Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-09-24 / 38. szám
Budapest 1893. (5.) BUDA és VIDÉKÉ. Szeptember 24. Gamauf Károly, Haszmann János, Kun Márton, Molnár Norbert, Ott Antal, Oetl Fülöp, Rád na József, Roth Lajos, Winkler József. A vízivárosi iskolaszékhez rendes tagokul: Dr. Axaméthy Lajos, Biscara Endre, Bozóky István, Dr. Buday József, Csepely Sándor, Dr. Csorba Ferencz, Dr. Darányi Ignácz, Depóid Lajos, Duma György, Eckermann Ede, Dr. Ernyei Mór, Frenreisz István, Gallner József, Hampel Sándor, Kemény István, Dr.Kollár Lajos, Kozma Gyula, Lengyel Sándor, Mayer József, Mikalovits Antal, Moldoványi Sándor, Dr. Petsits Márk, Dr. Perleberg Arthur, Rupp Zsigmond, Sártory Béla, Schiller György, Dr. Straub József, Tolnay Imre, Dr. Weineck József, M. Vörös Sándor. — Póttagokul: Trautmann Ottó, Koller Károly, Hochholtzer Károly, Dr. Hochstein Mór, Friedrich Károly, Brunner Alajos, Haselberger Imre, Beck Adolf, Ott Lajos, Lencz Ferencz, Kapsz József, Rosconi Lipót, Poósz Endre, Gallauner Károly, Kulicska Antal. Az országúti iskolaszékhez rendes tagokul: Bauer József, Christián János, Dely Zsigmond, Deutsch János, Gondos Miksa, Hacker Vilmos, Harnischfeger József, Klemm Árpád, Kobzinek Frigyes, Laumanu József, Lazarus István, Leh- mayer Nándor, Lindenbach István, Lindenbach József, Ocsárd Károly, Prokesch Antal, Reischel Károly, Rétfalvy Gyula, Trajtler Károly, Wim- merth Károly. Póttagokul: Berner Pál, Bresz- linger Márton, Faludi János, Kovács Ferencz, Mommer József, Niedermayer Ádám, Sárkány Ferencz, Schwarcz Ignácz, Schwalm Nándor, Tögl Róbert. A III. kér, iskolaszékhez rendes tagokul: Augenstein Samu, Belgrády Miklós, Benedek Sándor, Berger Lipót dr., Bauer Mátyás, Birkl Károly, Cristofoli Fortunató, Csilléry Dávid, Déri Izidor, Fölki János, Gebhardt József, Gernedl Mihály, Halász Gyula, Harrer Pál, id. Haszmann József, Kriniczky Lajos, Kugler József, Láng György, Mittelmann Bernát, id. Molnár József, Reisz Mór dr., Sitz Károly, Stern Mihály, Stern József dr, Számek Nándor, id. Schlosser József, Tatay Adolf dr., Unterberg Adolf, Végh János, Mészáros Béla. Póttagokul: Freund Jakab, Guth Ferencz, Henszler Endre, ifj. Haszman József, Heuthaler Frigyes, Kozáry László, Kamocsay Endre, Kosár Lajos, Löwy Náthán, Munkovits Károly, Hepp Ferencz, Mihályi József, Trebitzky József, Weber József és ifj. Krén Pál. A budai remete. Irta: báró Horváth Mihlós. Azt kérdeztem egyszer egy Magyarországra áttelepített csángótól: meg van-e elégedve az uj helyzettel, mit a testvérhaza gondoskodása teremtett a székelyeknek. „Megbarátkoznánk mi, uram, a rónával, — felelt, — ha az a róna bérez tetején volna.“ Éppen az ellenkezőt mondhatnám én Budáról : megbarátkoznám én e görbe-girbe várossal, ha a Duna nem választaná el Pesttől, s ha dombjain lapály volna. Fájdalom, ellenkezőleg áll a dolog, s ama táblabiró jut eszünkbe, ki azt mondta: Budának és környékének nincsenek egekre kimagasló bérczei, de éppen elég domb hátán a domb arra, hogy az ember a hegységet megunja. Buda kevés specziálitást mutathat föl s a városnak bizonyos sablonszerű jelleget kölcsönzött a sok hivatalnok. A várban minden második ember szemérmes vonakodással megtűri, hogy nagyságosnak czimezzék, a Krisztinavárosban minden harmadik ház korcsma, mely filiszteri élvezetekre csábítgat, értem alatta a preferance-t és sátoros ünnepeken a ferblit, oly kicsinybe játszva, hogy a rendőrség saját kompromissziója és nevetségessé tétele nélkül a kasszát le ne foglalhassa. Ha valaki Buda topografikus ismertetéséhez ezt a nehány szót csatolná, azt hiszem a legjellemzőbbet elmondta volna. Annyival inkább meglepett, midőn állandó budai lakos létemre, majdnem egy évtizeddel ezelőtt arról értesülök, hogy egy különcz is lakik köztünk, ki se nem preferanszozik, sem a maga négy pohár sörét délelőttenként szokott helyiségében és szokott órában nem fogyasztja sőt obiigát pontossággal még a bástya sétányon sem jelenik meg s mi több kapuzárás előtt se siet haza, mert egész nap ki sem lépett szobájából. A remete sajátságos életmódja következtében magára vonta a közfigyelmet.*) Közfigyelem alatt persze inkább csak a szomszédok kíváncsisága értendő. Mert hiszen Buda — Szent István s az első kerületi választások napját kivéve — any- nyira kihalt, csöndes és néptelen, mint Darmstadt, hol a példabeszéd szei'int egy embertől hemzseg a Lajos-utcza. Remeténk, kinek furcsaságairól itt egyet- mást elakarok mondani, a Krisztinavárosban a jelenlegi Mikó-téren egy sarokházban lakott. Elválva élt a feleségétől, asztaltól, ágytól, mely körülmények egyikét hetvennégy éves létére, nem vélte szükségesnek különösen hangsúlyozni. Azt állítják róla: nagyon szerette a hitvesét kezdetben, később csak módjával, mire rendesen katasztrófa szokott bekövetkezni. Mások szerint rajongott élete párjáért mindvégig — a távolban — a nélkül, hogy e szép viszony harmóniáját látogatások által zavartatni engedte volna, mit következőleg indokolt: „Feleségem a legerényesebb nő volt s nincs veszélyesebb az erényes nőknél, ha megvénülnek — mert valódi házi zsarnokokká válnak — s erkölcs-uzsora kamatokat követelnek jó erkölcseik tőkéje felében. Oly asszony, kinek soha sem voltak tört cserepei, nincs mit megbocsátasson magának férjével, miből kifolyólag nem is jár kedvében, nem veti alá magát szeszélyeinek s nem törődik szokásaival; legbölcsebb tehát, ha az ember erényes feleségét a távolból tiszteli és gar9on életet folytat.“ Sajátságos észjárása remeténket különben is minden bevett szokás alól emanczipálta. Egy keskeny, szűk ágyban hált, habár módjában állt volna szélesebbet venni. De nem tette, azzal az érveléssel: hogy bármilyen széles legyen is az ágy, az ember egyszerre úgyis csak egy oldalon fekszik. Emberekről és dolgokról egyáltalán másokétól egészen elütő és eredeti fogalmai voltak. A hivatalnoki foglalatosságról azt tartotta, hogy nem egyéb zabhegyezésnél, mások szá- mára miszerintekkel és meghagya- tikkal dolgozni. Különben szerette a munkát mit az ember szabad akaratjából és hajlamai szerint végez. Nyáron kertész volt, őszszel lakatos, télen asztalos s egész éven át különcz. Sok oldaluságát valóban bámulatosnak ne- vezhetnők. Deák Ferencz a haza bölcse egy saját kezűleg esztergályozott pálczával ajándékozta meg, az illendőség tehát ugv hozta volna magával, hogy a kitüntetett legalább esztergályozni ne tudjon, de utóbb kisült, hogy az esztergályozás is (habár be nem vallott) mesterségéhez tartozott. Üres óráiban naplóirással foglalkozott. Egy másolóra lévén szüksége, aki naponként letisztázza a mit sietve a papírra vet, küldöttek neki e czélra egy fiatal embert, ki a várban lakott. „Sorszámra honoráljam Ont?“ kérdé tőle a gróf. „Nem, hanem lépcső-számra, két krajezárra számítva egy-egy lépcsőt“, felelt a fiatal ember. A várból levezető lépcsők száma tudvalevőleg jóval meghaladja a százat. A gróf néhány perczig gondolkozott a tiszteletdíj fölött, mely ilyenformán kissé borsos lett volna. „Jól van, — mondá végre, — ajánlatát elfogadom, jöjjön egy fél óra múlva.“ A fiatal ember sietett a kitűzött időre megjelenni, megbízója azonban egy óriási halom kéziratot nyujta át neki e szavakkal: „Ezt másolja le és ha letisztázta, egy hónap múlva jöjjön a honoráriumért, mely a kikötött összegnél kevesebb nem lesz, tudni illik ugyanannyi 2 krajezár, mint a hány lépcső a várból a Krisztinába levezet“. A mi remeténk, kit a világ félbolondnak *) Tudtunkkal gróf Bethlen Ferencz volt a remete. Nem követünk el diseretiót a szerző ellen, ha a nevet eláruljuk. Szerk. tartott, azzal boszulta meg magát, hogy a hol csak szerét ejthette kikapott az embereken. A különcz világlátott ember beutazta volt Turkesztánt, még mielőtt Budán megtelepedett, s talán első volt, ki annak idején a hires tur- kesztán-dinnyefajból magvakat hozott hazánkba, miből kifolyólag ismerősei formaszerint ostromolták, hogy e kincsekből őket is részesítené. — De a nagy keresletnek nem tudván megfelelni s a turkesztán-mag nagyon hasonlítván az uborkáéhoz, arra az ötletre jött: hogy változtatva hasonló boríték alatt kedveskedjék ezekkel barátainak. Minek aztán az a komikus eredménye lön : hogy némelyek, kik azt vélték, hogy nagy gonddal és fáradsággal dinnyét tenyésztenek, tudtokon kiviil uborkatermelők lettek. A remete e csíny elkövetése után, félvén a látogatók szemrehányásaitól, még jókor, uborkaérés előtt, egy óriási komondorra tett szert, mely félemlitő mormogással az ajtó előtt őrködött olyképen, hogy a póruljárt tenyésztők nem mertek benyitni. Bizalmas barátainak megsúgta, hogy az öreg kutyának nincsenek fogai. De fugas élezei voltak ám a kutya gazdájának ! Egy alkalommal egy lengyel látogatta meg, ki alamizsnát kért tőle. „Gróf-e ön?“ „Nem vagyok az, egyszerű nemesi családból származom“. „Nem ismertem még szűkölködő lengyelt, ki legalább is báró ne lett volna, ne vegye tehát zokon, ha nemzetiségére nézve némi kételyeim vannak“. Jegyzé meg. A remete olykor heteken át csak tejjel élt és vékony ebédjére ilyenkor rendesen szenvedélyes borivókat hivott meg, kik borzadály- lyal emlegetik még most is tej-leveseit, melyekre nyomban a tejben főt rizskása következett. A tréfából soha ki nem fogyott. Volt egy kopott ócska kabátja és egy nagy értékű brillant gyűrűje, mind a kettőt üvegharang alatt tartotta. „Mikor öltöd magadra ezt a kopott, rongyos kabátot?“ kérdék barátai. „Valahányszor készpénzért vásárlók“. „Hát azt a nagy értékű brillant gyűrűt mikor szoktad ujjadra tűzni?“ „Ha hitelre vásárlók“. Ugyan ama gyűrűnek furcsa története van: Egy élezeskedő reporter a franczia-német hadjárat alatt ugyanis azt a kacsát terjesztette a fukarság hirében álló grófról, a napilapokban, hogy habár politikai elveinél fogva inkább a németek barátja, a hadi szerencsétlenség által sújtott franczia nemzet sorsa annyira meghatotta hogy humanisztikus szempontból a nagy értékű gyűrűt a franczia kormány rendelkezésére bocsátja, illetőleg ajándékkép annak szánta. Ismerősei bámulták s talán egy kissé túlzottnak is tekintették áldozatkészségét, érdekelt vérrokonai pláne botránynak bélyegezték s leveleket írtak neki, melyekben kérték, hogy ha még nem késő, az istenért vonja vissza elhir- telenkedett Ígéretét, hisz itt vannak ők, a szeretetteljesek s egyszersmind szükölködők! kik a brillantnak egy-egy szilakjával is szerényen beérnék . . . A remete késett, mind csak késett a hírlapi kacsa czáfolatával. Egyszer, midőn Páris városa rémuralom alá került s az anarchia ott tetőpontra hágott, azt a kérdést intéztette a Pesten székelő franczia konzulhoz: Ohajtja-e, hogy a nagy értékű brillantgyürüt a tényleges kormánynak, ez idő szerint a petroleurök- n e k ajándékozza ? Á tréfás öreg uron tehát még egy reporter sem tudott kikapni. Amaz időben, melyről szóltunk, a Duna balpartján az öreg gróf, a jobb parton az istenben boldogult Bernát Gazsi nevettette ötleteivel a közönséget. De nagy különbség volt a két élezelő közt, emez gyakran ismételte inkább kalendáriumba illő adomáit, holott amaz talpraesett ötleteivel és satirájával hatott. Ismeretes, hogy Bernát egy exekuezió alkalmával s a végrehajtó leírhatatlan megütkö-
