fülhegygyel hallom, a mint a kapitány ur beszéli valakinek, hogy épen a határt járta, amint lóháton rohan ki hozzája egyik embere, hogy siessen ki a vasúthoz, s fine, még jókor érkezett a mint látszik, s megint rám néz. Az elhangzott jeladásra én is gyorsan fizetek és felkapom kis podgyászomat, hogy induljak. — De már erre elibem kerül a tekin- tetés xir, s elállva utamat, paragrafus szerinti szigorú hangon kérdőre van, hogy h o v á-h óvá, haszabadkérdeznem? .Ránézek, hogy meg van ez az ur bomolva, vagy mi, mire azután a következő párbeszéd keletkezett köztünk: Én: A magam útjára, ha már oly nagyon kiváncsi az ur! O: Bizony pedig én most az egyszer nagyon kiváncsi vagyok, és határozatt feleletet várok. ^ Én: Hát, ha már olyan igen akarja tudni, felelék én is, meghajolva a fegyveres hatalom képviselője előtt, hát én bizony N.-Károlyba akarok menni. O: Hát ki légyen az ur ? É n : Hát nem látja, hogy pap vagyok ? O: Látom a kinézéséből; de igy más emberfia is öltözküdhetik, és borotválkozhatik ha a szükség úgy kívánja, meg az ezüstgombos magyar mellény, ez nagyon gyanúst pap ember nem igen hord erre felé ilyet. E n : Bizony pedig errefelé hordhatnának ilyet a papok is, nem pedig Trencsénben, Árvában, s én az ur kedvéért ezt le nem vetem, ha mindjárt megfeszül is, mert ez nekem igaz keresetem*) — de hogy vége legyen már a vallatásnak, s a nevemet se hallja c«ak azért se, hat átnyújtottam neki a szüleimtől vett levelet, melyben öcsém betegségéről értesitének. Kezébe veszi, s azt mormogja magában: Én nem tudok németül, de az tud, meg borotválva is van, meg papi ruhája is van, meg ezüstgombos lajblija is van. E n : Dehát kiről beszél; csak nem tagadhatja, „hogy pap vagyok ? O: Hátha pap az ur, hát akkor csak tud deákul ? E n: Hogyne tudnék, ha akarok ! O: Ergo quis est ipse? (Kicsoda maga?) É n: Professor et sacerdos sum et scholis piis (Piarista tanár és áldozar vagyok !) O: Si ergo sacerdos est, dicat mihi, ubi est ordinatus et quis earn ordinant ? (Ha pap, hát mondja meg, hol szentelték fel és kicsoda szentelte.) Én: Veszprémig anno praeterito, Stephanus Pribék episcopus consecratus me ordinavit (Veszprémben Pribék István felszentelt püspök szentelt fel a múlt évben!) O: De már Isten úgy segélyen, deákul nem tud Borsos Sándor, ha 100 esztendeig jár is papi ruhában, üssön bele a menkű abba a currensbe! S nagvott fújt és mosolygott. Persze, a megmondott szóból azután ki- sült, hogy valami hires raffinirt gazember szökött meg a jászberényi börtönből, s leborotvált arczczaJ, papi ruhában, de ezüst gombos magyar mellényben bujdosott ide-oda s az arról vett currens alapján rámsütötték a rendnek czeglédi őrei, hogy én vagyok az a Borsos Sándor s ezért hitták haza lóhalálába az öreg tekintetes urat a határjárásból, hogy elfogásom dicsősége teljesen az ő nevéhez fűződjék. Tréfára fogtuk azután a dolgot s az öreg ur erővel szeretett volna egyet koczintani velem, de már másodikat is csöngettek, nem lehetett; azt mondom tehát neki: Ne engedje urambátyám a vonatot elindulni, fogja rá, hogy át kell kutatni, s mig emberei elvégzik a keresést, mi ihatunk egyet erre az ijedtségre! Nem lehet öcsém—felel az öreg—mert hiába, — h . . . t a német, mondja czélzással az akkor még nagyon hatalmas osztrák vasútra, nagyon nagy ur ám ennek a kocsinak a gazdája, nem mernék a kerékbe kapaszkodni. * Nem tudom, él-e még az a patriarchalis öreg úr, ki akaratán kívül igy megtréfált és emlékezetessé tévé rám nézve ezüstgombos mellényemet, de akár él, akár nem, igaz marad az, hogy deákul tudni nem árt, akár járunk ezüstgombos magyar mellényben mint akkor, akár nem járunk, mint most, ebben a tűszős ficsór-világban. Quod erat demonstrandum ! Hámory Itt. *) Szegeden, III. é. gymn. koromban muzsikus czigányok sarjadékait tanítottam írni olvasni havi 2 forintért; ebből vettem a gombokat, darabját 2 máriás ezüst húszasért, mely akkoriban még forgalomban volt, s ezen gombokat mint első szerzeményemet igen kedveltem, minden lehető alkalommal hordtam.
