Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-08-13 / 32. szám
Budapest, 1893. II. évfolyam 32. sz. Vasárnap, augusztus 13. KÖZIGAZGATÁSI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Az I. kerületi polgári kör és a II. kér. polgári kör, valamint a krisztinavárosi vöröskereszt fiók-egylet hivatalos közlönye. KIÄÜ0-HIYÄTÄÜ, hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek; I. kér., Krisztina-utoza 14. szám. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 12 korona, fél ívre 6 korona, évnegyedre 3 korona. Egyes szám ára 24 fillér. &£Hb.kí:;s.2;tóss;<3, I. kér., Pnlya-ntcza 2. szám, 14. ajtó, kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni. Nincsen viz. Ha Tokajnak aranynedvet, vagy Budának nektár zamatu bort termelő hegyein viruló tőkékből újra fakadt volna a nemes ital nem zengedeztek volna olyan zsolozsmát a lapok, mint mikor a káposztásmegyeri szűrő csövein a tiszta és meg- hamisitatlan viz csergedezett a fő- és székvárosba. Ha már egyébben nem, legalább a vizben jutunk bamisitatlan italhoz. Sahara vándorai nem örülnek ngy az oáznak, mint a lakosság örült ennek a kijelentésnek. Megszűntek végre hát a rémes állapotok, mikhez hasonlót rossz gyermeknek dajka meséjében regél. Nem kerül kiállításra többé, a sok csoda és szörnyeteg, mit a vízvezetéki viz undok süp- pedéke termelt a közönség félelmére. Tiszta vizet kapunk, olyant a minőt az eltikkadtnak az Isten bölcs gondviselése rendelt, nem pedig a technikai tévelygés által elrontott mocsárlevet. Viz még ilyen elragadtatásba a közönséget nem hozta soha, mióta csak az emberek javára létezik. Boldogan szürcsöltók a fő- és székváros lakói azzal a meggyőző tudattal, hogy most már a legádázabb ragálylyal is szemközt nézhetnek nem lévén lakótanyája többé az enyészet elemeinek a viz. A sajtó vezérczikkekben dicsőítette ezt az örvendetes változást. Szép és elragadó dicsóneket zengett, a melynek mámoritó hatása megbénította az ízlést és az emberi érzéket alkalmatlanná tette a csalódás észrevételére. Csoda, hogy vizenyős korunk poétái vizdalokat nem zengettek. Senkinek nem jutott eszébe pár nap múlva, hogy talán m g sem ez a viz az. melyért százezrek ajka epedett. A káposztásmegyeri vízszűrőből egy furcsa Mr szivárgott ki, melyről a sajtó, mely dicsdalaiban az első csepeknél ki- fogyhatlan volt, mely éber és hirsovár nem tartotta talán érdemesnek, hogy hivatása szerint a közönség érdekeinek ellenőre is legyen. A fő- és székvárosi tanács egy szóval sem árulta el azt a kis (?) balesetet, mi a hires angol gyár gépeivel történt volna, vagy talán a tanács nem tudott erről semmit. Vagy igaz, vagy mende-monda. Ha igaz, a fő- és székvárosi tanács méltóságához őszinteség illik, vagy mendemonda, akkor el kell hallgattatni és a közönséget, hol ez a hir tartotta magát megnyugtatni. Az eset, mit velünk közölnek a következő: Folyó hó 4-ón délután 2 és 3 óra között a Northing t o n-f éle szivattyúk egyike elromlott s a vizcsatorn á bői ennélfogva a viz visszaömlött és elöntötte az egész gépházat, hol lehet még most is a viz eltávolításán és a gépek üzemképességbe hozásán működnek. E baleset után beállt állapotot technikusok is megnézték és bámultak is rajta. Az ottani vezetőség maga (állítólag) 4—5 napra irányozta elő a javítási munkálatokat, tehát körülbelöl 8 napig tartott a rendetlenség. Mi a hirlapirást ngy magyarázzuk, hogy a közönséget sem rémíteni, sem félrevezetni nem szabad. Közöltük ezt a tudomásunkra jutott értesülést már csak azért is, hogy a fő- és székváros tanácsának alkalma legyen ezeket a gépeket A „BUDA és VIDÉKÉ“ TARCZÁJA. Az utolsó budai basa. Történeti elbeszélés Jókai Mórtól. Petneházy csakhamar meggyőződött felőle, hogy Ihánzáde sok tekintetben igazat mondott. A mint elhagyta a könyvtárt, mindjárt sarkában volt az édespiláf-árus s azontúl kisérte ut- czáról utczára ; azt is megkisérlé vele, hogy mi fog történni, ha valamelyik kapuhoz közelit ? a piláfárus ott gyorsított léptekkel eléje került s az őrterem katonái mind előjöttek a kiáltozásra, mintha ők akarnának legerősebben czukorcse- megéket vásárlani; Petneházy aztán felkerült a bástyáknak, a hol rajta kivül egy lélek sem járt. Arról már meggyőződött, hogy itt ebben a várban fogoly. De azt nem bírta megérteni, hogy Telli tudhatta ezt és ne mondta volna meg neki. Ebben az egyben mégis aligha nem csalódott a becsületes Ihánzáde. Aztán mit is vétett ő, a miért egyszerre a legmagasabb kegy fokáról a legmélyebb bünhödés padja alá essék ? Elég-e Tököli kegyvesztése, a protestáns vezérek elpártolása arra, hogy minden magyar és református feje érett gyümölcsösé váljék a porta előtt. Erre a kérdésre senki sem adott neki választ, pedig mögötte húsz lépésnyire voltak azok a nyitott szájak, a mik megfelelhetek volna rá : a bástyabörtönök alacsony ablakai, kettős vasrácsokkal, sürü sodronyhálóval elsötétítve, csak azokhoz kellett volna fordulnia, azok majd elbeszélték volna, hogy lenn a dohos bástyafenéken most is száz meg száz jó magyar keresztyén alatt rothad a nyirkos sz ilma, kiknek minden vétkük abban áll, üogy népük szeretete kitünteté őket; a kik ott már hosszú évek óta sorvadnak, a nélkül, hogy valaha megmondták volna nekik, hogy miért? Néha egy-egy keresztyén udvartól jövő követ meglátogatta őket, adott nekik alamizsnát, de panaszkodniok nem volt szabad; különben őreik megverték őket. A sűrűén egymásután következő várkormányzó basák nem is igen tudhatták, miért verette azokat bilincsbe a megelőző parancsnok ? Hanem hát Petneházy e néma szájakra nem ügyelt, szive nagyon el volt foglalva azon talány fejtegetésével a minek a neve asszonyi szív ; a börtönök pedig sokkal mélyebbek, hogy sem azokból lánczcsörrenés, epedő sóhajtás fel- hangzanék. A bástyán volt egy nagy terebélyes fűzfa, Petneházy az alá leült, a piláf-árus nem messze tőle szintén lerakta sátorfáját. Petneházyt e nyílt szemtelenség nagyon ingerlé; ha a nő iránt' szerelme, bátorsága jobb részét el nem orozta volna, bizonyosan megdöngette volna az álczás mutefellikát gubacsfejü buzogányával, a kinek ezen a magányos helyen csakugyan nem volt semmi ürügye mézespitét árulni. Azonban ez az egy gondolat nem hagyott nőni szivében semmi mást; e miatt nem látta az ős Buda templomain meredő minarékat, nem vette észre az utczakövek közt, miken végig gázolt, a püspökök és hadfiak síremlékeit, miket a templomokból, a sírboltokból kihánytak és kövezetnek használtak fel; csak Telli szemei felől kért magyararázatot a sorstól. — Azt is elfelejtette, hogy egyék ; naphosszant ácsorgott a bástyán, várva, hogy est legyen; végre meg- szólitá a nyomában járó mutefellikát, hogy engedjen süteményéből kiválasztani s mig annak háti kosarából válogatott, a kitömött ürgét oda rejté a pogácsák közé. Azzal sietett a György- térre: ott betért egy földalatti lebujba, hol méh- sert árultak, a mutefellika kivül maradt. A csel sikerült, az őgyelgő népség rögtön észrevette a tisztátalan állatot a sütemény között s nagy lármát ütött a mutefellika ellen; a ki azonban nem ijedt meg a zajtól, hanem elvetve kosarait, pisztolyt, handsárt húzott elő s halállal fenyegetett mindenkit, a ki hozzá közelit. Utoljára egy nagy kővel találták, arra összeesett; Petneházy közbeveté magát, hogy agyon ne verjék, beczipelte a csárdába, ott rábízta a csapiárosra, hogy vegye ápolása alá s reggelig ki ne engedje menni onnan. Adott neki érte egy pár régi dénárt. Azután megszabadulva kísérőjétől, egy pár sikátoron át nyomot vesztett s a bekövetkező sötétség oltalma alatt eljutott oda, a hová Ihánzáde rendelé a csiga-szökőkuthoz. Egy nagy márványból faragott tengeri csigahéj alakja volt az, mely a medenczét ké- pezé; a csiga minden rovátkájába egy-egy tartomány czimere volt domborul kivésve, mik Magyarországnak hódolnak, közöttük volt még Ausztriáé is, a mi azt bizonyitá, hogy e szökő- kutat Mátyás király Bécs bevétele után emel- teté. Hajdan gazdagon csörgött e nevezetes csigateknő rovátkáin alá a viz, a mit a budai hegyekből vezettek idáig égetett cserépcsövek; e> N K
