Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-12-24 / 51. szám
i Budapest 1893. (4.) még csak egyhitő körülmény, de ka egy közönséges paraszt álnoksága csap be, ez határozottan szégyenitő körülmény. És legyenek arról meggyőződve becses olvasóim, bogy inkább le hagynám nyirni élő bajuszom felét, minthogy azt tenném, hogy jelen közleményem alá nevemet Írjam. A mire különben sem volnék képes, mert attól félek, hogy a „Buda és Vidékének“ e „nevezetes“ száma, anyósom körmei közé juthat. De a mikor gazdánknak hazameneteli vá- gyainkat illedelmesen értésére adtuk, akkor jártuk meg csak vele szemben legjobban. 0 majd a mi kedvünkre ilyenkor fog be, válaszolta mérges hangon. Ha száz pengőt nyomunk a markába, még akkor sem trécseli el drága idejét, a melyre egész éven át türelmesen várt, haszontalan fuvarozással. E nagy nap valóságos ünnepélye, véleménye szerint, még be se következett; ez csak a litánia után kezdődik a nagykorcsmában. Ha mi pedig elég oktalanul, ettől az élvezettől megkívánjuk magunkat fosztani, járjunk utána, talán akad szekeres, aki hajlandó minket hazavinni. Evvel hátat fordított és eltántorgott. De most hölgyeim és uraim, hála a papnak aki a litániát elvégezte, menjünk egygyel kijebb! Délután négy óra körül lehetett az idő, amikor minden közerőnk teljes kimerülése után, egy még feltűnő józan állapotnak örvendő gazdaembert csíphettünk meg, aki minket hosszadalmas kérések után, fejenkint per 1 frt hazaszállított. Szerencsésen hazaérkezvén, első gondom az volt, hogy az egyszerű zárral ellátott barornű- ketreczet, még két Wertheim-lakattal erősítettem meg, a második pedig az erős fogadalom, hogy minket nagykovácsi nemcsak bucsunap- ján, de különben sem lát többé. Szegény gouvernantunk még az nap felmondta szolgálatát avval az indokolással, hogy ő abban az országban nem marad, a melyben ennyi baj érheti az embert egyetlen napon Folytatása következik — ha jobb kedvem lesz. Egy póruljárt munkatárs. P. s. Ebből láthatja igen tisztelt olvasóm, hogy teljes igyekezettel törekedünk megfelelni kitűzött programm ... de mit is beszélek ?. .. azt akarom mondani: miután kárörvendő nem vagyok, különösen a villatulajdonosokat kérem fel e közleményem kellő méltánylására — hadd okuljanak első sorban ők rajtam. A fent nevezett. A Krisztinaváros 1854-ben. Édesebb dolog nincs az emlékezésnél. Yisszaringani a múltba kedves élvezet. E mellett tanuságos is. Szedjünk össze minden emléket a jövő okulására. E kis levél, mit alább közlünk, jellemzi a budai állapotokat s a ki elolvassa, összehasonlítást téve belátja, hogy menynyit fejlődtünk a magyarosodásban és egyéb közügyeinkben. E levelet Balogh Zoltán költő intézte a közöttünk lakó kitűnő veterán íróhoz, Berecz Károlyhoz, a ki szives volt azt lapunk számára átengedni. Édes barátom! „Mióta Budán lakom, kezdek megbolondulni, azaz: kezdek az arénába járni, hol is tegnap „Marthát“ oder „Der Markt von Richmond“-ot a legnagyobb agy-görcsök között kínlódtam végig. Hogyne is barátom!? mikor a karmester a trombitásnak int és a dobos üt bele. Hallatlan ! Sernek itt hire sincs — t. i. a Krisztinavárosban. — Itt minden ember minerálvizet iszik. — Kirándulásokat teszek ugyan néha a Stadtmayerhofba, — mert itt mindennek német neve van, de akkor is csak vér csepeg a szivemből, látván a sok budai Burgert. Családi árczképemmel, hál’ isten, már vége felé járok; megkinoz az a veszett fene sok Schmuck, a mit itt az asszonyok magukra raknak, alig győzöm azt a sok óralánczot, bro- chet, antique gyűrűket s tudja isten még miket festeni. Néhol ugyan segítek magamon, mint BUDA és VIDÉKE p. o. öt perzónát úgy csoportoztam el, hogy csak két keze látszik mind az ötnek. Ti az alatt tudom jól élitek világtokat. Nézitek a divatból kiment „divatbölgyeket“. Elmentek a Komlóba, hol Bessenyői Beöthy László szokott ágálni, s ott esztek kontóra döglött libát. Ab Pest, Pest! Kiárad keblem, ha rád gondolok, s elöntik érzeményeim Budát, mint hajdan a Vezúv lávája Herculánu- mot. 0 barátom, ha még SDká itt kell lennem, bizonyosan tudom, hogy megrepeszti a lumpolási vágy szivemet. Kínomban már többször láttam szemeim előtt fityegni az örök üdvösség praenumeráczió-ivét, de nem akaródzik még aláírni. Kedélyállapotom voila: Reggel: borús. Délelőtt: derűs borús. Délben : éhes. Délután: mennydörgős. Estve: álmos. Itt aréna végével, 7 órakor, minden ember lefekszik, de 5 órakor már felkel, s igy természetes, 7-ig ismét álmos lesz. E divat megjárta ugyan Noénak, kinek már hajnalban vigyázni kellett a bárkára, hogy az Ararát likat ne üssön rajta, de nekem még a pugillárisomra sem kell vigyáznom, még is felver egy kaptafa mellett felcseperedett goromba házmester, midőn a legszebbeket álmodnám rólatok. Apropó, jobban vagy-e már? Mit csinálnak Lisznyai Kálmán és Vadnai? Tóth Kálmánnak mond meg kérlek, hogy itt Budán őszszel lehullnak a vadrózsák levelei szinte, nem tudod, hogy szokás-e ez a többi magyar országon is? No már itt vannak a nyakamon, megint festenem kell. Szervus édes pajtáskám! Ölel barátod Balogh Zoltán. Gyermekestély. A II. kér. Polgári Kör Budán eddig még nem volt estélyt rendezett, midőn múlt vasárnap, f. hó 17-én tartott felolvasását a gyermekeknek szentelte. A kör tágas nagyterme alig bírta befogadni a csoportonként gyülekező gyermeksereget és bár a rendező bizottság 250 egyén részére rendezte be a felolvasó helyiségeket, mégis az apró hallgatóság kísérőinek nagy része a melléktermekbe vonulni volt kénytelen, melyekből ugyan szinte hallani lehetett a felolvasókat, de ez is csak úgy volt elérhető, hogy a papák és a gyermekek férfikisérői a játéktermekbe húzódtak, hol az unalom kikerülése végett egymásután keletkeztek a tarokk- és kalabrias- partiek. A közönség tekintélyes sereglése azonban nemcsak az újdonságnak tulajdonítandó, nemcsak azért gyűlt a nevezett kör helyiségeibe a Budán ritkaság számba menő oly nagyszámú vendégsereg, mert gyermekestélyen akart részt- venni, hanem a napok óta kifüggesztett falragaszok érdekes estét ígértek a megjelenőknek. A kör rendező bizottságának ugyanis megnyernie sikerült az „Én Újságom“ kiváló gyermeklap szerkesztőjét, P ó s a Lajos országos hirü gyermekmeseköltőt, továbbá az „Én Újságom“ mesemondói közül Rákosi Viktort és S e b ő k Zsigmondot, kiknek neve is elég arra, hogy a legnagyobb vonzerőt gyakorolják. A felolvasók meséik és gyermekverseik gyöngyeit adták elő és élvezetes látványt nyújtott, a midőn a padokon és székecskéken szép sorban ülő, vidám arczu gyermekek vig hahotára fakadtak, vagy pedig tétszésöknek sans géue adtak hangos kifejezést. A ritka élvezetü estély általános megelégedés közt végződött, de a gyermekek nem voltak távozásra bírhatok, hanem csoportonként körülállták Pósa bácsit, ki az apró gyermekekkel élénk beszélgetésbe elegyedett és annyira megnyerte azok rokon- szenvét, hogy sorra eléje álltak és — ők produkálták magokat. Költeményeket, versecskéket, meséket mondtak, ki-ki a mit tudott. Távozáskor a jelenvolt gyermekek élénken megéljenezték Pósa bácsit. Herman Gynla. Deczember 24. A XXXVIII, 1868-iki t.-czikk 25 éves jubileuma. A magyar tanítóság ünnepet ült Most ültük huszonöt éves évfordulóját azon nagy- fontosságú törvényhozási aktusnak, a melyen egész kultúránk, nemzetünk egész jövője nyugszik. A békés fejlődés segített bennünket arra, hogy most számot teszünk az európai népcsaládok között és e békés fejlődés alapfeltételéül számíthatjuk minden bizonynyal az 1868-ik XXXVIII. tczikk megalkotását. A nemzeti kultúra köziigygyé vált s ezzel beteljesedett báró Eötvös József ama mondása: „hogy nemzetünk, mely ezt a földet fegyverrel foglalta el, — csak értelmisége által tarthatja meg.“ Van tehát élesebb fegyver is a kardnál és minden egyébb öldöklő szerszámnál s ez — a kultúra; a mely nép nem e fegyverrel akarja megvédeni jogait, — megmutatván, hogy érdemes az életre, a mely nép nem fegyverrel akarja kivívni szabadságát és nem ezen fegyverrel akarja magát emanczipálni bármi nyomás alól is, — az a nemzet eljátszotta kis játékait. Eötvös láng elméje adott irányt és az ő példátlan buzgalma segítette megvalósulásra ama nevezetes 68-iki XXXVIII. tczikk megalkotását. A népoktatási törvény megalkotásának negyedszázados emlékünnepén tehát nemcsak az eszme, de a nagy ember, a nagy elme emlékét is ünnepeltük. Mert eme törvény minden egyes betűjében az ő nagy, nemes előrelátó szelleme él és beszél. Való ugyan az, hogy ez a törvény azóta sok, többé-kevésbbé lényeges kiegészítést nyert és módosításon ment keresztül, de ez a körülmény nem von le értékéből, de ezért nem tagadhatjuk meg tőle a megérdemelt elismerést, mert az elismerést, mint kezdeményező eszme, mint úttörő — nagyon is megérdemli. Hisz még most is, — bár születése egy negyedszázaddal megettünk van már — még most is az ő nyomdokain haladuuk. Nagy és kis törvényhozó alkotások dőltek azóta össze ; kormányok jöttek, kormányok mentek, — a kijelölt úttól, a megmutatott iránytól, ma sem igen tértünk el . . . (Ismerve az akkor uralkodó viszonyokat, egy cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy ezt a merészen liberális törvényt, még maga a megalkotója is, félve bocsájtotta szárnyra. Számított azonban Eötvös a törvény végrehajtóira — a tanítókra. És számításában, és várakozásában nem csalatkozott. Nekik köszönhető, hogy a feltámasztott és kifejezésre jutott eszme testet öltött, és e sokat hányatott nemzetet áthatotta ama tudat, hogy csak mint liberális állam állhat fenn. Pedig ez idők tanítóinak ugyancsak kellett ám küzdeniük sok ellenséges áramlattal, — és csakis kitartásuknak, ellenállásuknak, lelkesedésüknek tudható be az eredmény, amidőn sikerekről beszélünk. Mert az a fojtogató kéz, az a lidérczként reánk nehezedő idegen nyomás, mely megbénítani törekedett és útját vágni minden törekvéseinknek és haladásunknak, az az idegen nyomás mindig készen volt, hogy ránk szakadjdon, hogy széttiporjon. De hála a gondviselésnek, még élünk, és őrködik felettünk a magyarok Istene, s ha az ezeret annyi viszály és oly sok balszerencse közt elértük, elérjük a következő ezeret is és adja a a mindenható, hogy az új ezerre is oly nyílt homlokkal, oly büszke önérzettel tekinthessünk vissza, mint e már megettünk lévőre. Légszeszrobbanás a Szarvastéren. Lapunkban többször felemlítettük a Szarvastér késedelmes leásásából keletkezett kellemetlenségeket. Elmondtuk, hogy az iskolás gyermekeket, hogy a nagy sár miatt az iskolát el ne mu- laszszák, szülőiknek az őszszel, cselédeik által,
