Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-10-29 / 43. szám
Budapest 1893 (4.) BUDA és VIDÉKÉ Október 29. Társadalmi kényszer.*) Mosolyognom kellene, ha nem boszantana, a mikor erről a csodabogárról is szólok. Főleg most, a mikor a lapok oly behatóan foglalkoztak a párbaj-kérdéssel, ismét lépten- nyomon kisértett. „Lépj valakinek a tyúkszemére, kihív párbajra. Megjárod, ha a kihívást el nem fogadott a társadalom kitaszít, megvet...“ — igy az egyik. Vagy: „Beléd köt egy ripök, legazemberez, talán meg is üt — s jaj neked, ha párbajra nem hívod ki, ha meg nem vágatod magadat, le nem löveted m>gad! A társadalom elfelejti érdemeidet, becsületvesztett lész, a kit még a legjobb barátai is elkerülnek.“ Egész oldalokat nyomathatnék tele e citátumokkal; de. undorít egyrészt, másrészt meg amúgy is olvasta azokat hol ilyen, hol más formában mindenki. Ez az úgynevezett: „társadalmi kényszer“. Még a védőügyvédtől is, a ki párbaj miatt törvény elé állított kliense mellett ezt hozza fel „mentő“, vagy „enyhítő“ körülmény gyanánt — el venném a diplomát. Gyermekeknek való mese, üres fejeknek való frázis! Hol van ez a társadalmi kényszer? Sehol! Tessék énnekem arra példát felhozni, hogy egy külömben tisztességes, becsületes embert, csupán és egyedül csak azért, mert párbajra valakit ki nem hitt, hanem más utón szerzett elégtételt, — vagy mert párbajkihivást el nem fogadott hanem az általa megsértettnek más utón szolgáltatott elégtételt — mondom : tisztán e miatt a társadalom megvetéssel sújtott, kitaszított volna. Az ellenkezőre csak a magam tapasztalataiból is számos példát hozhatnék fel. Csak nem régen történt —- vagy két évvel ezelőtt — a mikor egy jeles büntető biráukat egy kiadott könyvében foglalt czikkért párbajra hívta ki egy ur, a ki sértést látott a czikkben. A biró kijelentette, hogy esze-ágában sem volt sérteni, de különben is ő elvből nem viv párbajt. Ha jól emlékszem az illető ur erre „gyávának“ nyilatkoztatta ki a bírót. A törvényszéki bíróból azóta királyi táblai biró lett s minthogy egy kaszinóban vagyunk, azt is mondhatom, hogy nemcsak e kaszinónak maradt tagja, hanem annak választmányában is benne van, mint volt ezelőtt.'Jó barátai, tisztelői azóta nem fogytak meg sőt valószínűleg növekedett a számuk, mert hiszen mindenki, a ki ösmeri, tisztességes, becsületes embernek tudja. A kaszinó nem is a legutolsó a fővárosban, mert kétharmadrészben méltóságos és nagyságos urakból áll, van tagjai között több excellencziás ur is, még excellen- cziás katona is. Az igaz, hogy a szóban forgó kaszinónak nincsen szüksége arra a határozatra, melyet egyik „polgári kör“ hozott a „mozgalmas“ napokban, nagyképüsködve kijelentvén, hogy ezentúl azt, a ki nem párbajozik, ezért nem dobják ki a „kör“-bői. (?) Hasztalan is keresném a társadalom megvetését — az úgy látszik, ebben az esetben és más minden hasonló esetben is, elmaradt. Csak az említettem „polgári körben“ uralkodhatott a Kr. utáni 1893-ik év szeptember haváig ilyen „társadalmi kényszer“ — de ez esetben talán czélszerübb lett volna nem „országos mozgalmat“ indítani, hanem csupán az illető „kört“ reformálni! Egy kitűnő humoristánk, kit becsületes, tisztességes embernek ösmerünk, de a ki jó és rósz élczeit gyakran a mások rovására koczkáz- tatja meg, elvből nem párbajozik, pedig — ugy- mondják, sőt ki is Írták és nyomtatták már róla — nincsen az az ütésre alkalmas eszköz, akár bot, akár esernyő legyen is annak a mit még a hátán össze nem törtek, le is piszkolták, „gyávának“ is mondták többek között. És daczára a „társadalmi kényszernek“ az illető épen oly kitűnő helyet foglal el ma is a társadalomban,' mint a milyent az irodalomban elfoglal: tisztelik, becsülik ; tisztelem, becsülöm én is mind a két urat, ámbár más nézeteim vannak s most *) Mutatvány Andreánszky Jenő »A párbaj mellett« czimü müvéből. Ára 60 kr. Kapható Endrényi Imrénél Szegeden. is a szegedi államfogházban ülök és pedig nem — sajtóvétség miatt. Hanem arra is tudok példát, hogy egy másik jeles, elösmert tehetségű iró — Nomina sunt semper odiosa! — nemcsak a társadalomból van száműzve, de még az irodalomban sem képes a tehetségét megillető helyet elfoglalni azért mert pár évet fegyházban töltött. Pedig ez az utóbbi ur igen sok párbajt vívott, fog is még vívni, mert hiszen nincsen a homlokára sütve a fegyházintézet bélyege s igy akad mindig olyan, a kivel megverekedhetik; de ime! minden „becsületbeli“ afférjai sem adták vissza neki azt, a mit ő maga dobott el magától. A ki nem akar párbajt vívni, a ki nem ilyen módon érzi szükségét az elégtétel-szerzésnek, a ki elvből, meggyőződésből nem ösmeri el jogosultságát a párbajnak — azt senki sem kényszerítheti arra: legkevésbé kényszeríti a társadalom. Az, hogy egyik másik ember, a ki nem ösmeri az illetőnek intenczióit, de őt magát sem: „gyávának“ fogja tartani, — az épen olyan kevéssé bánthatja az illetőt, ha csak némileg is okos ember, mint a hogy nem bánt engem az, ha olyanok, a kik nem ösmernek „Krakellernek“ tartanak; pedig nézetem szerint ez épen olyan sértő, mint amaz. Felsorolhatná e kérdés taglalásánál valaki azon körülményt, hogy bizony tud rá esetet, a mikor egyik másik (főleg vidéki) kaszinóból kirekesztettek olyan embert, a ki nem párbajozott. Nem akarom itt azt fejtegetni, hogy komoly emberre nézve sem életczél, sem hivatás nem lehet az, hogy bármelyik körnek vagy kaszinónak tagja lehessen. A ki ilyen ambiczióból életét, egészségét képes koczkáztatni, elve, meggyőződése ellen, képes párbajt vívni — az csak bolond és hitvány ember lehet! Más oldalról akarok e kérdéssel rövidesen végezni. Minden társaskörnek, kaszinónak czélja első sorban is az, hogy az egy gondolkodású, egy érzelmű emberek érintkezési helye legyen. Senkire nézve meggyalázó nem lehet, ha valamelyik kaszinó tagjai sorába fel nem veszi s nem lehet az sem meggyalázó, ha egy kaszinó valakit a maga köréből kirekeszt. Mindenkinek megvan az a joga, hogy olyan társaságot keressen, a milyent akar, — s viszont minden társaságnak megvan az a joga, hogy kebelében olyan embereket tűr meg, a milyenek neki tetszenek. Hiszen jól tudjuk, hogy minden társaskör, minden kaszinó évenkint kirekeszt kebeléből olyan tagokat, a kik a tagsági dijakat nem fizetik meg. S ki merné állítani, hogy az igy kirekesztett emberek becstelenek, a társadalomból örökre számüzöttek lennének ? Pedig a tagdíj fizetésére a kaszinók e tagjai még kötelezettséget is vállaltak, melyet nem teljesítettek ! Ne is vesztegessünk több szót e tárgyra. Értelmes ember sohasem fogja a társadalmat a kaszinóval összetéveszteni. Emez szakkört! társaság, melynek meg vannak a maga követelései, jogos követelései, tagjaival szemben — amaz az emberek összesége s mindenkivel szemben, ki magát embernek nevezi, egyformák a követelései. Ezek közé a követelések közé pedig nem tartozik a párbaj jogosultságának elösmerése, a párbajra kihívás s a kihívás elfogadásának“kö- telezettségei! Hiszen a társadalomnak túlnyomó többsége nem párbajozik — lehetetlen tehát, hogy e többség önmagát megvetéssel sújtsa ! A társadalom hit, elv és meggyőződés dolgában a lelkiösmeretnek szabad tért biztosit, — szabad tért biztosit a párbajt illető meggyőződésnek is! Egy jeles tárczairója*) a „Budapesti Hírlap “-nak igy kiállt fel a párbajról értekezve: „őrültségnek, butaságnak ösmerjük el mindnyájan s mégis megteszszük!“ Nos, a ki ilyennek ösmeri el a párbajt s a ki ilyen nézetek mellett párbajt viv, az önmagára mondja ki a szenten- cziát! Meggyőződése elve igazán csak őrültség vagy butaság késztetheti az embert arra, hogy a bőrét vásárra vigye csak azért, mert egy másik embernek úgy teszik. De hiszen épen a párbaj, mint az önérzetnek kifolyása, lehetetlen, hogy kényszernek *) »Alfa.« legyen az okozatja ! A férfiú önérzetének egyik sarkalatos, nélkülözhetlen kelléke, hogy soha meggyőződése, elve és hite ellen ne cselekedjék ! Nem! A „társadalmi kényszer“ a párbajt illetőleg nem létezik : agyrém az! Budakesziről. F. hó 25-én volt egy Budakeszin történt rémtett végtárgyalása, mely a főváros vidékét — úgy hiszszük — érdekelni fogja az eset története, mely dr. Rónay Kamii elnöksége és szegedi Kiss Gyula, úgy Verebélyi Ignácz törvényszéki bírák képezte ülésben fordult elő. Az ügyészség részéről egresi Nagy László, a vádlott védőjéül dr. Steiner Béla ügyvéd jelentkezett. A szenzácziós eset, mely Budakesz egész községét mai napig iszonyatos rémületben tartotta, röviden a következő: F. évi márczius hé 24-én éjjel Pechtold István apósát, Koch Józsefet, miért is a btö tvk. 279. §-ban ütköző szándékos emberölés bűntettében bűnösnek mondatott ki és a 7 hónapig töltött vizsgálati fogság betudása nélkül 14 évi fegyházra, 10 évi hivatalvesztésre és a rabtartási költségek viselésére ítéltetett el. A vádló ügyészség által kiderített tényállás szerint Pechtold István és apósa, Koch József között különösen azért merült fel komoly súrlódás, melynek ily gyászos következménye Ion, mivel Koch József még életében megosztotta vagyonát gyermekei között és Pechtold István és neje azt a házat, melyben lakott, 1500 írt vételárban átvették, magának szolgalmi kikötmény fejében 2 szobát és az udvart fentartotta. Pechtold István a szomszéd házban bérben birt egy szatócs-üzletet, melyet abba az utczai szobába szándékozott áthelyezni, melyet apósa, Koch József birt, s miután azt semmi áron sem akarta neki átengedni, sőt a vételár fejében 50 frt fizetést is követelt, mi szintén bosszantotta vádlottat, s ekkép megérlelt benne a boszúvágy, hogy apósát meggyilkolja. Történt ugyanis, hogy f. évi márczius 23-án este fivérével, Mártonnal, a pinczébe mentek, ott eleinte 7 hordóból bort kóstoltak, később pedig addig ittak, míg elegendőnek találták az ivást és késő éjszaka mindenki hazafelé vette útját. Pechtold István azonban állítólag még hazamenet pálinkát is ivott és úgy ment apósa lakására, kinek ablakát kinyitva, a párkányzaton rendesen tartott konyhakulcsot kivette, azzal halkkal bement és addig várt, míg apósa (állítólag esti imáját bevégezve) elaludt, s midőn a szobába bement és apósát alva találta, az asztalon (állítólag) talált, apósa késével a nyakán halálos sebet ejtett, s miután rögtön nem halt meg, még több, körülbelül 12 késszurást ejtett testébe, mig bekövetkezett hörgéséből annak haláláról meggyőződött. Ézekután ismét halkkal bezárta az ajtót, a kulcsot ismét helyére tette és hazament. Pechtold — neje állitssa szerint — ruhástul lefeküdt és nem szólott akkor semmit a történt gyilkosságról, csak másnap éjszaka vallotta be tettét, de annak indító okát nem mondotta meg. Ez az iszonyatos eset csak 26- dikán, vasárnap reggel jött köztudomásra, midőn egyúttal a községi elöljáróság erélyes közreműködésével, úgy a csendőrség előtt történt vallomásból kisült, hogy Pechtold István volt a gyilkos. A végtárgyalás folyamán a kihallgatásra meghívott tanuk — mint rokonok nagy része a vallomást megtagadták, egyébként a vizsgálat alatt azok vallomásai a fentiek értelmében alapul szolgáltak. Vádlott a végtárgyaláson semmiféle szá- nalomramélto viseletét nem tanúsított és az Ítéletet egészen higgadtan hallgatta s midőn a felebbezésre kitanittatott, védőjéhez fordult tanácsadás végett. A vádló ügyész fól felfogván a tényállás valódiságát, a btők. 278. §-ában minősített gyilkosság bűntettében kérte a bűnösséget vádlott ellenében kimondani, mivel az előre megfontolt szándék eléggé igazoltnak tekinthető és oly ittas nem volt, hogy ne tudta volna, mit tesz. A védőügyvéd, bár míkép igyekezett is az ügyészség fontos érveit meggyeu- giteni és lerontani, erősen állitván, hogy előre megfontolt szándék nem konstatálható és ekkép
