Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-02 / 48. szám

Budapest 180 1. (2.)

BUDA és VIDÉKÉ

Deczember 2.

E levelek elragadtatással szólnak Buda fekvéséről, s mint reánk nézve érdekes tanúságot közöljük is azokat.

Buda, 1852. junius 23.

Éppen most érkeztem meg a gőzössel s a gőzösről, s azon néhány percznyi szabad időt, mig Hildebrand málháimmal utánam siet, úgy használom föl azt hiszem legjobban, ha néhány sort irok neked ezen igen délre fekvő, de igen gyönyörű világból. A császári kegy palotájába szállásolt, s most egy nagy boltozatos csarnokban ülök az ablaknál, ahová Pest est-harangjainak zúgása föl-fölhatol. A kilátás megkapó. A várlak magasan fekszik, alatta a Duna hömpölyög, amelyet lánczhid hasit ketté, túl rajta Pest és távolabb a végtelennek látszó síkság, amely Pesttől kezdve lefelé beláthatlan messzi- ségbe nyúlva, elvész az esti szürkületben. Távol a pesti oldalon nem látni csak pusztaságot, mig a jobbfelén, azaz a budai részen Buda töri meg a beépitetlenséget, mögötte hegyek ormai kéklenek, majd a távol szerint barnán és barnavörös színben tűnnek el az esthomályban. A két város között széles víztükör fekszik, éppen úgy, mint Linznél, rajta a lánczhid s kissé feljebb egy erdős sziget. Az ut idáig, legalább Esztergomtól Pestig téged is igen meglepett voina. Képzeld Oberwaldot és Jaunust egymás mellé állítva, s a közbenső tért a Dunával kiköltve. Az utazás egyedüli árnyoldala annak fényoldala volt. A nap oly forrón sütött, mintha tokajit akarna érlelni, e mellé még az utazók is nagy számmal szorongtak. De képzeld, egyetlen egy angolt sem láttam. Úgy látszik, ezek még nem födözték föl Magyarországot.

Különben volt elég csőcselék nép, mindenféle keleti és nyugoti náczió, mosdottak és mosdatlanok.

Egy igen szeretetreméltó tábornok volt utitársam, akivel az egész idő alatt fennültünk a hajó-födélzetón és szivaroztunk. De már nyugtalankodom Hildebrand miatt, hogy oly soká elmarad. Itt ülök az ablaknál, s majd a holdnál melengetem magam, majd miatta aggódom s várom, épp úgy mint a szerelmesek. Ha csak egy pillanatra itt lehetnél, s nézhetnéd az ezüst- fényü Dunát, a halvány-vörös alapokon nyugvó barna hegyeket, s a Pestről fölcsillámló lámpasort, Bécs sokat vesztene előtted értékéből, összehasonlítva Buda-Pesttel, ahogy a magyarok mondják. Tudod én is természetimádó vagyok. De most lehűtöm fölizgatott véremet egy csésze téával. mert már Hildebrand is megérkezett, s azután lenyugszom.

Múlt éjjal csak négy órát alhattam; az udvar itt szörnyű korán kel. A fiatal császár már reggel ötkor mindig talpon van, s én igen udvariatlan vendége volnék, ha alvásomat hoszszabbra nyújtanám. Most tehát egy oldalpillantással az óriás téaedényre, s a nagy mennyiségben betálalt hideg étkekre, csöndes jó éjt kívánok a messze távolból.

Junius 24.

Miután jól kialudtam magamat, jó reggelt kívánok neked. Az egész vidék oly vakitó napfényben úszik előttem, hogy nem nézhetek ki. Mig látogatásaimat megkezdhetem, addig magányosan itt reggelizem s szivarozom, ezen tágas helyiségben; négy szoba, erősen bolthajtásozva, ' körülbelül oly nagyok, mint a mi éttermeink közül kettő, vastag falak, mint Schönhausen- ben, óriás diófaszekrények, kék selyembutorok, a padlaton mintegy rőfnyi hosszú elömlött fekete foltok, amelyeket az enyimnél merészebb képzelődő tehetség vér-foltoknak mondana, én azonban határozottan tintafoltoknak tartom ; valami hiheletlenül ügyetlen irólélek játhatott itt valaha, vagy egy második Luther hajita egy nagy tintatartót kisértőjéhez. Hildebrandnak egy igen barátságos, világossárga ruhába öltözött öreg szolga segít, általában itt mind igen szeretetreméltók az emberek. A gőzhajó tegnap a király képviselőjének tiszteletére porosz zászló alatt horgonyozott, s hála a táviradáknak, a rakhelyen királyi kocsik vártak. Ezt meg ne mondd N. N. urnák, mert még vezérczikket ir róla. Alant a Dunán különös, barna, széles kalapu s bőrnadrágu alakok járnak a tutajokon. Sajnálom, hogy nem tudok rajzolni, szívesen megismertettelek volua most e bajuszos, hosszú hajú, villogó tekintetű vad arczokkal, amint tegnap szemem előtt forogtak. De most félbeszakítom levelemet s látogatásokra megyek. Nem tudom, mikor jutnak kezéidhez e sorok, talán holnap vagy holnapután egy vadászt küldök Berlinbe, aki magával viendi.

*

Este

Még nem vojt alkalmam elküldhetni levelemet. Pestről megint felcsillognak a lámpák, a láthatáron az Alföld felől villámlik, mi fölöttünk azonban az ég csillagtiszta. Ma sokáig nem vetettem le az egyenruhát, átadám ez ország fiatal urának megbízó levelemet, aki valóban igen jó benyomást tett rám. Ebéd után az agész udvar kirándult a budai hegységbe a „Szép Juhásznő“-hez, aki azonban már rég meghalt: még Corvin Mátyás szerette őt nehány száz évvel ezelőtt. Valami népünnepély ezreket csalt ki a zöldbe, akik a közibük vegyülő királyt hangos éljenekkel köszönték, csárdást és walczert tánczoltak, zenéltek, a fákon mászkáltak s az udvar körül tolongtak. Egy pázsitos helyen asztal volt felteritve, de csak egyik oldalon, mintegy 20 személyre, a másik oldalon szabadon hagyták a szép kilátás miatt a várra, városra

és az országra, fölöttük magas bükkök állottak, amelyeknek ágait bámulok lepték el, mögöttünk mindinkább közelebbre tolongó nép, odább trombitaszó felváltva énekkel, vad czigány- melódiák. Világítás, holdfény és esthomály, e mellé az erdőn keresztül fáklyák, az egész változatlanul beillett volna valami kiállitásos opera leghatásosabb jelenetének. Melletem ült a fehér- hajú esztergomi érsek, Magyarország prímása, fekete papi ruhában, veres felöltővel, a másik oldalon pedig egy fiatal, szeretetreméltó lovas generális foglalt helyet. Amint látod, az egész kép merő elentét. Ezután fáklyafény kíséretében mentünk haza. Mond meg V. asszonynak, hogy testvére igen kedves ember, ami, két nővéréről ítélve, nem is lehetett másként. Ma egy tárira- kaptam Berlinből, az egész 4 betűkből állott: „Nein“. Tartalomdus szó. Ma elbeszéltettem magamnak, mint ostromoltatott 3 évvel ezelőtt e vár a felkelők által, amikor Henczi s a helyőrség csudálatos bátor önvédelem után lefegyve- reztetett. Szobám padlatának fekete foltjai nagyrészt égésfoltok, s honnét most irok. ott valaha pattogó gránátok tánczoltak, mig végre füstölgő garmadákba szedték össze őket. Csak néhány héttel a császár ideutazása előtt hozták rendbe e helyet. Jelenleg igen csendes és kellemes e szoba, csak egy fali óra ketyegése, sa távol kocsik dübörgése hallatszik. Fölötted talán angyalok virrasztanak, én fölöttem csak egy medvesüveges gránátos viszi az őrangyal szerepét. Az erkélyen jár föl s alá, s szuronyából egy-egy lábnyit visszaver a holdfény szobámba, Néha a Duna felé tekint s talán Nánijáról gondol.

A turista-egylet karácsonyfája.

(Kérelem és felhívás.)

Osztályunk nemeslelkü tagjainak áldozat- készsége folytán, egyesületünk fennállása óta évenkint szegény hegyi lakók gyermekei részére karácsonyfaünnepélyt rendeztetett, igy 1889-ben Pilis-Szent-Kereszten; 1890-ben Pilis- Szántón; 1891-ben Dömösön; 1892-ben Pilis- Szent-Lászlón; végül 1893-ban Huta-Szent-Léle- ken. Ez alkalmakkal a nevezett községek szegénysorsú iskolás-gyermekei közt téli ruhák, tanszerek és édességek osztattak ki, s valóban megható látvány volt, mikor a kegyes jótevőknek hálás köszönetét rebegő gyermekek és szülőik szemében az öröm könnyei ragyogtak !

E szokásnak hódolva, határozta el választmányunk, hogy karácsonyfa-ünnepélyt ez idén is rendez, még pedig Pilis-Maróth községben.

Mélyen tisztelt Tagtársak! Kinek szivét nem töltené el a gyermekek e magasztos ünnepe, melyen azok megajándékozva, oly nagy

lanul igénybe vetté. Egy kissé kísérőjéhez hajolt.

— Gyakran jár ide a romokhoz?

— Gyermekkoromban, mikor édesanyámnak virágot szedtem, — ha itt voltunk, mert én itt csak vendég vagyok. Barátom a tulajdonos. 0 ritkábban jön ide, a több időt én töltöm itt; a cselédek azért ismernek inkább emgem. Szegény anyám is szerette ezt a szigetet. (Teljes figyelmére volt szüksége, hogy el ne árulja magát.)

— Szerette édesanyát?

— Imádtam.

— Azt hallom, hogy a miért ő olyan tökéletes volt, ön, nőgyülölő . .

— Én nem annyira, mint a barátom. (Kezdett az ellentmondásokba keveredni.)

Ki tiltotta meg azt, hogy az önök szigetén, — még mindig nem vagyok tájékozva, ki a tulajdonos, — nőknek a kastély felé csak bizonyos drótvonalig szabad közeledni ?

— En . . . azaz ő . . . Leginkább Péter bácsi van otthon ; a törvényt ő hozta. Mi neki csak engedelmeskedünk. Különben mi kölcsönösen mindannyian gyakran helyettesítjük egymást.

— A nőgyülöletben is helyettesítik egymást ?

— Erre bajos felelni. Inkább az ő sajátsága.

— Én ön ?

— Én szerettem anyámat, az nő volt. De hát a nőket sem meg nem szólhatom, sem meg nem gyűlölhetem.

— Az ön anyja olyan nő volt, mint a többi ?

— Oh dehogy. Az tökéletes lény volt és mert félek, hogy olyan nőt nem találok, ki azt az eszményt, mint anyám után a nőről alkottam, megközelíti, — kerülöm a nőket.

— De most nem kerüli ? . . .

— E perczben, az elmúlt napúk hatása alatt, mióta szerencsém volt, elfogultságom kezd szűnni.

— Igyekezzék csak barátnémmal jobban megismerkedni, úgy látni fogja, hogy a modern nők között is vannak kivételek.

— Nagysádról inkább elhinném.

— ön téved. Én rettenetes vagyok. Hibám számtalan. Szeszélyeim tűrhetetlenek. Szenvedélyességem sért. Hiúságom páratlan. Főtulaj- donságom a tetszenivágyás. A hűség nem kenyerem, mig barátném . . .

— Nagysád rosszul bírálja magát. Én jobbnak tartom.

— Jobbnak ? (Ezt egy kissé szatirikus éllel mondá Fernandine, miből sértődést is lehetne kiolvasni.)

— Ne kívánja, hogy túlságosan hízelegjek, mert ez nem kenyerem.

— Pedig ez a férfiak méregfoga.

— Én méregfogamat már kihúzattam.

— Ez szép, igy bátran közeledhetik barát- némhoz.

— Én tiszteletnél egyébbel nőhöz nem közeledhetem. Le kell zárni vonzalmaimat.

— Miért?

— Nem tudom, nagysád annyira hat rám, hogy még bűnömet sem tudnám eltagadni, — hogyan tagadhatnám tehát, hogy szegény ember ne rántson magával senkit szegénységébe.

— De barátném gazdag.

— Ez az ő szerencséje s akkor még távolabb állunk egymástól.

— Miért ?

— Ha tudni óhajtja nagysád, csak azért, mert gazdag nőnek igaz érzései nem lehetnek. Másként van nevelve. A gazdagság nagy szerencse, de hol az egyik fél szegény ott boldogtalanságra vezet. Elkerülhetetlenek a szemrehányosok s ezek hütik a szeretetek

— Szegény nőt sem tudta szeretni ?

— Á mi a szeretetet illeti, véleményem szerint a szívnek nem lehet parancsolni, de az erős jellem uralkodhatik önmagán.

— Én azt hiszem, két szegény is megélhet.

— Nagy erő kell ehhez.

— Hát teljesen kiveszett volna már a ro- manticzizmus és ennek főerénye, a bátorság?

— Nem, belőlem nem, de hol van olyasmi ?

— Én ismerek egyet.

— Szeretném ismerni.

(Folyt, kőv.)