Buda és vidéke, 1895 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1895-05-06 / Rendkívüli szám
Budapest, 1895. (6) BUDA is VIDÉKE. Május 6. átkoznak is. A Csalódás, Kiábrándulás lépten- nyomon elrontják legszebb hódításaimat és a Féltékenység még akkor is megzavarja híveim boldogságát, a mikor azok leginkább ragaszkodnak hozzám. — Nincsen rózsa tövis nélkül, édesem — szólt kö"be gúnyosan a Féltékenység, egy Ízléstelen zöld ruhába öltözött dáma, a ki gyanakvó tekintettel mindig ott alkalmatlankodott a Szerelem nyomában. — Én a nyomort enyhítettem — szólt a Jótékonyság, egy szelíd tekinteti! szép asszony — a Vallásosság és Gazdagság voltak segítőim. Csak a Hiúság rontotta el gyakran igaz örömömet, a mikor a maga hívét hozzám vezette. — Hogy affektál ő nagysága; — szólt modoros kellemetlen hangon a Hiúság, egy fel- pipeiézett, kendőzött vén kaczér — pedig a legtöbb híveit én szereztem neki. — Mit nékem e sok aprószent — szólalt meg ekkor türelmetlen hangon egy sötét tekintetű lovag, kinek fekete köpönyege alól éles tőr villogott elő — a pálma úgyis az enyém, én vagyok a leghatalmasabb közöttetek . . . — Ohó — hangzott fel az elégületlenség moraja. — Ki meri tagadni ? — kérdé fenyegető hangon a Gyűlölet, mert ő volt a lovag — nem-e mindenütt győzedelmeskedtem feledtetek, a hol megjelentem? Az én sötét köpönyegemen nem hat át sem a glória ragyogása, sem a szövetnek fénye. A Babona, Tudatlanság, Elfogultság, a Biin, Fösvénység és Irigység az én rabszolgáim, a kik versengő buzgósággal hajtják igám alá az embereket. Én gyilkolok ott, a hol a szerelem boldogságot teremtett, én tartóztatom fel útjában, a mikor nekem tetszik, a Jótékonyságot. Én e társaság minden tagjával éreztettem végzetes hatalmamat! . . . — Csak velem nem ! — szólalt meg ekkor egy ezüst csengésű női hang. A nemtők, kik a Gyűlölet szavait lecsüg- gesztett fővel, lesütött szemekkel hallgatták és nem tudtak ellene szólani, örvendő meglepetéssel néztek a hang irányában. A Felebaráti-szeretet pedig, egyszeri! fehér köntösben, szerényen lépett elő a sorból. — Igaz, veled nem találkoztam sehol sem — szólt a Gyűlölet bosszús hangon. — És a hol találkozhattál volna velem, kitértél utániból, sötét lovag! — Bevallom, igy van. — Pedig én is ott járok az emberek között — szólt lelkes hangon a bájos tündér — és ti többiek mindég elösmeritek felsőbbségemet és örömmel adóztok nekem. Én hozzá férek minden halandóhoz, nekem mindenki hívem, a kiben emberi szív dobog! — Úgy van! — kiáltott a Szerelem. — Igazi boldogságot csak ott teremthettem, a hol Te kivetted a magad részét. — Javaimon csak akkor volt igazán áldás az emberek kezében, ha reád is gondoltak — — szólt a Gazdagság. — Én pedig készségesen hordoztam előtted utaidon a szövétneket, hogy néked világítsak — szólt a Felvilágosodás. — Az én glóriám fénye csak akkor volt tökéletes, ha veled együtt mehettem — szólt a Vallásosság. — És én csak akkor teljesítettem igazán hivatásomat, ha a te parancsodat követtem — szólt a Jótékonyság. Az Urnák angyala pedig odalépett a Felebaráti-szeretet nemtőjéhez, és átadta neki a pálmaágat: — Tiéd a pálma, mert Tiéd a diadal. A ki neked szolgál, emberhez méltóan és Istennek kedvére cselekszik. Amlreánszky Jenő. Bölcs megnyugvás nem megalkuvás még ; Önérzetes lehetsz azért mindvég’ ! De — letépve egy-két szál virágot, — Ne akarjad az egész világot — Sobse másba’ mindig önmagába Van az ember sorsa, boldogsága! Erdélyi Zoltán. Merengés*) Í ú k a y fórtól. Őszi virág hasadása, Őszi napnak ragyogása, Elkésett, bimbó a fákon, Elmaradt vándor madárka : Oly jól illenek a szívhez, A kinek most öröme van, De már sejti, tudja, érzi, Hogy az csak egy perczig tartó! Hogy azután már a tél jön, Az el nem kerülhető tél, Es mindennek vége, hamva A mi mostan úgy mosolyog! székely ember napkeleti módra építi az ő házát, ügy mint ő csak Tibetben s az Indiákon építenek. Kapujára díszítéseket farag, minők a khorabadi királyi palotán láthatók s pálmaleveleket minők Babylon romjain maradtak reánk. Napkelet kultúrájának hagyományait évezredek alatt is fentartotta a székely nép. A Nyűgöt kultúrájától el van zárva, ha nincs kellő iskolája. Ilii letéteményese lesz a nyugati kultúrának is, ha az átjárja egész valóját megfogja azt őrzeni, kifogja fejleszteni. Építsünk számára minél több iskolát. Hoitsy Pál. „Bis dal, qui citó dat“, ezt a kitűnő mondást nemrég egy hason irányú alkalmi lapban ekként variálva olvastam : „Kétszer ad, ki szívesen ad“. Hagyjuk a „szívességet“, ezzel ugyan édes keveset használunk azoknak, a kiknek hasznára akarunk lenni. És ha már variálunk — ez amúgy is kenyerem — variáljuk e mondást igy: „Ne szivesen, de kétszer adj/“ D’Amant Led. Soha senki sz/kességét igénybe ne vedd — ingyen! <§üttel gános. xssss/ssssssssssssss,',',',',',',',',',',',',',' Fényözönben. Május vau . . , Égi csókparányok Sugárzáporkónt omlanak, S a zsenge fűié, fára, lombra Aranyos sátort sző a nap. A sátorban sok kis virág, mint Megannyi bájos lányka ül, S lágy illatot mosolyogva árul A lepkeraj gyönyöréül. Szent, harsogó himnuszba olvad, A mit a sok madár dalol: A boldogság ül diadalmat, S árny, szenvedés, felleg — sehol. Az emberszív is feldobog mind : S nyomorra, búra balzsamul A tiszta7 emberszeretetnek Áldó, oáeleg sugara hull . . . Kovács Norbert. *) Koszorús költőnknek ez a verse önkénytelenül született. Egyik szép regényének egy részlete, miről a világ azt hiszi, hogy prózában van Írva. Jókay akkor is költő, ha nem akarja. » alahányszor a jótékonyság istennője hív templomába bennünket, mindég Mózes jut eszembe, a ki szomjuhozó híveinek a pusztában egy sziklából vizet teremtett. Nálunk is ha szűkölködő felebarátaink segélyezésére szükség van, mindég akadnak egyesek, — de különösen a hölgyek közül, — a kiknek varázsütésére még a legkeményebb sziklából, — ha nem is csurog de legalább csöppen valami. Budapest, 1895. május 6 án. Hódy Gyula, A könyörület. H-f Áldjátok mi a könyörület? Jelata virág, mely a Szakara ^f pusztaságán fakadt s hol arczul- csapták, leköpdösték és tövissel koronázták az igazságot, a merre vérében ázva végig hurczolták a legtisztább szeretetet, hogy aztán a gyalázat fájára szögezzék: ott sarjadt ki ez a virág a Kálvária tövén a Golgotha utjának göröngyei, tövisei körül. Vagy mondjátok, nem gyönyörű, nem lélekemelő jelenet-e az, mikor a Kálvária utjának borzalmai között, a vértszomjazó, haláltorditó tömegben egyszerre utat tör magának egy szelid, egy gyönge nő és nem kérdve ki, nem kérdezve bünös-e vagy ártatlan, csak odatérdel a földre- roskadt, megrugdalt Istenember mellé és tiszta kendőjével törölgetni kezdi arczá- nak veritókét, homlokának vérgyöngyeit egyedül azért, mert fáj neki látni a más szenvedését s mert nem tudja megtiltani a szivének, hogy ne szeresse, ne gyámolitsa ezt a szegény, ezt a halálra gyötrött embert . . . És a mikor Rómába mentek és alázatos szerzetesek elétek mutatnak egy gyolcsfoszlányt, de igy is borzadályos lenyomatával egy vérrelázott emberi arcznak és a mikor felétek hangzik: Ez szent Veronika kendője, melylyel az Üdvözítőnek szentséges arczát megtörülte, nem érzitek-e, hogy a felebaráti szeretet, a könyörület vérrel, a szenvedő Istenember vérével rajzolt és megpecsételt örök dokumentuma előtt álltok, mely csak azért adatott, hogy századokon át figyelmeztessen : miként kell szeretnünk és szivünk könyörületébe fogadnunk szenvedő embertársainkat?! . . . Óh illatos virága a Golgothának, illatos virága, legszebb disze női szívnek, emberi léleknek — könyörület! illatozzál, virágozzál továbbra is. Mely ma is meghoztad virágaidat, teremts nekünk Veronikákat ezután is, kik — a mikor Isten sújtó keze reánk nehezül — könnyeinket letöröljék, szivük melegével betakarjanak és a halálból az életre visszavezessenek! Veronikákat adj nekünk, hogy — a mit annyi ellenség megbolygatott, megingatott — a könyörület, az anya tettei, szavai által szivünkbe oltott felebaráti szeretet erősítse, védje és tartsa föhn az emberi társadalom alapjait! Szemléi- Ferencz,
