Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1893-12-17 / 50. szám

Budapest 1S93. (3.)

BUDA és VIDÉKÉ

Deczember 17.

a választmánynak jelentést tesz; viszont a tag is a választmánynál kereshet jogorvoslást.

8. Menetközben bárhol előre sietni csak a kapitány engedelmével szabad. Mind az, ki a kapitány eugedelme nélkül előre siet, a segélypénztárba 10 kr. pénzbírságot fizet, melyet a kapitány szed be.

9. A kirándulásokról a kapitány naplót vezet, melyet a hó első ülésén tartozik bemutatni.

10. A kirándulások alkalmával az indulás helyét elhagyva, a kapitány rövid pihenőt rendé-, mely idő alatt a tagok gépeiket megvizsgálhatják, kabátjaikat feicsatolhatják, stb. szükséges előkészületeiket megtehetik.

11. Nagyobb pihenők tartása után a kapitány az indulást 5 perczczel előbb jelzi, mely idő alatt minden tagnak az indulásra készen kell állnia.

12. A főváros utczáin a sebes hajtás, a kerékpározás kabát nélkül, vagy meztelen tér- dekkel, szóval mindaz, a mi közfeltünést, nevetséget, vagy megbotránkoztatást keltene, szigorúan tiltatik.

13. A fent irt és a kerékpárosokat illető fő- és székvárosi szabályrendeletek szigorúan szem előtt tartandók.

Nagykovácsi bucsujárásunk.

„Egy svábparasztnakálnok furfangja egyenértékű — száz közönséges magyar parasztturpissággal.“ Ez mai szomorú beszédemnek „velős“ tartalma és hallgassatok meg több részvéttel, mint áj tatossággal!

Édes hölgyeim és igen tisztelt uraim ! — én eddig avval a balvéleménynyel álmodoztam, hogyha mi Nápolyt megláthatjuk és könnyedén átszemlerülünk, minden képzelhető élvezetek netovábbja. De most arról győződtem meg, hogy ez még mind semmi, hanem Nagykovácsit bucí-unapján megjárni, ép testtel és vidám lélekkel ismét hazatérni és nyugodt kedélylyel tovább élni, szerintem sokkal, de sokkal nagyobb gyönyörűség.

A mint ezt minden buzgó kintornás és „szemes“ koldus tudja, Pest-Pilis és Solt egyesült megyék karjaiban heverésző, diszes Nagykovácsi község hires búcsúja, minden augusztus hó kellő közepére szokott esni.

1893 - ik év augusztus hó 8-ik napján pedig éjjel (a dátumra fajdalom jól emlékszem, mert ez reám nézve igen nevezetes nap a kalendáriumban) nagy költséggel megtelt baromfi- ketreczünkből 5 drb bájos gyöngytyuk, 4 drb hízott liba és a legkedvesebb pecsenyém — 6 drb meglepően kövér kacsa, a legrejtélyesebb módon nyom nélkül eltűnt. De ha én nyomokat említek, ezek természetesen csak azokra a lábnyomokra vonatkoznak, a melyeket a lelketlen tolvaj maga után gonddal és ritka ügyességgel elsimított.

Tisztelt olvasóim (in psrentkesi, ha véletlenül ilyenek akadtak) tőlem persze azt fogják kérdezni: minémq összeköttetés lehet egy méltán hires bucsunap és egy aljas lopás között? Bár csak ne is lé«zett. volna soha ilyen!

De uraim, menjünk egygyel beljebb !

A mi rendes faszálliUnk egv nagykovácsi parasztfirma. Vagyona: „Kpcsem“ nevű vak gebéje, hozzá illő taligával. Üzh’kedési szellemének a gyümölcse pedig az, hog} minket rendesen meg szokott csalni. Megtörtig hogy ezen élelmes ember (ez időben még m^ tudhattam azt, hogy lelkifurdalások vagy lényelesebb okok bántalmazása miatt) engem és csah^orna^ ez áldott napnak nagy reményekkel kCGegtet;ő dmum—dauumara, szokott frázisok közt c szives házigazda átszemélyesedésben, becses nre^jv^;s_ sál lepett meg.

Az általa megtisztelt személyek kö;;^ voltam természetesen én (ezt az „én“-t kü,_ nősen hangsúlyozom és azért teszem első helyi\ mert akkor szabad szárnyaknak örvendő szalmaözvegy voltam), utánam jött (horribile visu!) drága anyósom, leánysógornőm, sógorom, kis fiam és kis leányom, ezekre figyelő franczia bonnónk, hivatalos nyelven — a gouvernant és ha esetleg czukorral kínáljuk „Misszi“ névre névre figyelő mops-kutyánk. Ebből láthatjuk, hogy a társaság, megengedem, kissé kevert, de

éles szemekkel válogatott volt. Mindamellett vén szepesi szakácsnőnk és a parasztizlésnek körülbelül meg nem felelő szobalányunk, még most sem foghatják fel ez alkalommal történt, előttük egészen indokolatlan kiközösítésüket.

Említett veudégkoszoru avval untig biztatva, hogy enui-inui való a helyszínén quantum satis akad és hogy azonkívül, a minket szállító „fogat“ kitűzött órában pontosan a kapu előtt lesz, teljes megelégedéssel nézett a jövőkbe.

A várva várt nap, a gyermekek, de kivált gouvernantunk kiváló örömére ugyan lassan, de mégis csak beérkezett és miután a kocsi megjelenése gazdánk által, alig két órára terjedő késéssel bejelentetett, a kert kapuja felé irányozhattuk induló lépéseinket.

De ide érkezvén, nagy meglepetésünkre a reánk váró „fogat“ a rendes faszállitó alkalmatosságnak bizonyult, a melynek rendkívüli személyhordó átalakulását, egy a kocsioldalokra zseniálisan fektetett és nagyon inogó, rövid deszkadarab fejezte ki. Háziurunk saját ülőhelyére még figyelmesebb lehetett, mert ezt legalább lepedőbe göngyölített púpos szénacsomó képezte; de hogy én és a becses hozzám- tartozók mi módon helyezkedjünk el, arról tudomásom e perczben persze még nem lehetett.

Szerencsénkre és egyszersmind „nagy“ fájdalmamra, anyósom e szörnyű látványtól megrémülve, elég rohamosau visszafelé vitorlázott. De mi, t. i. a társaságnak merészebb tag- jai, nem számolva az ut szomorúbb eshetőségeivel és amint ezt a körülmények kegyetlen szűk volta megengedte, helyet is foglaltunk.

A diszfogat elsőrendű hátsó üléseit, természetesen és minden teketória nélkül sógornőmnek és saját személyemnek foglaltam le igen gyorsan. Sógorom, aki tizenöt éves korában még nem volt tisztában avval, hogy ő a kamaszok, avagy már az udvarló gavallérok közé sorolható, ez alkalommal még ügyesen az előbb említett és jelenleg igen hálásnak bizonyult szerepet választotta s házigazdánk mellé ült. A gyermekeket a kutyával együtt a saroglyába gyűrtük, — gouvernantunknak pedig a szekéroldalokban a szabad választás jutott. Ily módon „felültetve“ és az engem illető „mehet“ kommandó szót fújva —- útnak robogtunk.

Eddigelé abban a hiszemben dörzsöltem bántalmazott tagjaimat, hogy a fogaskerekű berendezés, a leglélek-„emelőbb“ és legkedély- „megrázóbb“ közlekedési eszköz és találmány. Mellesleg érintem, hogy ez alatt nem a svábhegyit érthetem, amely maga nemében kényelmes és élvezeteket nyújtó csúsztató pálya. Nem, én itt csak az átkozott svájczit emlegethetem, a mélyen ülve örül az ember, hí egyes testrészek ép megőrzése mellett az Adal — pardon! Rigi-Culm gyönyörű kilátást nyújtó állomásnál kiszállhat. De fájdalom, még ebben is tévedtem.

Kertünk előtt, tudniillik, a közlekedési ut vakmerő lejtöségnek engedi át magát. Kincsünk pedig, a mely a „féktelen“ taliga buzdító erejének ellentállani nem bírván, kényszerítve érezte magát arra, hogy teljes nekiadással és szokatlan rohammal útját szabja. Mi pedig őrült sebességgel oly gyorsan haladhattunk előre, hogy minket Achilles még a III-ik potenczián sem érhetett volna utói oly könnyen. Szegény gouvernantunk legalább az egyensúly megőrzése tekintetéből annyira kénytelen volt előrehajolni, hogy arra majdnem a szekér fenekét érte. Ezt a szerencsétlen nőt ez alkalommal igazán megsajnáltam és mennyivel üdvösebb lett volna, gondoltam magamban, ha helyét most anyósom foglalná el! De az ördög az ördögnek segít, állítja a közmondás, a melynek meg nem czá- folható helyességéről minden jól nevelt vő, tudomásom szerint, tökéletesen meg van győződve. Ha pedig igaz, hogy minden bucsujárás lélektisztitó intézmény, akkor mi már most, a Szép Hona bájos környéke felé repülve, oly tisztán és minden szennytől lemosva juthattunk, ^gy az egek kapui csak úgy maguktól és m/den instáló zörgetés nélkül készségesen í el - +,aru,ak volna előttünk. De miután nyakunk ez

ndeltetésének némi- hitvány törzsünket i összekösse — kényannak az eredeti re kép mT megfe4eit, hogy méltó K-jnfckei illedelmesen

telenek voltunk gyarló földi pályánknak továbbterjedő sanyarú folytatására.

Ily gyönyörteljes módon a Szép Ilonához érve észrevettem, hogy Kincsünk tulajdonosát nagy gondok terhelik. Általam felbátorítva nagy nehezen és a sváb virágnyelv legturpissabb fondorlatai közt végtére kinyögte, hogy itt a korcsmával szemben egész „véletlenül“ eszébe jut, hogy nála ennivalót ugyan még eleget találunk, de az italkáról „megfoghatatlan“ módon egészen megfelejtkezett. De azért, folytatja beszédét, (ekkor már igen érthető és minden kétséget kizáró fogalmazásban), különös bajok még nem ‘érhetnek, mert a Szép Honának mindent előre látó és jószivü korcsmárosa, még evyel az eshetőséggel is számolt és olyan szerencsétlenül járt utasok részére, mint pl. mi vagyunk, egész hordó sereket tart készleten. Az erre vonatkozó kiadás, végzi meggyőző szavakkal, alig rongyos tiz pengő és ami a fő az egész dologban, szegény francziánk a hordón igen kényelmes ülőhelyre tesz szert.

Mit tevők legyünk, bölcselkedtem magamban, a helyzet kritikus és minthogy a kellemetlen bonyodalom megoldására kedvezőbb kibúvó nem igen nyílhatott meg előttünk, stoikus nyugodtsággal, de vérző szívvel átadtam svábunknak az említett tiz forintot a hordó beszerzésére.

Hogy házigazdánk meddig időzhetett e nevezetes korcsmában, azt nem tudom, mert a napsugarak borzasztó hatása minket minden józanabb elmélkedési képességtől megfosztott. Végtelennek tetsző idők lefolyása után láttam meg végtére gazdánk alakját, aki kissé be- kaufolt állapotban a hordót hozzánk czipeli és minden még megmaradt ereje kifejtése mellett, ezt a szekér fenekébe csúsztatja. Hogy a tetemesen kiálló vakcsap miért lett ez alkalommal felfelé irányozva, ennek okát, úgy hiszem, bölcs olvasóm előtt nem igen kell fejtegetnem. Elég az hozzá, gazdám a ki gouvernantunknak kényelmével mégis csak kevesebbet törődött, mint avval a veszedelemmel, hogy mi az utlocsolási vállalatnak drága cseppekkel segédkezet nyújthatnánk, említett óvatos eljárást szintén helyesebbnek tarthatta. Gouvernantunkat pedig az igen kényelmesnek Ígérkező helylyel megkínálva, lassan, de annál biztosabban betérhettünk a lipótmezei útra, de jobban mondva, a bolondok háza felé.

A mint „menünk, mendegélünk,“ (mert úgy fülbe súgva mégis csak el kell árulnom, hogy Kincsem nem igen felelt meg ambicziózus nevének) egyszerre csak azt látjuk, hogy szegény franczia bonnénknak az arcza minden képzelhető színekben kezd játszadozni, t. i. az elkeseredettebb vérverestől a legdühosebb szilvakékig — és annyi francziául kiejtett feljajdu- lást egyidőben még nem hallottam soha, mint ekkor.

A dolog elején persze nem gyaníthattuk, hogy mi bánthatta voltaképen kedélyét. De később elmélkedő feszegetések segedelmével az előidéző ok fenekén áthatolva, arra a közös kérdőgondolatra jöhettünk mindannyian : hátha az elvetemedett vakcsap kézd működni egészen hívatlan irányban ? Azonban a mint a baj indokát megértettük, arczkifejezésünk igen óvatosan sem tudomást, sem pedig részvétet nem árult el — itt minden felebaráti segédkezés úgyis ki van zárva, gondolhatta ki-ki magában és ha pedig gouvernantunk megsokalja ülőhelyének egyes kényelmetlenségeit, segítsen magán a mint tud.

De uraim, menjünk még egygyel beljebb!

A mint előre vánszorgank és a nevezetes épület előtt (ezt persze ekkor figyelemre se méltatva elhaladunk, gouvernantunk minden „előrelátható“ előzmények nélkül régi illetékes helyét, bájos szemeit az impozáns épületre szegezve, avval a minket kissé sértő, de bevallom, legalább találó kifakadással, foglalta el újra: na itt benn’ is sok okosabb emker ülhet, mint mi, a taligán! Ezt szintén francziául mormogta, a mihez mi officialiter nem konyitunk. Csakhogy mi megértettük volna sóhajának értelmét még kínai nyelven is — bájos arczkifejezése mindent elárult.

„De léteznek-e örömök fájdalmak nélkül?“ Ez újra csak egy egyszerit közmondás, a melynek kegyetlen beválásáról ez alkalommal szegény