Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-11-05 / 44. szám
Budapest, 1893. II. évfolyam 44. sz. Vasárnap, november 5. BUDA ÉS VIDÉKE KÖZIGAZGATÁSI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Az I kerületi polgári kör és a II. kér. polgári kör, valamint a krisztinavárosi vöröskereszt fiók-egylet hivatalos közlönye. KIÄÜÖ-HIYÄTÄÜ, hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek; I. kér., Krisztina-utcza 14. szám A cseléd ügy. Ennek rendezése a társadalmi kérdések egy legógetőbbike a fő- és székvárosban, mert a jelenlegi állapot immár tarthatatlan és következéseiben egyiránt káros a szolgá'atadók és a szolgálatra utalt egyedekre nézve. Káros a cselédtartókra azért, mert a cselédkönyvbe beirt csupa jó bizonyitványok alapján kénytelenek minden el'ztillött nópet^ befogadni, A cselédekre nézve pedig azért, mert azok elzüllését a legnagyobb mérvben — a hétről-hétre való váltözkodás által — előmozdítja. Ilyenkor azután a szállásadó asszonyságok (igy neveztetik magukat) ka mai közé kerülnek, a hol nemcsak a felvett havi bérük, hanem erkölcsiségük is áldozatul esik. Egy szemünk láttára előfordult példát mondunk el. Egy két személyből álló uriházhoz — hol a nőcselédek eddigeló legtöbbnyire csak évek múltán és leginkább férjhezmenetelök miatt váltakoztak _ szakácsnő kelletett. A Zubringer ur csak hamar hozott is egyet, kinek olyan minősítés volt könyvébe beirva, hogy akár igazgatónénak beillett volna valamely jámbor intézetbe. Szakacsne, hu, rendkívül ügyes, nagyon szorgalmas, erkölcsös és bárkinek a legjobb lelkiismerettel ajánltatik . . Az úrnő kapott is rajta és csupán szokásból kerdó: Tud-e t Á „BUDA és VIDÉKE“ TÁRCZÁJA. Az utolsó budai basa. Történeti elbeszélés Jókai Mórtól. Áz alvezér háreméből két fiatal lörök leányt tartott meg magának, az e^yik tizennégy, a másik tizenkét éves volt; az utóbbit Fatiniz- zának hitták. A háremben növekedett gyermeknél egy dolog volt erősen kifejlődve: a cselszövény. Fiatalsága daczára olyan jól értett ahhoz, mint a szerály akármelyik kegyencz rabnője. Midőn látta, hogy uráuak pénze elfogyott, adott neki jó tanácsot, hogyan szerezhetne a,z megint sokat s Funkensteiu — követte a tanácsot. Ezen időben Gábor barát Győrben lakott, s ugyanott volt főparancsnok Piszterczky ezredes, derék becsületes lengyel; kivel esténként együtt szoktak sakkozni. Egy este Gábor barát ilyen különös dolgot regélt el az ezredesnek : A napokban egy magyar fogoly, ki a székesfehérvári basánál volt szolgaságban, ész- yeyevé, hogy egy parasztnak öltözött férfi érkezik már másodízben a basához, ki vele elzárkózva, órahosszat elbeszélget. A fogoly kiváncsi lett, s a kályhán át, a hol fűteni szokott, kihal- gatá a párbeszédet. Arról volt szó, hogy a budai várat ismét visszajátszák a török kezere; kétezer arany az árulás dija. Mi neve az árulóMegjelenik minden vasárnap. Eltfflsetési árak : Egész évre 12 korona, fél Svre 6 korona, évnegyedre 3 korona. Egyes szám ára 24 fillér. &2;e;rkí;íS2ítŐís^q, I. kér., Pálya-utcza 2. szám, 14. ajtó, kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni. | jól főzni ? — Hogyne, mindent tudok, hisz látja asszonyom a könyvben is. —• Mit kíván? — Tizenkét forintot. — Jól van felfogadom. Másnap reggel pontosan beállít az uj szakácsnő. — Itt van csokoládé, főzzön reggelit. A szakácsáé tűzrakásához fog, de az csak nem akar égni. — Kérem asszonyom a sparherd rossz, nem lehet benne tüzet se gyújtani. — Hogy hogy, hhzen az kitűnő uj patent sparherd, mondja csodálkozva az asszony, kimegy megnézni s látja hogy a tüzelőben fejnagyságnyi két darab kőszén van, melyet a gyufával próbált gyújtogatni. — Hát mórt nim vett gyújtót, látja, hogy itt van a ládában. — Arra bizony nem gondoltam, nálunk nem volt ilyen masina. Végre égett a tűz. A szakácsnő ismét bemegy és rántásra valót kér. — Minek most a rántás ? — Hát hisz azt tetszett mondani, hogy csokoládát főzzek, A cso- koládák már főnek a fazékban, hát csak be kell rántani. — De hisz maga nem s^akácsné! szólt ingerülten az asszony és hogy mer szakácsnénak elszegődni. — Ott a hol én eddig szolgáltam, nem főztek ilyen izéket, de ha nem tetszik, tessék fólhónapra kifizetni, azonnal elmegyek. Jött egy másik, még jobb ajánlattal. A házi asszony már élt a gyanúperrel azért szegről-végről kikérdezte, hogy csakugyan tnd-e főzni és szakácsnó-e? — Mindent tudok. — Jól van, mit kór ? — Tizennégy forintot. — Megadom, de csak egy heti próbaidő után. Fogja a kosarat, I piaczra megyünk. Elmentek. Visszajövet megszólal a mindentudó cseléd: ha tudtam volna, hogy a nagysága maga jár bevásárolni, el se jöttem volna. Miből fog az ón két gyermekem élni, ha nem én vásárlók be? Különben is, fáj a karom ettől a kosárczipelóstől ... ha ón azt tudtam volna, hogy ily messze kell a piaczra járni stb. stb. De az ebédet teljességgel nem tudta megfőzni — Hát mit főzött ott a hol két esztendeig szakácsnő volt ? kérdi az asszony. Ej ott csak a mészárszékből főztünk ... ha tudtam volna, hogy itt ily borzasztó sok dolog van ... — Szedje össze a holmiját és menjen azonnal. — Ugy-e? Csak tessék először a 7 forintot kifizetni . . . van nekem eszem! Arra a kérdésre pedig, hogy hol lakott az az nraság a hol néhány nap előtt szakácsnéskodott, se a városrészt, se az ntczát megnevezni nem tudta. Most már azt kérdjük: ki Írja be ezeknek a könyvükbe azt a sok jó tulajdont és azt a hosszú időt, hogy ott szolgáltak? Néhány hatosért bizonyára akárki! Ha az illetékes hatóság csak V0oo-zad részben tenne annyit a tűrhetetlen cse- lédrendezósi ügyben, mint a mily geniali- tást kifejt a szolgálatadók és a háztunak, azt meg uem tudható, de annyit hallott, hogy két török rabnő vau nála. A foglyot másnap kicseréltek török foglyokért s az rögtön sietett Gábor barátot értesíteni az árulásról. A veszély nagy. A basa előpénzt is adott már az árulásért s tanakodott vele a módszerek iránt; Budán pedig most az egész helyőrség alig megy kétezerre, s minden gyanú nélkül vau az is. Az ezredes rögtön sietett a tanúval Budára s tudató a főparancsnokkal a hallottakat. Annak nem lévén egyéb eligazodási jegye a két rabnőnél, minthogy ezek Funkensteinnál voltak, őt hivatá s kérdezé tőle, hogy talán rabnőinek váltsága végett irt a fehérvári basának ? Funkenstein azonban megérzé az illatot, s mindennemű levelezést tagadott a basával. Ekk^r a rabnőket fogták vallatóra, s Fati- nizza kivallá a küldött budai paraszt nevét; arra annak a fiát vették elő, az pedig kioiondá, hogy apját már másodszor küldé Funkenstein Fehérvárra. E kettős tanúsággal szemben nem védheté magát a lovag, térdre esett és kivalla mir dent. Azzal mentette magát, hogy ő csak a pénzt akarta megkapni a basától s azután a várat nem játszani át a kezére. Könyörgött, hogy kegyelmezzenek életének. — Micsoda excellentiádnak egy maroknyi vér ? — De micsoda te neked kétezer aranyért annyi ezer emberélet és egy országot eladni! Pár nap múlva kézrekerült a paraszt is; a vizikapunál akart bemenni, ott elfogták. Tagadta, hogy nála levelek volnának; mig levetkőztették s meglelték azokat a harisnyákban. (A német krónikairó magyar pórnak állítja ezt, magyar pór pedig soha sem viselt harisnyát, azt tudjuk.) Erre kétszáz bottal jutalmazták meg hazugságáért; végre Funkensteinnál együtt a kínvallatás alá vetették, de a hüvelykszoritó alatt sem vallott többet egyik is, mint hogy a törököt akarták csupán kétezer aranyig megfejni Halálra Ítélték mind a kettőt. Az ítéletet az akkori idők irálya szerinti fordításban közlöm németből: „Minekutána most uralkodó cs. kir. felsége I. Leopoldus az annyiszor ostromlott, annyi ember, vér- és költségbe került Buda várát a török hadsereg szemeláttára Isten segedelme és győzelmes fegyverei által recuperálta; minden császári hadi szolgálatban levőknek azon kellene lenniök, hogy annak conserválása és defendá- lása, nem pedig ismét török járom alá juttatása felől törjék fejüket, mindezt nem tekintve Fun- kensteini Funk Konrád főhadnagy az érdemes Salm-regementből, annyira megfeledkezék tartozó kötelességéről, hűségéről s keresztyén származásáról, hogy titokban a fehérvári basához kiilde egy parasztot s levélben offertumot tett neki, hogy a várat újra kezébe szolgáltatja, csak egy pár száz embert küldjön is oda, mire a basa örömmel nyilatkozók, nem néhány százat, de nehány ezeret is küldeni. Ámbátor nevezett főhadnagy azt állítja, hogy ő nem akarta a várat elárulni, csupán az ellenségtől pénzt kicsikarni; mindazonáltal császári secretumokat tudatott vele, úgymint: hol lehet á várba legkönnyebben feljutni s hogy a nagy körönd fe-
