Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1893-09-03 / 35. szám

Budapest 1893. (8.) BUDA és VIDÉKÉ. Szeptember 3. n y e 1 m é r e borpinczékiil fogják kiadni. A Tabán közgazdasági érdekeinek teljes méltánylása ez. A budai borvásár mai stádiumában is nagy forgalmat tesz, a jövő pedig e tekintetben a legszebb reményekkel kecsegtet. Ha már most a vásárcsarnok az Iv-utczába vagy bárhova helyeztetik át, ezzel a borvásár úgy a budaiakra, mint a tabániakra veszye van. Ha a Tabán meg lesz fosztva a vásárcsarnoktól és ezáltal a borvásártól, meg lesz fosztva egyúttal egy oly keresetágtól, mely több száz tabáni embernek adja meg a mindennapi kenyerét. Tudomásunkra jutott ugyan, hogy a köz­munkák tanácsa a Hátsek-féle telkeken kíván külön épületet emelni. Eltekintve attól, hogy az ottani környék talajviszonyai alig teszik lehetővé a pinczeszerű épitkezést, utóvégre is oda konkludál a dolog, hogy újra építkezni kell és a székesfőváros közönségét újabb kiadá­sokba kell belevinni. Figyelembe ajánljuk még ama körülményt, hogy az Eskütéri-hid környékén lakó háztulaj­donosok — a vásárcsarnok építésének huza­vonájával — teljesen meg van kötve. Az ingat­lanok értéke ily akadékoskodások által ingado­zóvá válik, az építkezési kedv, daczára a rövid terminusnak, mely a 30 évi adómentességet biztosítja, hanyatlik. Az építés, mely már eddig is 30°/o-al drágult, még jobban drágulni fog s a háztulajdonosok az ily mesterkélt árhullám­zások következtében mindinkább károsodnak. A kritikus házak lakói elhagyják lakásaikat, másutt keresve nyugalmas otthont, hol nem függ fejők felett Damokles kardjaként egy-egy újabb terv, mely költözködésre s igy újabb ki­adásokra kényszeríti őket. Ismételve felhívjuk úgy a fővárosi közön­ség, mint a belügyminiszter úr figyelmét arra az injuriára, mely a Tabán lakosságát fenye­geti. Ismételve kérjük, méltóztassék e kérdést fontosságához képest mérlegre venni, sérel­meinket lehetőleg gyorsan orvosolni. Örök há­lára kötelezte úgy az áliam, mint a székes- főváros törvényhatósága az Eskütéri-hid léte­sítése által Tabán lakosságát, mert ennek meg­valósulása egy szebb jövő reményével biztat, de ha megfosztják Tabán lakosságát az anyagi megélhetés leghatalmasabb tényezőitől, a vásár- csarnoktól és a borvásártól, csak ügy járunk, mint az egyszeri gazda, a ki azt mondta: „Adtál uram esőt, de nincs benne köszönet!“ Aliqnis. Szent Gellért története. ígéretet tettünk olvasóinknak, hogy Dr. Nemes Antal nagy feltűnést keltett kitűnő munkájából — mit az egész sajtó osztatlan el­ismeréssel emelt ki — mutatványt adunk, ezt az ígéretet ezúttal az alábbiakban váltjuk be: „Midőn Péter király és a magyarok közt roppant visszavonás támadt, a magyarok ünne­pélyes követséget küldőnek Vazul fiai, Endre, Béla és Levente után, kik Szent István király nemzetségéből valók valának, kérvén őket, hogy ■Lengyelországból jöjjenek be Magyarországba. Béla ott maradván, Endre és Levente Magyar- országba jövőnek s a magyarok töméntelen so­kasággal tódulnak vala hozzá Pest városába. „Kik is (a lázadók) az ördög ösztönzésére felingerülve könyörgének, hogy engedjék meg az egész népnek pogány módra élni, a püspö­köket és papokat megölni, az egyházakat le­rombolni, a keresztyén hitet levetni s bálvá­nyokat imádni. Mit hallván Szent Gellért s mások, kik a keresztyének sokaságával Székes- Fejérvárra gyűltek vala, megindulának Fejér­várról Buda felé, hogy Endrét és Leventét tisz­tességesen fogadják. „Útközben misézvén Szent Gellért, inté őket, hogy gyónják meg ^egymásnak vétkeiket és a mise meghallgatása után imádkozásba mé- lyedvén és az örök boldogságnak reménye felől vértanuságra jutva bizonyosak lévén, mindnyá­jan megvigasztalódva áldozának s azután a Duna réve felé indulának. S midőn Pest révéhez ér­keztek, ime öt istentelen, Vata és czinkosai, ördöggel telten, kinek ajánlották volt magukat, rá rohanának a pöspökre és társaira és őket agyonkövezék. 5 „Következő napon a boldogságos Szűz ■<3 \ egyházában Pesten nagy sirás közt eltemették, azon öltözetben, melyben vértanuságot szenvedett. Endre herczeget pedig Fejérvártt megkoronázták, ki is az egész nemzetnek megparancsolta, hogy a pogány szertartást letéve, Krisztus hitére tér­jen és Szent István király törvényei szerint éljen. Mi úgy is történt.“ A legendában azt találjuk tehát, hogy: Szent Gellért püspök a király elé ment Budára s midőn a pesti révhez ért, ott elfogták s meg­ölték. Másodnap holttestét eltemették a Boldog- asszonyról nevezett templomban Pesten. Mindenek előtt megjegyzendő, hogy Buda és Pest elnevezések nem felelnek meg a mai fogalmaknak. Buda O-Budától délnek feküdt s összekötő kapocs volt Pest városa felé. Nagy Lajos egyik oklevelében külön kiemeli Uj- vagy Nagy-Budát, megkülönböztetésül a vidék egyéb helyeitől. Pest városa nem úgy mint most a Duna folyamnak csak egyik oldalán terült el, hanem a Duna mindirét oldalán feküdt s hoz­zátartozott a „pesti rév“ vagyis a mai Tabán. A legrégibb okiratokban a várhegy nem is hi- vatik budainak, hanem a budai várhegy „pesti uj-hegy“-nek neveztetik: „Castrum növi montis Pestiensis“. Már most ezekből érthetjük, hogy midőn Szent Gellért eltemetéséről ir e legenda, e te­metői helyet a Duna budai oldalán is keres­hetjük, vagy inkább csakis ide érthető. A mai pesti oldal semmi esetre sem vonható számí­tásba. — Nem pedig, mert nem lehet képzelni, hogy midőn a lázongok a Duna balpartján ösz- szesereglettek, hogy oda másnap elviszik a szent holt-tetemét a végből, hogy a gyilkosok köze­pette tisztességgel eltakarítsák. — De nem le­het azért sem gondolni a mai Pestre, mintha ott temettetett volna el Szent Gellért azon na­gyon egyszerű okból, mert ott nem is volt ke­resztény templom. Anonymus szerint még Tak­sony vezér korában gyarmatosittatott Pest, még pedig pogány vallásá besenyőkkel, kiket azon­ban csak Szent László téritett meg. A hol pe­dig nem volt keresztény község, ott nem is le­hetett keresztény templom. így nem marad más hátra, minthogy a Boldogasszonyasszonyról nevezett templomot a Duna jobb partján keressük. Itt csak két helyen lehetett: vagy lent a hegy lábán, Tabánban, vagy pedig a várhegyen. Arra nézve, hogy alól a pesti réven Mária-templom lett volna sehol semmi említés nem történik, de arra nézve vannak bizonyítékok, hogy a mai várhegyen kezdettől fogva volt a szűz Mária tiszteletére szentelt templom. Midőn a tatárdulás után ugyanis a XIII. században per támadt az idővel Budán épült különböző templomok elsőbbsége és tekintélye felett, az alkalommal perdöntés utján elismer­tetett, hogy azon templomot illeti meg az el­sőbbség, mely a legrégibb t. i. a IV. Béla ki­rály által újjáépített s a Boldogasszonyról ne­vezett Mária-egyházat, melynek alapját a lete­lepített német lakosok vetették meg s mélyet, mint az okirat szövege mondja, hogy: az em­lített, boldogságos szűz Máriáról nevezett tem­plom eredetileg és kezdettől fogva a németek által alapittatott, építtetett és láttatott el ja­vadalmakkal. „Dicta Ecclesia Beatae Mariae Yirginis in sui origine et principio per solos Theutonicos fundata, erecta, constructa, consti- tuta et dotata extitit. 1392.“ Kérdés már most, mikor történhetett e némét betelepítés s igy mikor épülhetett a be­telepített németek által a szűz Mária tiszteletére épült plébánia-templom. Ilyen nagymértékű s Béla király uralkodását megelőző betelepítést csak kettőt ismerünk: Az egyiket II. Géza alatt, a másikat Szent István alatt. A II. Géza (1141—1161) által betelepített lakosok azonban sehol sem hivatnak németeknek, hanem nem­zetiségük határozottabb megjelölésével mindig csak szászoknak hivatnak, Ily szász gyarmato­sítást találunk a Szepességben és Erdélyben. A Budán letelepített bevándorlók sohasem hivattak szászoknak, hanem németeknek, vagyis egyál­talában a Németország különböző vidékéről jött egyének együttesen e kifejezéssel neveztetnek. Ezen német telepítés tehát csakis Szent István alatt történhetett, ki is, mint a történet bizonyítja a kereszténység behozatalával igen sok idegent, különösen a nyugoti országokból, a német birodalomból jött egyéneket fogadott s telepitett le az ország nevezetesebb városaiba. Ezen betelepítést megerősíti Kézai Simon mes­ter magyar krónikája, ki ezt írja: I. fejezet. A jövevény nemesekről. „Szent István, nemzete megtérítése dolgában, a mit tehetett, nem mu­lasztotta el megtenni. Külde azért követeket a keresztyén tartományokba, hogy óhajtását min­denkinek hireszteljék. Miért is ennek hallatára sok gróf, vitéz és nemes jőve hozzá a keresz- tyénség országaiból. Némelyek ugyanis jövének Isten szerelméből, hogy a vezért a pogányok ellen, kik a hitet nem vennék föl, segítsék, mások pedig hogy a pogpnyoktól és üldözőktől szabaduljanak, mert ez a nemzet, mig pogány­ságban élt, kegyetlen üldözője vala a keresz­tyéneknek. A következő fejezetekben Kézai Simon egész sorozatát adja elő azoknak, névleg őket felemlítvén, kik Szent István alatt az országba bejöttek s itt megtelepedtek. Hogy a jövevények már Szent István alatt itt laktak Budán, azt igazolja végre a Gellért- legendában előforduló kifejezés, melylyel a mai Gellért-hegyet elnevezi: „Kreenfeld-hegy“-nek. Elmondja ugyanis a legenda Írója, hogy Szent Gellértet a lázadók felvitték a Kreenfeld-hegyre s onnan letaszítottak. E szó nem más, mint németes kiejtése a magyar „Kelenföldének. Midőn a legenda írója tehát, ki pedig a XI. században élt, a helyet „Kreenfeld-hegy“-nek nevezi, evvel csak azt bizonyítja, hogy az ő idejében a hegyet nem nevezték Gellért-hegy- nek, a hogyan csak Szent Gellért püspök tra­gikus halálá után neveztethetett el s másodszor, hogy a közélétben előforduló német kifejezések s elnevezések oly lakosságtól eredhetnek, mely maga is német, vagyis, hogy Buda lakosai az ő idejében jövevények voltak. Péter mester remeklése. Irta : Dr. Kárffy Ede. A dicső emlékű Mátyás király korában élt jó Budavárán egy ötvös legény. Péternek hívták, ügyes, dologra való volt, de oly szegény, akár a templom egere. Vándorlása alatt bejárta Német- és Olaszországot, mindenütt tanulva, ellesve a hírneves mesterek művészetét. A mint szülővárosába, Budára került, nem soká ült az atyamester házánál, de csakhamar elszegődött Illés mesterhez, a kinek műhelye a Szombat­kapunál volt. Uj gazdájánál könnyen megszedhette volna iszákját, mert az öreg Illés mester, kit a száraz köhögés gyötört, az aranyverő-kalapácsot csak nagy ritkán fogta kézbe és látva legénye ügyes­ségét, egész műhelyét rábízta. De hát Péter becsületes természete nem vette be még a leg­kisebb hamisságot is, és minden este emberül beszámolt gazdájának a legcsekélyebb arany­morzsáig. Pedig szegény feje ugyan elbusult, ha el­gondolta, hogy mindig idegen kenyeret kell ennie, és élte fogytáig se lesz a maga ura, — különösen a mióta megpillantotta a „szarvas“ kocsmáros Erzse leányát, kinek mosolygó eper­ajkát, hosszú pillás kökény szemét el sem tudta azóta felejteni. Vidám, nótás kedve szomorúságra vált, sehol sem lelte helyét, de még a munka se hozta visssa régi jó kedvét, szive nyugalmát, mert akár merre járt is, bár mibe fogott, foly­ton a szépséges Erzse karcsú termetén járt az esze. — De, hiaba, meg almaban se merte hinni, hogy a gazdag kocsmáros, kinek két háza volt Budavárán, nagy szölleje a hegyekben, — épen ő hozza adja egyetlen leányát, o hozza, a kinek két kenyérkereső kezén kívül semmije sincs, a ki maga is egy napról a másikra él, tengődik, szűk heti bérén kívül. Egy vasárnap végre neki fohászkodott, felvette ünneplőjét és az öregmise után tisz­tességtudással megkérte Erzsét az apjától — A kocsmáros először csak ötölt-hatolt, majd nagy kerülő utón kimondta, hogy neki ugyan nincs ellenvetése, ha lánya is beléegyezik Péter tisztességes szándékába ... De a dolog nem sietős, nem is jó ilyesmit elhamarkodni és hatá­rozott válasz-adás előtt mindenesetre megvárja,

Next

/
Oldalképek
Tartalom